Az Argentínából érkezett Honfi megjelenése nem hoz áttörést a kortárs hazai festészetben. Erőteljes színei szépek, de hiányzik belőlük a mélység, a döbbenet; valahogy egyetlen meglepő pillanattal sem sikerül megajándékoznia a nézőt. Pedig felkészülünk rá, hogy a fiatal magyar lány majd elárasztja a galériát a jellegzetes dél-amerikai szenvedélyekkel, kreol bájakat szeretnénk viszontlátni a képeken, tüzes vitalitást, borzoló vér- és földszagot, vagy legalább Frida Kahlo nyers erotikáját.
De nem, egyik sem. Amit kapunk, azt úgy nevezném: többféle színárnyalatban készült, előrecsomagolt életérzés. A pipacstól vérző mező kellemdús, a Panton-színskála kékjeit kínos sorrendben felvonultató lótuszvirág mintha a Krisna-tudatú közösségek propagandafüzeteiből ismert nyomat lenne, szabályos szekvenciákban felpattanó sziromlevelekkel és valami füstszerű csáppal a bimbó közepén, nyilván a lótusz lelke száll ki arrafelé, jellegzetes buddhista szimbólum, de festménynek elég lapos. A csokrok, a mezei színpompák, a szirmokba borult almafák vagy a dekoratívan kígyózó szárból lilán lebuggyanó virágok a szecesszió idején varázslatos dekorációk lehettek volna, de itt hiányzik a díszítendő tárgy, önmagában viszont nem megfogható, nem azonosítható az a szépség, amiről szólnak.
Szépek a koloritok, szépek a kompozíciók, a formarészletek, de nemigen tudunk mit kezdeni egy ilyen jelentéstelen szépséggel, mert a legfontosabb hiányzik belőle: az érintettség. Nincs közünk ehhez a kétdimenziós, arctalan szépséghez, mert híján van az árnyéknak, a szépség ellentétének, sehol egy kontraposzt, egy titkos alagút a másik oldal felé, ahonnan nézve a szépség értelmet nyerne. Nőies finomságán nem érződik a polaritás túlsó fele. Mozgásban van minden képelem, mégsem értelmeződik a honnan-hová, a feminin jelleg mellett nem háttérbe szorul, hanem egyszerűen nincs ott a férfias princípium. Pedig Ines Honfi biztos kézzel fest, birtokában van a színek varázsereje, arányai harmonikusak. De látni még nem lát eleget a szépség természetéből.
