Gyakorlott, sikeres reklámfilmrendező vagy. Milyen alkotói indíttatásból született életed első játékfilmje?
Szeretem a reklámfilmezést, ez egy nagyon jó műfaj, de nem alkalmas arra, hogy olyasmit tegyek le az asztalra, ami úgy igazán én vagyok – márpedig erősen vágytam rá, hogy összekapcsoljam az alkotói tevékenységem a belső világommal. A reklámfilmek létrehozása során rendező vagyok, a játékfilmem megalkotása során viszont teljes körű alkotóként voltam jelen. Ezt a filmet nem csupán rendezőként, íróként is jegyzem – a társíróval, Nagy V. Gergővel együtt készítettük a forgatókönyvet –, így igazán önazonos alkotást tudtam létrehozni. Mindig is szerettem volna játékfilmet csinálni, ennek a filmnek a létrejötte hat évet igényelt. A lelkesedés fenntartásához és az alkotás során felmerülő problémákon való átlendüléshez olyan témára volt szükségem, ami az idő múlásával is ugyanolyan élő és izgató marad számomra. A Minden rendben témája és forgatókönyve ilyen volt. Az a nagy reményem, hogy bár rövid a film, mégis tovább tart, mint maga a játékidő. Hiszen az emberek hosszasan elgondolkodhatnak azon, hogy mi a saját viszonyuk a benne megjelenő kérdéskörhöz.
Hogyan vetted hasznát a forgatás során a reklámfilmrendezői tudásodnak?
Leginkább a háttérmunkálatok terén hozott nagy előnyöket ez a tudás. A legerősebb hozadékot az jelentette, hogy nagy rutinom volt abban, miként fordítható át filmre a rendelkezésre álló idő és pénz. Tehát mi jön ki belőle, és mi nem fér bele? Ez iszonyatosan fontos és nagy dolog. Amikor minden apró részletre kiterjedően elképzeltem a film világát – a színészi játéktól a vizuális világig –, akkor a tizenöt éves reklámfilmrendezői tapasztalatom alapján figyelembe tudtam venni, hogy mi az, ami kompromisszum nélkül elvállalható és mi az, ami nem. Ezáltal ki tudtam találni egy olyan képi világot, ami az első pillanattól kezdve az utolsóig egységes marad. Ez fontos volt számomra, mert olyan filmet akartam alkotni, aminek nagyon erős, belülről építkező, csak magára jellemző világa van, amiből egy másodpercre, egy képkockányi időre sem esik ki a néző, és ami az NFI Inkubátor program keretei között elejétől a végéig vállalható.
A fekete-fehér képi világ abszolút szinkronban áll a film többnyire mély hangulatával, ez a stilizáltság azonban erős kontrasztot képez a sztori már-már színes mozgalmasságával. Miért döntöttél e mellett a manapság elég szokatlan képi megoldás mellett?
A döntés magjában álló iránytűszerű gondolat az volt, hogy ez tulajdonképpen egy időtlen történet, ami a világon bárhol és bármikor, akár kétszáz évvel ezelőtt is lezajlhatott volna. Egy-két dolog és körülmény lehet, hogy más lett volna – például nincsenek mobiltelefonok –, de érzelmi szinten közel ugyanez megtörténhetett volna. Ezt a tér nélküli időtlenséget szerettük volna átadni a vizuális világon keresztül. Ez az oka annak, hogy a képkockákon nem tettük egyértelművé, hogy melyik városban zajlik a történet, és törekedtünk rá, hogy ne adjunk túl sok karakterrajzot. Ugyanis az egyéniségek és azok habitusa szempontjából nem az a lényeg, hogy mit hoznak magukkal a múltból ezek a karakterek – csak az a lényeg, ami a történethez kapcsolódik.
A fekete-fehér a minimalizmuson túl anyagi okokból fakadó döntés is volt. Nem lett volna pénzünk arra, hogy végigvigyünk egy színkódot a filmen, és ahhoz idomulva szükség esetén falakat fessünk, felépítsük a szereplők ruhatárát a megfelelő árnyalatok szerint stb. Ugyanakkor nem noirra hajazó fekete-fehér világot alkottunk. Modern, kirajzolt lencsékkel felvett, középszürkében tartott, kicsit fura, grafikus, élfények nélküli, napsütéstől mentes, motivált világítás helyett rajzfilmes megvilágítású képi világot hoztunk létre, aminek minden jelenete a történetet szolgálja.
Mit értesz rajzfilmes kidolgozás alatt?
Ezt egy sztorin keresztül tudom érzékletesen kifejteni. Az operatőrrel, M. Deák Kristóffal sokat beszéltünk arról, hogy hogyan fog kinézni ez a film. Az első nap leforgatása után ő nagyon örült, mígnem este felhívtam, hogy: Kristóf, hát, túl hétköznapi és nem elég egységes az anyag. Úgy éreztem, hogy talán túl erősen jelenik meg benne a hagyományos filmes szemléletmód. Ennek hallatán kissé földre zuhant, de aztán fölkaparta magát, és megnéztük még egyszer a felvételeket és azt, hogy mi nem sikerült. Rájöttünk, hogy a probléma forrása az, hogy nem tudta elengedni azt a – minden operatőrbe belenevelt – szempontot, miszerint mindig az ablak irányából jön a fény. Ez a Vilmos Zsigmondtól eredő régi, hollywoodi iskola, a motivált világítás, amit aztán szépen elengedett Kristóf, hogy helyette oda rakjuk a fényt, ahova akarjuk.
Persze voltak kikötéseink, hogy mi az, amit még ebben a nagy felszabadultságban sem szeretnénk beengedni a felvételekbe. Ilyen volt például a napsütés – ezért forgattunk novemberben –, aminek a hiányában épp olyan hatást keltettek a szabadban felvett képsorok, mint a beltéri felvételek. A forgatás során nem tett minket kiszolgáltatottá az időjárás, és létrejöhetett az említett sajátos világ.
Hogyan, mi alapján választottátok ki a szereplőket, például az egyik főszereplőt, Dénest nagyszerűen alakító Sáfrány Ágostont?
Az túlzás, hogy őt „választottuk”. Megnéztünk kétszáz gyereket, majd bejött Ágoston, és egyből tudtuk: igen, ő az. Olyan fiút kerestem, akinek a kortársainál mélyebb tartalmat érezhetünk a tekintetében – mintha több történt volna már vele, mint gondolnánk. Akinek olyan erős az arca, a jelenléte, hogy szeretjük nézni, vonzza a tekintetet. Jelzett az intuíciónk, hogy Ágoston ilyen, így nem voltak nagy hezitálások. Ugyanígy volt Hajdu Szabolcs esetében. Megnéztünk sok embert a castingon, aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy: ú, hát a Szabi! Bármelyik castinggal foglalkozó kollégámnak hoztam fel őt, mindenki a fejére csapott, mondván, hogy „hú, tényleg!”. Nagyon örültem, hogy a felkérést követően azonnal elvállalta Sanyi szerepét.
Hogyan lehet komoly morális problémákat felvető, ugyanakkor moralizálástól mentes, szórakoztató filmet alkotni?
Lassan. Én azt érzem a film egyik nagy erősségének, hogy olyan, amilyen én vagyok.
Nem törekszem arra, hogy kitaláljak valami hatalmas dolgot, ami korábban nem volt jelen a filmművészetben, viszont a már bennem létező darabkákat össze tudom úgy rakni, hogy azok egy rám hasonlító egészként jelenjenek meg a vásznon. Feltehetőleg senki más nem csinált volna ilyen filmet ebből a sztoriból. A humor megjelenítését szükséges dolognak éreztem a jelenetfelvételek során, mert ez az egyik legfontosabb eszköze a traumafeldolgozásnak. Ráadásul humor nélkül nagyon könnyen egy önmagát túl komolyan vevő vizsgafilmmé degradálódhatott volna a Minden rendben. Ezt nem akartam, így intuitív módon beleszőttem a történetbe – nemcsak a humoros jelenetekbe, hanem bizonyos dialógokba is. Az ilyen lélektani filmek esetében nagyon nehéz megtalálni az arany középutat, és nem elbillenni az olcsó pszichologizálás vagy a lelki elemzést nélkülöző motiválatlanság irányába. Motivált, de nem könnyen felfejthető dialógusokat, összefüggés-láncolatot helyeztünk el a filmben, miközben elegendő tápanyagot adtunk a nézőknek a gondolkodáshoz.
Az utóbbi kapcsán mik a visszajelzések, sikerült így hatni a nézőkre?
Igen. Féltem Berlinben, hogy vajon mit kezdek majd a negatív kritikákkal. Mindenemet, szívemet-lelkemet beletettem a filmbe, és miután kiengedtem a kezeim közül, tudtam, hogy többé már nincs hatásom rá, új életre kel a nézőkben. Sejtettem, hogy mindenki más filmet fog látni benne, minden néző egyénileg, a saját gondolat- és élményvilágán keresztül értelmezi majd az alkotást, és mivel ez nem egy zsánerfilm, mindenkiben mást hoz majd a felszínre, mindenki máshol érzi majd a hangsúlyt – és ez így van jól. Azt láttam Berlinben, hogy a film mindenkiben megmozgatott dolgokat, és majdnem mindenki máshol, másban érezte a történet súlyát.
Milyen személyes gondolataid fűződnek ahhoz – a film témájához erősen kapcsolódó – mondáshoz, hogy: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve?
Sokféle értelmezése van. Gondolhatunk arra, hogy ha túlságosan a saját jó szándékunkkal vagyunk elfoglalva, akkor azt megsínyli az empátia, így ez a jó szándék fordított eredményt hozhat. Viszont nekem inkább azt az ambivalenciát jelenti, amiről ez a film is szól. Mégpedig, hogy nézőpont kérdése, mi a jó és mi a jó szándék. Vannak olyan filmek, amikben egyértelmű, hogy mi a jó, és végignézzük, ahogy a főszereplő hős sok akadályon keresztül haladva eléri azt – na, én nem ilyen filmet akartam csinálni.
Alapvetően mindig jót akarunk, de kinek mi az? Ha az egyik szemszögből jót teszek, akkor egy másik nézőpontból talán nagy károkat okozok akár magamnak, akár másoknak. Számos ilyen helyzeten megyünk keresztül életünk során, és ezekben a szituációkban a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a jótett mennyire relatív.
Egy korábbi interjúban elmondtad, hogy az ambivalens témák foglalkoztatnak. Miért? Mi a célod az ilyen témák és helyzetek megjelenítésével?
Azért, mert ilyenekkel ritkán találkozunk a filmvásznon, holott úgy érzem, hasznos lenne. Mindannyian ambivalens helyzetekkel küzdünk, viszont ilyenekkel ritkán találkozunk a filmvásznon. Nagyon nehéz választani a sok szempont és szemszög között, hogy támpontok, tanácsok, kapaszkodók nélkül megtaláljuk az utunkat, és halvány, remegő belső iránytűvel lépéseket tegyünk. Ez a létünk általános jelensége, ami az élet kis és nagy kérdéseiben egyaránt megjelenik.
Milyen hatással van rád alkotóként a Berlinale versenyprogramjába kapott meghívás, az ottani nemzetközi premier? Miben erősít meg ez az élmény, mihez adott lendületet?
Földöntúlian jó visszajelzés a munkásságom kapcsán az, hogy a top három fesztiválból az egyik örömmel befogadja az első játékfilmem – ez kissé feldolgozhatatlan kategória. Emberközeli, szép élmény volt a Berlinale. Nagyon jó, hogy ez nem egy szakmának fenntartott zárt körű fesztivál – mint például a cannes-i –, ide bárki bejöhet. Öt darab ötszáz fős, azaz telt házas vetítést tartottunk, ami elképesztő. Te mikor mennél el egy elsőfilmes üzbég rendező művészfilmjére? Ráadásul ott maradt a vetítéseket követő beszélgetéseken a közönség nyolcvan százaléka, majd az egyórás kérdezz-felelek után is nagyjából húszan odajöttek hozzám – és nem arról beszéltek, hogy én milyen ügyes rendező vagyok, hanem arról, hogy milyen pontokon érintette őket mélyen és személyesen a történet. Ebből tudom, hogy működött a film.
Szerinted korunk társadalmában mi a filmek feladata, miben rejlik a tömegeket megszólító filmalkotások jelentősége?
Szerintem alapvetően a szórakoztatás a feladatuk, de egy ennél komolyabb szinten az, hogy kérdéseket tegyenek fel. Sokszor címkéznek fontosnak olyan filmeket, amik szerintem egyáltalán nem azok, sokkal inkább – még ha a jó ügy érdekében is – propagandafilmek, amik elmondják például azt, hogy a rasszizmus rossz, és a film elejétől a végéig pontosan tudom, hogy mi miért történik. Szerintem a filmeknek az lenne a feladatuk, hogy kicsit kihúzzák a szőnyeget a lábunk alól, hogy ezáltal kérdéseket tegyünk fel magunkkal, másokkal, a világgal kapcsolatban – legalábbis én szeretem, ha ilyen erővel hat egy film. Tehát szerintem az átlagnál jobban működő film nem feltétlenül kész válaszokkal, hanem inkább jó kérdésekkel szolgál.
Most, hogy elkészült az első játékfilmed, milyen folytatást tervezel?
Még nincs teljesen kész filmtervem, de rengeteg minden zajlik a fejemben. Most várok, hogy kiessenek a fejemből – mint egy szitából – az apróbb dolgok, és csak egy kikristályosodott valami maradjon benne. Például egy olyan kérdés, ami nap mint nap újra támad, nem hagy békén. Egy kérdés, egy téma, ami nem hagy nyugodni és tartja bennem a lelket a következő öt évben, míg egyszer csak filmek készítek belőle. Bebizonyosodott számomra, hogy érdekes módon a legszemélyesebbnek tűnő dolgokról derül ki, hogy a leguniverzálisabbak.
Fotó: Cinesuper
