Nagyon kopár az irodája, mindenütt csupasz falak.

Nem lesz mindig így, de az elmúlt hetekben – talán érhető módon – nem az irodám berendezésével töltöttem az időt.

Mi volt az első dolga, mikor bejött az épületbe?

Nem volt időm átengedni magamon azt a különös érzést, hogy én már sokszor ültem ebben a szobában, például az évadtervekről szóló megbeszéléseken a ’90-es években. Marton László osztályfőnökömnek köszönhetem, hogy – más fiatal színészekkel: Eszenyi Enikővel, Alföldi Róberttel együtt – lehetőséget kaptam a rendezésre. Ez az átjárás persze mindig része volt a színházi életnek, Shakespeare és Molière is játszott, rendezett. Az igazi vérbeli színház a deszkákból nő ki, nem a könyvtárakból. Azt terveztem, hogy megérkezésemkor egyedül végigjárom az épület minden zugát, a helyet, ahol én színészi értelemben felnőttem, ám amint elindultam, néhány méterenként adódott valami elintéznivaló, úgyhogy nem jutottam messzire.

Tizenöt évig volt a Vígszínház tagja, az elmúlt években rendezett itt. Mennyire otthonos terep?

Bár valóban tizenöt évig voltam társulati tag, már főiskolásként is itt játszottam, így én tizennyolcnak számolom. Azt szokták mondani a kollégák, hogy ha már megfordultál a Vígszínház színpadán, akárhova sodor az élet, mindig a Vígszínház tagja maradsz. Ráadásul nálam ez a tizennyolc év gyakorlatilag az ifjúságom.

Mi volt a meghatározó: a közösség, a szakmai munka vagy valamilyen színházi látásmód?

A színészi munka mindenütt hasonló, egy próbafolyamat éppolyan jó lehet egy lichthofban, mint a Víg nagyszínpadán. Az elmúlt 125 év története, hogy kik játszottak ezeken a deszkákon, mégis megemeli az egészet, én egyfajta szentélyként tekintek rá. Olyan ez, mint a Real Madridban játszani. Különleges energiák találkoznak.

Ez a 125 éves múlt az igazgatói székből nézve terhet, kötöttséget is jelenthet.

Szerencsére ebbe nem volt időm alaposan belegondolni.

Nem nyilatkozott az igazgatói pályázat beadása óta. Miért pályázott?

Most ért az életem ebbe a fázisba. Ahhoz, hogy az ember ilyesmibe belevágjon, kell egy belső béke. Hogy ne azt nézd, egy-egy helyzet neked milyen lehetőséget ad, hanem hogy ezekben a helyzetekben te milyen lehetőségeket tudsz teremteni. El kellett teljen pár évtized, hogy az engem foglalkoztató ambíciókat kiéljem. Játszottam kis színházban, nagy színházban az operettektől a III. Richárdig nagyon sokféle darabban, rendeztem tévésorozatot, dolgoztam művészeti vezetőként, és még hosszan sorolhatnám. Annyi mindent kaptam, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, amelyeket most fel tudok használni egy közösség érdekében. Nem az én személyem a fontos, hiszen lehet, hogy nekem személy szerint a szabadúszás akár több helyzetet is teremthetne. De ha hasznosan tudom kamatoztatni ezt a tudást, és megvalósítom a pályázatomban leírtakat, akkor nem kérdés, jó döntést hoztam.

Az Új Színházban három évig dolgozott művészeti vezetőként. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó vezető legyen?

Ha most valamilyen tankönyvi összegzésre kíváncsi, a válaszom az, hogy fogalmam sincs. Enyém a felelősség, de csapatban gondolkodom. Hinnem kell abban, hogy akik körülöttem vannak, értik a dolgukat. Egy ekkora intézménynél a belső kommunikáció gördülékenysége elengedhetetlen, ezen dolgozni fogok. Fogalmam sincs, jó igazgató leszek-e, ezt senki nem tudhatja előre.

Eszenyi Enikővel évfolyamtársak voltak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Milyen szempontokat mérlegelt, amikor beadta a pályázatát?

Enikővel sok mindent éltünk meg együtt, de a közös ifjúságunk nem jelenti azt, hogy a Vígszínházzal kapcsolatban ne lehetnének elképzeléseim. Ez egy kicsi ország, ilyen alapon ülhetnék otthon magamba roskadva, mert bárhova lépek, valakinek keresztezem az útját. Minden érzékenység ellenére jó volt köztünk a kommunikáció az elmúlt időszakban is.

Az évadbejelentő sajtótájékoztatón többször hangsúlyozta, hogy a Vígszínház polgári színház. Mit jelenthet ez a színházeszmény ma?

Nyilvánvalóan egészen mást, mint a ’60-’70-es években. A Vígszínház nagyon sokáig az itt dolgozó, meghatározó színészek köré épült. Ha kiírták egy plakátra Ruttkai Éva vagy Páger Antal nevét, tódult a közönség. Majd jött a rendezői színház, rengeteg meghatározó előadás született, főként vidéken: Kaposváron, Szolnokon. Nagyon irigylem tőlük ezt az úttörőtábori összezártságot, amely lehetővé tette, hogy éjjel-nappal színházat csináljanak, és ha ebéd közben valakinek eszébe jutott valami, azt rögtön megvitathatta a többiekkel, míg Pesten, mire visszanézett, a többiek már a szinkronban voltak. A megváltozott helyzet számos kérdést vetett fel: hol van ebben a színész, mit engedhet meg magának a rendező? Amikor polgári színházról beszélek, egy színészcentrikus színházra gondolok. Olyan társulatot szeretnék építeni – ami nyilván nem megy egyik napról a másikra –, amelyben a színészt megbecsüljük szakmai és egzisztenciális értelemben egyaránt. Életpályában gondolkodunk, miközben szakmai alázatot és csapatmunkát várunk tőle. Egy bizottsági meghallgatáson már igyekeztem beemelni a köztudatba az alázatos sztár szóösszetételt.

Ezer jegyet kell eladni a Vígben estéről estére, a nagy nézőtér kompromisszumokat kíván?

A pályázatomban is kitértem arra, hogy a Víg bizonyos értelemben népszínház, így közel áll a vidéki színházak sokszínűségéhez. Előszeretettel emlegetik a több mint ötszáz fős Pesti Színházat a Víg „kis színházaként”, ám Budapesten alig akad néhány nagyobb színház. A félház nem színházi helyzet, a kérdés: miként tudsz teltházat létrehozni úgy, hogy ne legyél se sznob, se gagyi. Ha létrehozol „sikerelőadásokat”, akkor a magad mecénásaként megengedhetsz néhány kockázatosabb kísérletet, amelyről már az elején sejted, hogy nem él meg száz előadást, legfeljebb negyvenet, de az a Vígben azt jelenti, hogy 40 ezer emberhez jutott el valami számunkra fontos felvetés. Ennek az egyensúlynak a megtalálása a mindenkori vígszínházi igazgató legfőbb feladata.

Mennyi ideje volt a következő évad összeállítására?

Hivatalosan július elsején álltam munkába, de lehetőséget kaptam arra, hogy három héttel előbb belépjek az intézménybe, ha nem is teljes jogkörrel, de tehettem a dolgom. Köszönet mindenkinek, aki ezt elősegítette.Természetesen amint kiderült, hogy én leszek az igazgató, folyamatosan dolgoztam, de sem apparátusom nem volt, sem jogi lehetőségeim, az összes megbeszélés amolyan gentleman agreement volt. Az előző vezetés korrekten nem akart olyan döntéseket hozni, amelyek átnyúlnak a következő évadra, nekem viszont még nem volt lehetőségem aláírni. Felmértem, kikkel terveztek a következő évadra, a felkért rendezők egy részével dolgozni is fogunk, csak a darabválasztás igazodik jobban a pályázatomban leírt elképzeléseimhez.

Az első bemutatót Ön rendezi. Miért választotta Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatását?

Kezdjük a legegyszerűbbel: nagyon szeretem a darabot. A színház legyen személyes. Mindig is izgatott a kérdés, ha valaki hoz egy döntést, amely kívülről nézve nyilvánvalóan nem korrekt, sőt aljas, miként építi fel önmagában a hazugságot, hogyan néz másnap a tükörbe. Miként győzi meg önmagát arról, hogy ez megbocsátható, rendben van. Ez az egyik nézőpont. Ugyanakkor nézőként el kell helyeznünk magunkat ebben a városban, mielőtt ítélkeznénk. Nekünk magunknak lenne bátorságunk kiállni valakiért?
A darab megfelel a vígszínházi kritériumoknak. Nagyon fontos morális kérdéseket jár körbe, miközben van egy erős krimi-szála, egyszerre egy görög sorstragédia és egy játékos színház, amit átsző a groteszk humor.
Sok jó szerep van benne, s – képletesen szólva – aki az egyik jelenetben szólót játszik, a következőben beül a brácsa szólamba. Lehetőséget teremt a csapatjátékra, arra, hogy egy társulat összekapaszkodjon.

Kik alkotják a csapatát?

Még nem értem a szerződéskötések végére, így türelmét kérem, az augusztus közepére tervezett társulati ülésen mindenkit bemutatok, ahogy illik.

Színészi feladatokat vállal majd?

Persze, nagyon szívesen dolgoznék a csapattal, csak végig kellett gondolnom, hogy az igazgatás mellett mi mindent vállalhatok. Egyelőre minden percben tanulok valami újat. Nem szeretném cserbenhagyni a Centrál Színházat és a Madách Színházat sem. Szívesen játszanám a még futó előadásaimat, ezeket egyeztetni kell.

Milyen a viszonya a fenntartó minisztériummal és önkormányzattal? Az évadbejelentésen jelen volt a helyettes államtitkár és a főpolgármester, ám – szokatlan módon – egyikük sem szólalt meg.

Kifejezetten szép gesztus volt, amelyből a színház iránti tisztelet sugárzott. Ide jött a politika, s meghallgatta, mi történik a színházzal. Elegáns módon vállalták, hogy nézővé váltak ebben a történetben.

A Vígszínház évadbejelentő sajtótájékoztatója

Aláírta Ragályi Elemér nyílt levelét, amelyben arra kérik Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest, hogy vonja vissza a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról szóló javaslatot, s a kormány kezdjen széleskörű egyeztetésbe. Miért?

A helyzet élesen rámutat a szakmát érintő bizalmi válságra. Hiszen önmagában az alapítványi működtetési forma előremutató, európai kezdeményezés is lehet. A főiskolára ráférne egy komoly pénzinjekció, jól láthatóan gond van az infrastruktúrával és alulfinanszírozott az eszközigényes filmes képzés.
Arról van mit beszélgetni, hogy elég nyitott volt-e az egyetem. Bizonyos kritikai szempontokkal tudok azonosulni, de ezzel együtt az SZFE vitathatatlanul a magyar művészeti képzés egyik fellegvára immár 150 éve. Azért írtam alá a levelet, mert úgy gondolom, hogy az egyetem bevonása nélkül nem lehet dönteni az egyetem jövőjéről.

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond