Soha el nem bomló tárgyak új titkai - PLATFORM

Az Óbudai Társaskör Galéria melankolikus földalatti járatában állította helyre a fehéregyensúlyt, nagy meglepetésünkre. Kokesch művei ugyanis leginkább az egyszerű white cube kiállítóterekben funkcionálnak ?jól?, mert tiszta és átlátható térrendszerek kellenek ezeknek a ? sokszor ? rejtőzködő, különc szerkezeteknek. Egy high-tech, utópikus világ kelléktárát rakosgatja össze Kokesch Ádám eddig még sosem látott konstrukciókká, de nála az eredetileg összeférhetetlennek tűnő formák és funkciók mégis lakályos szimbiózissá fejlődnek. Legalábbis a látvány alapján minden okunk megvan rá, hogy ezt gondoljuk.

Forma és funkció mindenképpen kulcsfogalmak műveiben, de ehhez rendszert is társít, ami nem egykönnyen dekódolható, de ha sikerül, már úgy működik a néző számára, mint a matematikusnak egy szép algoritmus. Ahogy a számítógépes programok utasítják a gépet egy program lebonyolítására, úgy deklarálja Kokesch a megengedett és megfelelő lépések egymásutánját. A néző analíziséhez azonban nincs szükség digitális kódokra, inkább szabad asszociációkra, ahogy a művész fogalmaz: ezek a tárgyak olyanok, mint az ajtók, mindegyik kinyitható egy saját világra. Talán épp ez teszi problematikussá a befogadó dolgát, Kokesch tárgyai igazán esztétikusak, de mivel a talált tárgyak univerzális jelentések tömegét sűrítik magukba, ebben az új felállásban, egyediségükben is uniformizált jelleget mutatnak, nehéz ebből felfejteni az egyéni értelmet. Talán ez az egyik titka ezeknek a tárgyaknak, a megtévesztésig hasonlítanak valami másra, azonban sosem azonosak előképeinkkel. Hibriditásuk bonyolultnak tűnő kódrendszer, amiben csak az imitáció felismerése kínál megoldókulcsot.

Kokesch Ádám többnyire talált tárgyakból, kidobott vagy korábban valami másra használt elemekből, például raklapokból, különféle idomokból, konzolokból, csatlakozókból és állványokból szerel össze eddig még sosem létezett konstrukciókat. Mindig különösen vigyáz arra, hogy az újonnan létrejött tárgy emlékeztessen valamire, de ne hasonlítson semmire. Így aztán valóban tabula rasa-t kínál. Ha úgy vesszük, a lehetetlenre tesz kísérletet, az ismétlődést teszi variábilissá oly módon, hogy abban semmi nem a régi, holott részleteiben minden az, ami.

Az Óbudai Társaskör Galéria pincéjének falán például van egy kisebb beavatkozáson átesett, hűtőkből ismert tárolódoboz-darab. A szétvágott, átfestett, konzolra szerelt elem gyakorlatilag funkciótlanná vált, azonban tömérdek funkció lehetőségét hordozza, látható bele a fali szoláriumtól a rádióadón át a biztonsági kódok beolvasására alkalmas szerkezetekig. A másik oldalon egy különc sárga burát és egyéb színes foglalatokat, csavartakarókat tartó állvány éppúgy lehet önmaga paródiája, mint a jövőből időutazással visszatért ? az életünket gyökeresen megváltoztató ? nagyon fontos találmány.

Összesen hat darab tárgyat állított ki Kokesch alkalmi laboratóriumában, és egy tucat neonfényből, vízből, földből táplálkozó szobanövényt. Állítólag ez egy speciális fajta: a városi légszennyezést nagy százalékban alakítja át oxigénné. Ez a kis zöld sziget nemcsak esztétikus látvány a hófehér térben, hanem viszonyítási pont is. A különböző műanyagokból, plexiből készült tárgyak alatt fehér műanyag fólia borítja az amúgy rusztikus terrakotta padlót. Így most minden olyan tiszta és kimért itt, ezen a Platformon, mint egy atomerőműben. Felszámolt funkciók, újragondolt formák, neonfény és a sok oxigén alkalmas közeg arra, hogy lefuttassuk magunkban a bolygónk túlélési esélyei című szoftvert. A hardver adott.