Persze mindezt cáfolandó, szoros teltház fogadta az ámerikai színtársulat pénteki előadását a Várban: hat színész (többségük brit) először azt játszotta el, mintha a közönség sorsolná ki a szerepeket (kulturális marketing kezdőknek, első óra), majd a keleti partról érkezett hat színészünk azt játszotta el, milyen lenne, ha hat színész fölmondaná a Rómeó és Júlia szövegét színpadi mozgás-óra közben. Díszlet nélkül, lejelzett, illetve sokfunkciós (értsd: agyonhasznált) jelmezben. Mindezt egy sokkal fontosabb gesztus előzte meg: a fesztiváligazgató Gedeon úr vállalkozott a szereposztás körüli fordítói feladatokra. Egyetlen apró hiba csúszott itt a számításba. A közönség kettő kivételével nem tudhatta meg azt, ami a péntekihez hasonló, számos színházi momentumot, alapvetést nélkülöző előadásban kifejezetten fontos: a színészek nevét.
Gyulán töltekezni persze mind fizikailag, mind kulturálisan roppant felemelő dolog, az egyik legalkalmasabb hely ilyen célokra ebben az országban. Különösen így fesztiválidényben: esténként a város pezseg, a legtöbben az utcán vonulnak, s mindannyian ugyanazt keresik, vendéglátóipari egységet. Ahol van felszolgáló és felszolgálandó. Gyulának egyelőre ez nem erőssége, az éjjel-nappaliban kell közelharcot vívni az utolsó szendvicsért, sokaknak gyárilag aszalt gyümölcs jut vacsorára, kivéve azt az egyetlen helyet a hupikéken világító világóra közelében, ahol a konyha zárása után igen megterhelő sajttállal mentik a színházalásban megéhezett egyedeket. Tuti útitipp.
Gyulára látogatva ennél sokkal érdekesebb dolgokkal is szembesülhetünk, például a kultúra.hu falra kent szerzőjével a belvárosi katolikus templomban, melynek Szeplőtelen fogantatás a neve, bár állítólag a városban senki nem így emlegeti. Szóval, a mi egyetlen, jó Ibos Évánknak - mint mondja - a világon (evilágon) már semmi gondja az örökkévalósággal: arcképe alanyi jogon szerepel a templombelső egyik freskóján, ahogyan Kodály, Liszt, Erkel (de Bartók nem!), számos gyulai polgár és egyházi ember is. Nagyon érdekes, hogy az egyetlen ember, akinek csak a hátát láthatjuk ezeken az alig húsz éve festett alkotásokon, nem más, mint a néhai II. János Pál, de nem ez az egyetlen meglepetés abban a templomban, ahol maga Apor Vilmos szolgált plébánosként. A szomszédos Százéves cukrászdát azért nevetjük ki nyilvánosan, mert a környék legtrágárabb személyzete dolgozik itt: a pultoslány a sütemények között mellig emelgeti blúzát (akkor már miért nem tovább), a cukrászmúzeum melletti lengőajtó mögött pedig olyan sűrű és hangos bazmegolás zajlását foganatosítják, hogy annak még a kiskunsági tanyavilágban is bokázva szalutálnak minden bizonnyal.
Ilyen élményekre cseréltem vasárnap Mikó István egyszemélyes Shakespeare-show-ját, tényleg nem tudom, mit hagytam ki, ám sikeresen rápihentem a vilniusi Meno Fortas Othello-jára, melynek zsenialitásáról, elmélyültségéről, letisztultságáról, higgadt profizmusáról nem tisztem részletesebben szólni, sem arról a színpadi csodáról, amit most éppen a világ legnagyobb kiszuperált Videoton tévékészülékének a belsejében, a gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központban éltünk meg mi százan, csak azt kell ideírnom, hogy ti, másik tízmillió ember, nagyon rosszul választottatok programot vasárnap, akárhol voltatok is.
Hogy a közönség állva tapsolta az előadást, egy dolog. Hogy Esterházy Péter egy órával később szintén állva tapsolta az asztala mellett elhaladó litván társulatot, talán mégis elmond valamit arról, mi történt Gyulán, az idei Shakespeare Fesztiválon.
