Steven Balogh: Annyiszor megtört az élet, hogy nehéz volna elszállni magamtól

Mi az első olyan gyerekkori emléked, amely már az alkotáshoz kapcsolódik?

Hegyhátszentpéter mellett volt egy agyaglelőhely, és egészen kicsi koromban ez lett a legfontosabb játszóterem. Reggeltől estig gyúrtam az agyagot, kis figurákat és mindenféle tárgyakat formáztam belőle. Annyira bele tudtam feledkezni, hogy sokszor csak késő este értem haza, tetőtől talpig agyagosan. Emellett pedig fát is faragtam a szőlőhegyünkön, ahol a legmagasabb fa tetejéről a távoli osztrák Alpokat nézegettem elmerengve.

Ha ennyire vonzott a formálás, hogyan lett belőled mégis festő, nem pedig szobrász?

Soha nem akartam egyetlen műfajba bezárni magam. A festészet mellett készítettem performanszt, fotót, grafikát, objektet és installációkat is. A szobrászi gondolkodás a képeimben is jelen van: fontos a felület vastagsága, a rétegek fizikai súlya, némely installációm pedig a szoborkategóriába tartozik. Az ötvös-vésnök művességet is elsajátítottam, New Yorkban először a legaljáról kezdtem: fémet csiszoltam, poros, piszkos munkákat végeztem, később viszont már tervezőként és mintakészítőként dolgoztam. Ez az út megtanított tisztelni az anyagot és a kézi munkát.

A pályád a Vajda Lajos Stúdióhoz és Szentendréhez kötődik. Mit adott neked ez a közeg?

1978-ban állítottam ki először a Vajda Lajos Stúdióban, ami az akkori Magyarországon ritka szabad közeg volt.

Az egyik legfontosabb korai munkám az Exhumálás volt. A VLS Galéria padlójába sírgödröt ástam, és neoncsöveket helyeztem bele, minden jeltelen sírba dobott, ártatlanul megölt ember emlékére. A kiállítást másnap bezárták. Ez pontosan megmutatta, milyen volt akkor művészként megszólalni: a szabadságot magunknak kellett létrehozni, miközben nagyon is valós határai voltak annak, mit tűrt el a rendszer.

Ez az elnyomottság is hozzájárult ahhoz, hogy végül elhagyd Magyarországot?

Egy ponton azt éreztem, hogy bennem valami elakadt, elhalt, és itt már nem tudok továbbmenni. Hosszú kérvényezés után megkaptam a nyugati útlevelet, két héttel később pedig már Ausztriában, a traiskircheni menekülttáborban voltam. A bécsi ENSZ székházban hozott döntés alapján hontalanútlevéllel érkeztem New Yorkba egy nejlonszatyornyi személyes holmival. Nem ismertem senkit, és gyakorlatilag egyáltalán nem beszéltem angolul.

Féltél?

Nem volt időm félni, mert azonnal ki kellett találnom, hogyan maradjak a felszínen, hogy ne nyeljen el az ismeretlen „monster city”, New York. Abban bíztam, hogy az ötvösszakmával nyelvtudás nélkül is el tudok helyezkedni. Rosszabbnál rosszabb munkákat vállaltam, és olyan helyzeteken mentem keresztül, amelyek alaposan lefaragtak az egómból. Egy senki voltam, egy zéró az óriási tömegben, de megvolt  bennem egy makacs hit, hogy menni fog.

Hogyan lehetett ebből a helyzetből művészi pályát építeni egy olyan városban, ahol szinte minden sarkon kiváló alkotók dolgoznak?

Nagyon lassan. Galériákhoz jártam, pályáztam, próbáltam megmutatni a munkáimat. Az első valódi fordulat 1988-ban jött, amikor a Jamaica Art Center pályázatán díjat kaptam az Outsider II. című munkámra. (Ez a mű ma a Ferenczy Múzeum tulajdonában van.) Ez hitet és láthatóságot adott, utána több kiállítási lehetőség is megtalált. Az 1995-ös, Artopia Galleryben rendezett önálló kiállításomat különösen fontosnak tartom. A műveim az egyéni kiállításomon kívül Christo, Robert Mapplethorpe, Richard Prince és Jasper Johns alkotásai mellett szerepeltek. Kívülről ez már sikertörténetnek látszódhatott, de mögötte ugyanúgy ott volt a megélhetési munka, a visszautasítás és a napi küzdelem.

A lányod születése hogyan változtatta meg ezt az építkezést?

Tíz éven át volt a School of American Ballet növendéke, majd a New York City Ballet társulatával táncolt. Sok időt és energiát vitt el, hogy biztosítani tudjam számára ezt az utat, de egyetlen pillanatát sem bánom. A balett-témájú munkáimat természetesen ő inspirálta. A balett kívülről a könnyedség és a tökéletes szépség művészete, belülről azonban kíméletlen fegyelem és áldozat.

Amikor az elhasznált selyemcipőket sebészeti pengékkel kapcsoltam össze, éppen ezt a kettősséget megmutattam meg. Olyannyira sikeres lett ez a sorozat, hogy együtt szerepelt Picassóval, Dalíval, Warhollal, Lichtensteinnel, Kollwitzcal A portré pszichológiája című New York-i kiállításon.

A New York-i szabadság miként változtatta meg a Kelet-Európából hozott festői nyelvet?

A korai műveimben ott volt a magyar és kelet-európai történelem nyers ereje, a brutalitás, a veszteség és az elnyomás tapasztalata. Ezt nem lehetett egyszerűen levetni. New York ugyanakkor felszabadított: ott közvetlenül találkoztam az absztrakt expresszionizmus gesztusaival, a pop art színeivel, a város vibrálásával és azzal a szabadsággal, hogy nem kell egyetlen irányzathoz tartoznom. Nem lettem sem absztrakt expresszionista, sem pop-art művész. Inkább magamba szívtam a különböző hatásokat, majd hagytam, hogy valami más szülessen belőlük.

A képeid kapcsán kevesebbet beszélünk az erotikáról, pedig az érzékiség nagyon erősen jelen van bennük.

Én szexpresszionizmusnak nevezem ezt a vonulatot. Nem egyszerűen a szexualitás ábrázolásáról van szó, hanem arról, hogy az erotikus és az alkotói energia nagyon hasonlóan működik: ösztönös, testi, felfokozott és kiszámíthatatlan. Az érzékiséghez az érintés képzete is hozzátartozik.

A fekete-fehér-vörös drámaisága mellett időnként könnyedebb, szinte neonos színeket használsz. Mitől változik meg ennyire a paletta?

Nem előre meghatározott palettával dolgozom. A szín annak az érzelmi állapotnak a része, amelyből a kép megszületik. Két alkotáson megjelenhet ugyanaz a szívmotívum, mégis teljesen más lesz a hangulatuk: az egyikben a fekete, a fehér és a vörös tragikus feszültséget hoz létre, a másikban a világosabb, neonos színek könnyedséget és játékosságot adnak neki.

Amikor alkotsz, valóban olyan felfokozott érzelmi állapotba kerülsz, mint amilyet a kész művek közvetítenek?

Igen, hatalmas, elementáris emóciók ezek. Az absztrakció éppen azért fontos nekem, mert képes úgy beszélni az érzelmekről, hogy nem kell történetté vagy felismerhető jelenetté egyszerűsíteni őket.

A képben a szétszóródó anyag, a mozdulat és az indulat valamilyen egésszé alakul, de nem szelídül meg teljesen. A műnek nem magyaráznia kell az érzést, hanem átadnia valamit az erejéből.

Mennyire ösztönös, és mikor válik tudatossá ez a folyamat?

Az elején szinte teljesen ösztönös. Nem tervezhetek meg minden mozdulatot, mert akkor elveszne az a kockázat, amiért érdemes festeni. Amikor dolgozni kezdek, még azt sem tudom, a felbukkanó figura vagy forma megmarad-e a végén. A tudat később lép be. Egyszer csak figyelni kezdem az arányokat, a ritmust, azt, hogy hol kell visszavenni vagy éppen erősíteni. 

Közel negyven éve New Yorkban élsz, közben egyre többet dolgozol Szentendrén. Hol vagy otthon?

Mindenhol. Amikor Szentendrén vagyok, egy idő után New York hiányzik, amikor New Yorkban vagyok, akkor ez a hely. Talán azért tudok könnyebben otthon lenni különböző közegekben, mert többször is mindent elölről kellett felépítenem.

Mi érintett meg ennyire Tajvanban?

Elsősorban az emberek egymás iránti figyelme. Azt tapasztaltam, hogy természetes tisztelet veszi körül az időseket és azokat, akik segítségre szorulnak. Ez a hétköznapi etika nagyon mély benyomást tett rám. 2019-ben szerepeltek műveim Kínában is, múzeumi egyéni és csoportos tárlatokon, egy kilenc alkotót bemutató csoportos kiállításon, Matisse műveivel együtt. A tajpeji National 228 Memorial Museumban rendezett Spectre of Freedom: Art of Resistance című önálló tárlatom a magyar és a tajvani történelmi tapasztalat közötti párhuzamokra épült: az elnyomásra, az emberi jogokra és a szabadságért vállalt áldozatra.  

Sok nehézségen mentél keresztül, közben világhírű művészek mellett szerepeltek a munkáid. Hogyan tudtál mégis ennyire közvetlen maradni?

Annyiszor megtört az élet, hogy nehéz volna elszállni magamtól. A siker mögött mindig látom a menekülttábort, a rossz munkákat, a visszautasításokat és mindazt, amit újra kellett építeni. Ezek után az ember tudja, milyen könnyen változik meg minden.

Renitens vagyok, mert nem akarok megfelelni és ismételni azt, ami egyszer már bevált. Közben viszont szakmai alázat nélkül jelentőset nem lehet létrehozni. Ezt a két tulajdonságot próbálom egész életemben összegyúrni.

Mit szerettél volna, hogy a Beyond Borders/Határokon túl kiállítás és a művésztelep százéves jubileumára készülő portré mindenekelőtt megőrizzen rólad?

A Szentendréhez fűződő kapcsolatomat. Sok helyen és sokféle közegben állítottam ki, de ez a város a pályám kiindulópontja. Itt találtam meg a Vajda Lajos Stúdió közösségét, itt tapasztaltam meg először, mit jelent egy szabad művészi közeg, és innen indultam el New York felé. Hiába telt el közel ötven év, ez a kapcsolat nem szakadt meg, sajnos már egyre kevesebben vagyunk abból a nagy csapatból.

A kiállítás azért is volt fontos, mert nem egyszerűen időrendbe rakta az életművet. Jusztusz Noémi olyan műveket helyezett egymás mellé, amelyek között új kapcsolatok születtek: a korai performanszok, a balettcipők, a festmények és az újabb, líraibb munkák ugyanannak az életnek különböző rétegeiként jelentek meg.

Szentendre ma is köldökzsinór: New Yorkban lettem Steven Balogh, de az indulás, a lázadás és az első közösség ide köt. Ebben a kiállításban múlt és jelen végre egyszerre volt jelen.

Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu