Sár és vér, hang és test

Az előadás címe Észt balladák, az elhangzó dalok is észt nyelvűek, és a mozgás tekintetében is nagyon hangsúlyos az észt epikus népdal, a regilaul súlyos, újra és újra ismétlődő ütemessége. Mondhatjuk, hogy ez egy tipikus észt darab?

Kétségtelen, hogy nagyon fontos szerepe van az észt kultúrának, az észt hagyományoknak, de azt gondolom, itt sokkal többről van szó, mint néhány észt ballada színpadra viteléről. A jelenetek többsége akkor is ismerős lehet, ha nem olvassuk el a dalszövegek fordítását, hiszen a balladák motívumvilága, a tipikus fordulatok ? szerelem, vágy, gyilkosság, tragédia ? bármelyik kultúrkörből ismerős lehet. Olyan alapvető emberi érzelmekről, olyan kérdésekről van itt szó, ami mindenkit foglalkoztat, nem csak az észteket.

A darabot eredetileg 2004 augusztusában mutatták be, ebben az évben, májusban lépett be Észtország az Európai Unióba.

Sokan mondták és írták ezzel az előadással kapcsolatban, hogy ez Észtország névjegye, amelyet most bemutatott Európának. Természetesen fontos volt, hogy megjelenjen az észt múlt, hogy megmutassák a gyökereiket, ehhez remek alapot adott Veljo Tormis szinte történelem előtti időket idéző kortárs zenéje, de a darab egyik nagy erőssége, hogy nem akar hazafiaskodó vagy múltban ragadt lenni, de közben nem is erőltetetten modern, inkább kortalan, hiszen olyan kérdésekről szól, amelyek ezer évvel ezelőtt éppúgy aktuálisak voltak, mint ahogy ezer év múlva is azok lesznek.

A kortárs, de hagyományokból táplálkozó zene és a balladák világa idézi a gyökereket. Mitől lesz a darab modern, hogyan lesz független tértől és időtől?

Hatalmas dolog volt, hogy Peeter Jalakas rendezőnek sikerült megnyernie ehhez a darabhoz a japán Aki Suzukit. A butoh, a hatvanas évek japán szociotánca nagyon nyers, nagyon őszinte, mentes a nyugati máztól. A táncosok itt nem ?csak? a végtagokkal táncolnak, a test minden porcikája közvetíti az üzenetet, még a mimikának is nagyon fontos szerepe van. Nem is annyira tánc ez, mint inkább mozgáskultúra, mint ahogyan maga az Észt balladák sem a szó hagyományos értelmében vett színdarab, inkább kortárs opera, ami az északi országokban egyébként nagyon is élő műfaj.

Ha történelmi hagyományokra, színpadra és kortárs zenére gondolunk, akkor magyar vonatkozásban óhatatlanul az István, a király jut eszünkbe, pedig ez egyáltalán nem hasonlít az Észt balladákra.

Annyiban igen, hogy mindkettő történelmi hagyományokhoz nyúl, és ugyanúgy kortalan, mindig aktuális kérdésekkel foglalkozik. De míg a magyar színdarabok többnyire csak nekünk, magyaroknak szólnak, mondván, hogy a mi nyelvünket úgysem érti senki, az Észt balladák ugyanúgy szól Európának, mint az észteknek ? ők már ráéreztek, hogy a színház nyelvét mindenki érti.

Elérte a darab a célját? Sikerült Észtországnak felkerülnie Európa színházi térképére?

Azt gondolom, hogy igen. Peeter Jalakas egyébként azóta is próbálkozik azzal, hogy külföldi rendezőket nyerjen meg, bár ma már kevesebb sikerrel. Ironikus módon ennek talán éppen az az egyik oka, hogy ma már nem számít kuriózumnak Észtországban európai színvonalú darabot rendezni. A Von Krahl Színház egyértelműen kimozdította az észt színházi életet a ?90-es évek előtti korszakra jellemző merevségből, és mára több olyan társulat jött létre, melyek folyamatosan keresik az újat. Azt Észt balladák ilyen szempontból az egyik legérdekesebb darab, és hogy mennyi energia van benne, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Észt Intézetben novemberben és decemberben vetítésre kerülő, további két Von Krahl produkciónak (az Észt nők énekeinek és az Észt férfiak énekeinek)  is elég lendületet adott ? érdemes lesz ezeket is megnézni.

Zabolai Margit Eszter