Kármán Dániel legújabb képein ugyan megfigyelhetők apró elmozdulások a korábbi sorozatához képest, azonban e kontemplatív vásznak továbbra is az időről szólnak. Az időről, amely kíméletlenül múlik, olyannyira, hogy a megélt pillanatok azonnal, váratlanul és minden átmenet nélkül múlttá lesznek, és az emlékezet részévé válnak, így a totális jelenlét megvalósíthatatlan. A fényképezőgép elkattintásakor a rögzített esemény már véget is ért, elhallgatott. Kármán mostani képei is az alkotó időről való tűnődéseiként olvashatók, az idő érzékelhetőségének, de le nem leplezhető és tetten nem érhető mivoltának feloldhatatlanságából s az ebből fakadó szorongásból születtek. A melankóliával átitatott vásznak a pillanat törékenységét állítják.
Kármán kiindulópontját továbbra is privát fotói jelentik, ami azért izgalmas, mert az elkészült kompozíciók a személyes élményeit, életének tünékeny történéseit és benyomásait szinte már naplószerűen rögzítik, és nagyon érzelmessé, sőt poétikussá teszik ezt a festészetet. A képek azonban épp annyira univerzálisak, mint amennyire személyesek, hiszen témájuk kollektív tapasztalat. Ezt a jelleget erősíti, hogy Kármán érzelmekkel gazdagon átitatott alkotásaira előszeretettel hivatkozik úgy, mint befejezetlen metaforákra, hiszen saját élményanyaga segítségével tulajdonképpen a befogadó tudja lezárni e felütéseket.
A kiállítás kurátora, Zsikla Mónika rámutat, hogy az időre, a folyamatos változás és az elkerülhetetlen elmúlás közös tapasztalatára reflektáló művek referenciamezeje inkább a szépirodalom, mintsem a filozófia vagy a fizika területe. „A festmények címadásakor Kármán gyakran idéz meg olyan magyar költőket, mint Kányádi Sándor, akinek Relativitás című verse az idő jelenségének vagy illúziójának általános társadalmi, de mégis egyéni szinten megélt felfoghatóságával foglalkozik. Vagy említhetnénk Simon Márton Polaroidok című kötetének kollázsolt szövegfolyamát is, amelynek »megnézem a tükröt« mondatát a művész képcímként integrálta.”
Mindig lelkesítő, hogy Kármán rendkívül érzelmes nyelve sosem csordul túl, képalkotó módszere ugyanis mindig struktúrát ad, és megteremti azokat a kereteket, amelyek formai stabilitást adnak a tartalomnak. Az alkotó munkamódszerét is nagyfokú precizitás és átgondoltság jellemzi: fotóin hosszasan gondolkozik, reflexiókat fogalmaz meg, majd szerkeszti a felvételeket. Van, hogy egy-egy kép heteken át foglalkoztatja, számtalan digitális verziót készít, míg végül megtörténik a szelekció, és a szerkesztett előképeket két-háromra redukálja.
A digitális képet ezt követően projektálja a vászonra, mintegy anyagivá teszi az elmúlt emléket, amely e fragmentáltságában és módosult, szerkesztett formájában őrződik meg az örökkévalóság számára. Kármán alkotómódszere az emlékezet működését is megvilágítja: azt, hogy a konkrét képek miként íródnak felül és át az elménkben, hogy az egyes idősíkok hogyan íródnak egymásba, az emlékképek miképpen szelídülnek benyomássá, hogyan válnak tünékeny felületekké vagy éppen rajzos formákká.
A művész mostani kompozíciói természeti képek, s ezúttal mellőzik az emberi figurát (csak néhány képen tűnik fel az emberi alak, azokban is fragmentáltan vagy alig felismerhetően). Az új alkotások főszereplőivé a madarak lépnek elő, például a páva, de főként a varjú, amely sok kultúrában a halál és az eltávozó lelkek jelképe, Kármán képein pedig vanitasszimbólumként olvashatjuk.
A kiállított képek érzékenyen oszcillálnak a figuralitás és az absztrakció, a grafikus és festészeti jelleg, valamint a képalkotás digitális és analóg minőségei között. Kármán szenzitív felületeket hoz létre, miközben technicista jellege is van képeinek, precizitása pedig kiemelkedővé teszi művészetét. Egyszerre forró és hideg, fluidáló és kiszámított, éterien lebegő, mégis tűpontos e festői nyelv.
Fotók: Einspach & Czapolai Fine Art
