Oroszországból előbb Magyarországra, most Romániába jöttél. Hol vagy otthon?

Otthon vagyok anyámnál és apámnál, otthon vagyok ott, ahol színészek és színházi emberek vannak – és otthon vagyok ott, ahol elfogadnak. Ez a három otthonom van, és mindhárom lehet külön is. Itt nincs anyám, csak néha Ritta (Szabó Ritta ügyelő – A szerk.). Jólesik, hogy elfogadnak, elfogadják a szívemet, a gondolataimat, és azt érzem, hogy kíváncsiak arra, ami vagyok, amit hozok és ahonnan jövök.

Másodszor rendezel a Harag György Társulatnál, házi rendező lettél. Milyen a viszonyod a társulattal és a várossal?

A „házi” mint „színházi” az otthont jelenti számomra. A Raszputyin során volt egy jó csillagállás; úgy érkeztem ide, hogy nekem előtte sokféle küzdelmem volt aközött, ami adott, és aközött, amiben én hiszek a színházi világban. Pont annyi küzdelem, annyi bukás és siker után érkeztem ide, hogy meg tudtam érezni magamban és körülöttem a harmóniát.

Sokat hallottam Harag Györgyről, főleg Erdélyben és a Vajdaságban, és a mesteremtől, Bocsárdi Lászlótól is. Szerintem a név lelket takar, egy színházi szellemet, és ehhez méltóan nagyon sok olyan alkotó van itt a társulatban, akik, azt érzem, méltók ehhez a névhez. Szabad tudtam lenni a próbákon, amikor együtt kellett gondolkozni, személyes és otthonos volt, de nem veszett el a munka intenzitása. Olykor határozott volt, de nem veszett el a spontaneitás és a szabadság sem. És a személyesség, az otthonosság mellett tudtunk nagyot álmodni és tudtunk egyetemesen keresni, mindez pedig szervesen kapcsolódott a szöveghez, Szőcs Géza látnoki szövegéhez. Kapcsolódik a globalizálódó világhoz is, amely a történelem nyomait hordozza magában – vagyis mi hordozzuk magunkban.

Szőcs Géza: Raszputyin. Rendező: Sardar Tagirovsky
Fotó forrása: Harag György Társulat

Ezek az összetevők szerencsés csillagállást hoztak létre. Nagyon sok jel arra mutatott, amikor megszületett a Raszputyin, hogy bennem el tudott mélyülni az a hitem, hogy „jelek” mentén merjek gondolkodni, amikor akarok. És ilyen jelekre tudtak felfűződni nagyon sokszor a jelenetek is. Így jelen tudtunk lenni a próbákon. És igazából ott tudok otthon lenni, ahol jelen vagyok, jelen vagyunk. És így, amikor meghívott Bessenyei Gedő István, a társulat művészeti igazgatója, nem volt számomra kérdés, hogy csatlakozzam.

Orosz anyanyelvű vagy. Csongor és Tündét rendezel. Nehéz megérteni a szöveget?

Helyesbítek. Orosz-tatár-volgai bolgár vagyok. És igen, azt hiszem, abban segít nekem, hogy nem vagyok teljesen magyar, hogy háromszorosan is odafigyelek, és sokszor kívülről láthatom a magyar Csongor és Tünde szövegét. Kívülről is figyelem a nyelv szerkezetét, ez nekem sokat segít. Olyan, mintha másodszor is megtanulnék magyarul. Minden próbán így van; amikor újra meg kell tanulnom egy színházi nyelven, abból sokat profitálok. Első körben sok magyar számára is nehéznek tűnik Vörösmarty nyelvezete, és engem nagyon feltölt az, hogy az elején akadályt látok benne, utána viszont egyszer csak kitisztul ez az „akadályfelhő”, ez a köd, és rögtön azt látom, hogy „Úristen, de tisztán érthető”, és de jó lesz a színház segítségével átadni ezt a nyelvet és a mögötte rejlő képeket.

Rendezted Az ember tragédiáját Szentendrén. Most megint a „mesterhármasból” választottál. Hogyan jött a Csongor és Tünde?

A Don Juannal készültem, de Bessenyei Gedő István felajánlotta, hogy változtathatok: dolgozhatnánk most a Csongor és Tündével. Kaptam három napot, hogy átgondoljam, tudok-e ezzel az anyaggal foglalkozni, mert fontos lenne ifjúsági és egyéb szinteken a társulat repertoárja számára. Mivel már nagyon régóta meg akartam rendezni – még mielőtt kőszínházakban rendeztem volna –, azt éreztem, hogy ez is egy jel, amihez most tudok kapcsolódni. A Don Juan a szerelem elvesztéséről szól, itt viszont a szerelem megtalálásáról szólhat az előadás. Így kronológiailag jobb, ha elsőként Csongor és Tünde, és csak utána Don Juan. Így kihívás.

Tagirovsky Szentendrén rendez
Fotó: Szentendrei Teátrum

Gyakran dolgozol magyar írók szövegeivel. Kívülről könnyebb belelátni egy másik nép klasszikus, önmeghatározó történeteibe?

Nagyon szeretem ezt a kultúrát, szeretem a magyar nyelvet s a nyelv adta gondolkodási lehetőségeket. Hála József Attilának, Pilinszkynek, Szabó Magdának, Hamvas Bélának, Weöres Sándornak, Nemes Nagy Ágnesnek, és folytathatnám a sort… Ez a „…” jelentse a válaszomat. Számomra ha „igazi magyarokat” említek, olyanoknak látom őket, akik műveltek, a világra nyitottak, és a saját kultúrájukat merik „keringőbe” engedni más kultúrákkal. Számomra ilyenek az igazi magyarok.

Ha egyszer magyar leszek, akkor szeretnék olyan lenni, mint ők.

Nem szeretnék olyan magyar lenni, aki csak bizonygatni akarja a magyarságát, és nem nyitott a világra, mert szerintem az nem magyarság. Az ilyesmi szerintem nem is lehet az. Se oroszság, se volgai bolgárság, se tatárság, se spanyolság. Az tudja magát meghatározni és megérezni a világban, aki tisztában van a világ többi szépségével, mert van viszonyítási alapja. Akinek az nincs, az bámulja a saját tévéjét. Néha érdemes átkapcsolni…

Mitől aktuális ma ez a szöveg?

Attól, hogy egy olyan világot tud feltárni, ami ma nem létezik. Olyanfajta gondolkodást és korszakot mutat meg számunkra, ami a romantika korában fogant. Ehhez a világhoz erősen kötődik a festészet és a regények világa. Számomra szimpatikussá vált, hogy a népmesei világ egyszer csak színpadi értelmet nyer, ami eredendően az Árgyélusból fakad. Utánanéztünk részletesebben Vörösmarty életének, és rendkívül felkavart, hogy szorongó időszakában írhatta meg ezt, szorongó és vágyakozó időszakában… A Perczel Adél (Etelka) iránti szerelme valahogy végig kimondatlan, plátói jellegű maradt. Viszont maga a mesedráma erről az álmodozásról szólt. Valószínűleg így született meg a Csongor és Tünde.

A Csongor és Tünde próbája
Fotó: frissujsag.ro/Czinzel László

Én azt érzem, hogy szeretném a hagyomány útját követni, de olyan módon, ami a felidézést hozza előtérbe, és újszerűséget is hordoz. Nekünk nem csupán a Csongor és Tündéről lesz szó, hanem Vörösmarty Csongor és Tündéjéről. Ebben a címben benne van maga a szerző is. Hiszen ő a népmesei változatokhoz képest beleírt plusz szereplőket, mint a kalmár, a tudós, a fejedelem. Megbolygatta az autentikus szálakat – tehát modern volt. Én nem szeretném a költőt „magára hagyni” ebben az újításban, ezért úgy érzem, hogy nekünk is tovább kell mennünk az ő útján. Ha ő ennyire bátran újragondolta, modernizálta, nekünk is ezt kell tennünk, különben eláruljuk a szerzőt és a XIX. századi magyar irodalmat.

Manapság nagyon sokan elfelejtik – miközben beleszeretnek a „régi” színházba –, hogy a „régi színház” is folyamatosan az újításon alapult. Az egy újító szándékkal létrejött színház volt. Vörösmarty drámai költeménye, Madách vagy Katona szövegszerkezete klasszicizált is a maga korában, viszont mert kockáztatni és új utakat keresni is. Szerintem mindazok, akik ma a „klasszikus” színházra hivatkoznak, gondoljanak bele abba is, hogy mindazok az emberek, akik létrehozták, mennyire mertek kockáztatni. Nem szabad elárulnunk a nagy szerzők szándékát. Ami régen volt, az új volt a maga korában. Tekintettel kell lennünk a múltra.

A szereposztásod viszonylag klasszikus tipológiát követ. Mit gondolsz, ki lehet ma hős?

Bárki lehet Csongor és Tünde. Első körben nem a szépségük miatt osztottam a főszereplőkre a szerepüket, hanem egyfajta tisztánlátásuk miatt. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek nem látnak tisztán, hanem Evelyn (Budizsa Evelyn) és Lali (Szabó János Szilárd) színészetében érzek még valami olyan fiatalságot, amiben az értelem mellett meg tud bújni a gyermekiség, a gyermekség naiv tétje. Nekem a Csongor és Tünde a lányból nővé és fiúból férfivá érés útját mutatja meg. Csupán e miatt a szempont miatt választottam épp őket. Egyébként érdekelnek a klasszikus tipológiáktól eltávolodó hősök. Hamletet lúzer, esetlen, teltebb alaknak képzelem el. Lassan már én is eljátszhatom. Csak tálaljon meg az a hülye rendező…

Ma éppen mi a kedvenc mondatod az előadásból?

Mindig az, ami éppen eszembe jut. „Ébren maga van csak az egy szerelem.”

Te milyen varázserőt választanál, és miért?

Néha szeretnék beszélni azokkal, akik ma már nincsenek velünk…

A teljes interjú a Szamos kulturális havilapban olvasható.

Nyitókép: Sardar Tagirovsky. Fotó: Nizsai Dániel/Színház Online