„Szembesülés nélkül nem lehetséges a feldolgozás, a gyógyulás” – fogalmaz Vajda Gergely zeneszerző-karmester Fuharosok című operája kapcsán. Esterházy Péter „regényének” történetét ebben az átiratban Zsófika meséli el, életre keltve az összes többi szereplőt is, és újra végigélve a rajta esett erőszakot.

Miért éppen Esterházy Péter regényét választotta az opera témájául?

Elsődlegesen egyszereplős operát akartam írni, mert azt még nem próbáltam, és igazi kihívásnak gondoltam mindig; ehhez kerestem alapanyagot. A Fuharosok mellett lehetőségként Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója is felmerült, csináltam is belőle magamnak librettót. Aztán mivel hamar úgy alakult, hogy az UMZE koncertjére komponálom meg a darabot, és a Csáth-szöveghez valami teljesen más, egy vegyes ensemble hangzásánál sokkal szikárabb, szárazabb alaphangot képzeltem el, maradt Esterházy. Nem mintha nagyon fontos részlet lenne, de az, hogy Esterházy Péter idén lenne 70 éves, eszembe sem jutott. Mint az már többször is előfordult velem, az alkotás bölcsebbnek bizonyult az alkotónál, mert a jeles születésnapon felül az UMZE hangversenye végül a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia új tagjaként székfoglaló koncertem is lesz.

Kell valamilyen stiláris vagy szövegbeli adottság, amely egy regényt alkalmassá tesz arra, hogy zenés adaptáció készüljön belőle?

Elsősorban meg kell érintse a zeneszerzőt, azaz valahogy rögtön hanggá kell válnia a szövegnek, még ha ez az első pillanatban inkább valami sejtésféle, nem konkrét dallamok vagy akkordok.

Miért tűnt jó formának a monodráma a Fuharosok számára?

Találtam nemrég egy csaknem tizenöt éves emailt, amit egy német rendezőnőnek írtam, és amelyben operai témakeresés apropóján a Fuharosokat is javasoltam elolvasásra. Szóval nem új az ötlet, bár akkor még többszereplősre képzeltem a darabot. Egyébként abból a kooperációból született Varázshegy című kamaraoperám, és hát Thomas Manné sem „zenés színház-barát” szöveg, hogy finoman fogalmazzak. Azért jobb, hogy akkor ebből nem lett semmi, mert ma már egyértelműen úgy gondolom, a Fuharosok egyetlen lehetséges megzenésítése az egyszólamúság, monológ, melodráma, avagy mono-koncert-opera. Látszólagos ellentmondás, hogy egyébként az operát három női hanggal is el tudom képzelni, ahol különböző, esetleg különböző korban lévő Zsófikák felváltva énekelnek. Utóbbi ötlettől függetlenül azért ez egy egyszólamban elbeszélt történet, egy trauma újrajátszása, amolyan „dráma-önterápia”.

Miként alakult ki a szerkezet, hogy a gyerek Zsófi meséli, éli újra a történetet, és játssza az összes szerepet?

Az operához dráma kell, és itt csak az újrajátszás, újraélés lehet a dráma forrása. Zsófika néha zeneileg is belebújik a történet más szereplőinek a bőrébe, a fuharosokéba, a nővéreiébe, anyjáéba, vagy a furcsa Lovag, azaz Bolondka karakterébe. Az Esterházy művészetével kapcsolatban oly sokszor emlegetett ontológiai derű legalapvetőbb forrása ebben az egyébként nyomasztó és zavaró történetben éppen az, hogy már megtörtént, és most azért kell újra felidézni, mert

„Elkezdünk szívből nevetni.”

Ez a regény és az opera utolsó mondata is.

Azt olvastam, romantikus opera. Ez a zenei stílusát jellemzi?

Az én művem úgy opera, ahogyan Esterházyé regény, és mindkettő úgy romantikus, ahogy egy erőszakon átesett gyereklány története az. Ahogy a könyvvel kapcsolatban sem Jókai Mór világa jut az eszünkbe, úgy az én darabom inspirációja sem Csajkovszkij zenéje, hogy a ma divatos neoromantikus irányzatról ne is beszéljünk. Egyszerűen a történethez legmegfelelőbb, legőszintébb, egyben a szöveghez leghívebb nyelvet kerestem, mint ahogy más operáimban is.

A partitúra elején azt írja: „az operában szó szerinti vagy torzított formában Joseph Haydn-, Kurtág György-, Ligeti György-, Charlie Parker-, Arnold Schönberg-, Richard Wagner-idézetek vannak.” Esterházy Péter is gyakran használt vendégszövegeket, ez egy ehhez hasonló zenei gesztus?

A Fuharosok könyv végén ez olvasható: „A regényben szó szerinti vagy torzított formában Teilhard de Chardin-, Søren Kierkegaard-, Blaise Pascal-, Pilinszky János-, Rainer Maria Rilke-, Szőcs Géza-idézetek vannak.” Akadnak, akik szerint ez is része a műnek, egyfajta játékra invitálás, és bezáruló idézőjel is egyben, az idézőjel kezdete pedig a cím alatt szereplő „regény” műfaji meghatározás lehetne. Az én partitúra elejére írt felsorolásom elsősorban Esterházy-hommage, másodsorban játék. Játszani akartam én is az idézetekkel, hol ráerősítve a szövegben szereplőkre, hol ellenük dolgozva, hol pedig a magam ízlése szerint a zenei folyamat logikája alapján beépítve azokat. Nem akarom, és persze nem is tudnám megtiltani a hallgatónak, hogy a zenei idézetek felismerésének reményében (is) hallgassa  a művet, de azért ezúton üzenem azt is, hogy

semmi sem az, aminek elsőre tűnik.

Egy apró titok, amit itt árulok el először: az operámban a felsoroltakon felül egy gregorián dallam és egy önidézet is van. Jó keresgélést!

Molnár Anna
Fotó: Concerto Budapest / Balint Hrotko

Molnár Anna mezzoszoprán énekli az operát, akivel a magánéletben is társak. Kifejezetten az ő hangjára írta a szerepet?

Igen is meg nem is. Jól ismerem Annát mint embert és mint művészt is, és művészként mindig a sokoldalúságát, a flexibilitását csodáltam. A darab alapvetően nincs az ő hangjára finomhangolva, miközben nagyon is épít és számít arra a tudásra és meggyőző erőre, egyéniségre, ami ebben az elegyben csakis Anna sajátja.

Az opera bemutatóján a BMC-ben az UMZE együttes játszik, amelynek több mint egy éve művészeti vezetője lett. A kamaraegyüttes a XX. századi és kortárs magyar repertoárt állítja középpontba. Mit gondol, a zenét kedvelő szélesebb közönség számára ma már nem elrettentő, ha egy koncertre rányomják a „kortárs” bélyeget?

Kortárs művész az a művész, aki itt és most él. Ez nagyon sokféle stílust, esztétikát, megközelítést jelenthet, és én minden adódó alkalommal el is mondom: a stílus nem elsődleges kérdés akkor, amikor játszani való darabokat válogatok mondjuk az UMZE együttes számára. Az őszinteség és a szakmai minőség a döntő, meg persze az, hogy a közönség számára is érdekes, izgalmas, releváns műsort lehessen összerakni. Egy művészeti vezető-karmester egy múzeumi kurátorhoz, vagy egy folyóirat szerkesztőjéhez hasonlítható. Van egy közönségem, amelyet folyamatosan bővíteni szeretnék, és ehhez minden eszközt fel is használok. Zenét képzőművészethez, irodalomhoz, tudományokhoz társítani mindig izgalmas, és garantáltan felkelti egy olyan közönségréteg érdeklődését is, amelynek a „csak hallgatás” nem jön könnyen. Más terepen egyébként, például a Huntsville Symphony élén, vagy itthon a Rádiózenekarral is igyekszem keverni a stílusokat és zenéket. Célom mindig a művek keletkezési korától és az átlagos repertoárban elfoglalt helyüktől függetlenül vonzó és asszociációban gazdag műsort összerakni, amely aztán  – az egyébként sosem monolit – közönséget bevonja és benn tartja abban a közös élményben, ami miatt mindannyian hangversenyre járunk.

UMZE Ensemble
Forrás: Facebook

Az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány programigazgatójaként segíti a szervezet működését, miközben mesterkurzusokat tart a hallgatók számára. Korábban úgy vélte, a tanítás nem az ön terepe. Ma már másként érzi?

Nem érzem másként, de rákaptam a mesterkurzuson való tanítás ízére. Egy intézményen belül évekig tartó hivatalos professzorkodást biztosan nem vállalnék, legalábbis most nem.

Rendszeresen vezényel Budapesten, mégis huszonkilenc éves kora óta részben az Egyesült Államokban él és dolgozik, kilenc éve a Huntsville Symphony Orchestra zeneigazgatója. Miért érdemes megtartani az amerikai feladatait, miközben ez azt jelenti, hogy az ideje jelentős részében úton van?

Pontosan azért, mert úton lehetek. Ebben is van egyfajta szabadság, ráadásul más közegben dolgozni mindig inspiráló. Az utazás jót tesz nekem, és az ottani élményektől jobban tudom, értem a hazai világot is. Az európai élmények pedig az új világ folyamatos megértésében segítenek. Magyarként jobban vagyok amerikai.

Nyitókép: Vajda Gergely, fotó: Oregon Symphony