Megbillent hősök a burjánzó romok között
Soós Tamás festészetében azt szeretem igazán, hogy a könnyed, érzéki játékosság és a filozofikus, egzisztenciális mélység nem kioltják, hanem folyamatosan feszültségben tartják egymást. Az emberi létezés nagy kérdései nem elméleti állításokként jelennek meg, hanem konkrét, átélhető festői helyzetekben. Ezek a képek nem magyaráznak, hanem bevonnak: érzelmileg működnek, és csak ezen keresztül válnak gondolatilag is élessé.
A mostani, az Einspach & Czapolai Fine Artban látható anyag ezt a szemléletet viszi tovább. A monumentalitás, a teatralitás, a fenségesség nem eltűnik, inkább elveszíti a stabilitását. Helyüket személyesség, bizonytalanság és esetlegesség veszi át. A nagy, történeti vagy mitologikus állítások nem végleges igazságként jelennek meg, hanem ideiglenes, könnyen megbillenő gondolatokként, amelyek folyamatosan újrarendeződnek a festményeken.
Az antik és keresztény motívumok – Párisz alakja, Keresztelő Szent János figurája, a klasszikus építészeti elemek – nem illusztrációk. Inkább olyan figurák és formák, amelyeken keresztül személyes, filozofikus kérdések fogalmazódnak meg. Ahogy Hegyi Lóránd is írta, ezek az alakok Soósnál önarcképszerűvé válnak: nem érinthetetlen hősök, hanem esendő szereplők, akik már nem tudják magabiztosan betölteni a rájuk osztott szerepet.
Ebben a tekintetben Soós festészete közel áll ahhoz a gondolkodáshoz, amelyet Aby Warburg kultúrafelfogása is képvisel: a múlt nem lezárt történetként tér vissza, hanem töredezett emlékek, motívumok és gesztusok formájában. A mitológiai alakok itt nem örök érvényű ikonok, hanem elmozduló, bizonytalan figurák.
A képek ornamentikája és színvilága első pillantásra lehengerlő. A gazdag kolorizmus, a pasztelles és telített árnyalatok váltakozása egyszerre vonzó és nyugtalanító. A színek barokkos tobzódása nem díszítésként működik, hanem feszültséget teremt. Az apró, kalligrafikus ecsetvonásokból felépülő felületek játékosak, folyamatos mozgásban vannak, miközben a figurális kompozíciók egyre inkább az absztrakció felé csúsznak el. A drámai tartalom nem eltűnik, hanem más regiszterbe kerül: a jelentések nem rögzülnek, hanem állandó mozgásban maradnak.
A rétegzett, fluid festői felületek olyan vizuális teret hoznak létre, amely nem engedi a távolságtartó nézést. Ezek a képek megbabonáznak: a szem nem tud megpihenni, a néző szinte mozdulatlanná válik előttük. A pátosz itt nem emelkedett tartalmakban jelenik meg, hanem az érzékiségben, a festés intenzitásában.
A kiállítás egyik kulcsműve a főteremben látható nagy méretű diptichon. A bal oldali panel idilli, pasztelles világa – romos építészeti elemekkel, lebegő formákkal – fokozatosan egy sötét, apokaliptikus felületbe fordul át. Mintha a klasszikus rendet lassan elnyelné a bizonytalanság. A széteső, fiktívnek vagy akár mesebelinek ható architektonikus motívumok olyan világot rajzolnak meg, ahol a stabil értékrend már nem tartható fenn. Ez a fragmentáltság egyszerre felszabadító és tragikus.
Soós Tamás festészete így egyszerre nosztalgikus és kritikus. Felidézi a hősök korát, miközben világossá teszi, hogy a jelenben már nincsenek egyértelmű hősök – csak bizonytalan szerepek és folyamatosan újraírt identitások. A humor, az ornamentika és a színesség mögött egy mélyen átgondolt, érzelmileg telített festészet bontakozik ki, amely nem válaszokat kínál, hanem helyzeteket teremt. Ezekben a helyzetekben a néző óhatatlanul saját bizonytalanságaival, kérdéseivel és emlékeivel találja szemben magát.
Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu
