Steven Balogh olyan, mint egy vulkán

Mi volt a kiállítás alapgondolata?

Jusztusz Noémi: Amikor elkezdtem István életművével foglalkozni, nagyon hamar világossá vált, hogy a kiállítótér nagysága nem alkalmas arra, hogy mindent megmutassak. Olyan hatalmas és sokirányú anyagról beszélünk, amelyből akár több különböző tárlatot is lehetne rendezni. Így nem a teljes spektrumot akartam felrajzolni, hanem egy erős nézőpontot keresni, ami behúzza a látogatót. 

István esetében nagyon hamar kirajzolódtak bizonyos hívószavak: a vándorlás, a határhelyzet, a kívülállóság, az erős érzelmi intenzitás, a személyes történet és a történelmi tapasztalat összefonódása. Az is lényeges volt, hogy a kiállítás ne pusztán a múlt felől közelítsen, hanem megmutassa, mennyire aktuális ez az életmű.

Steven Balogh: A kiállítás egyik apropója a művésztelep százéves évfordulója, és a jubileumhoz kapcsolódóan minden művész esetében külön programok, kiállítások készülnek. Noémi jelentkezett, hogy szívesen lenne a kurátorom, én pedig éreztem, hogy az anyag jó kezekbe kerül. Szabad kezet adtam neki, és azt gondolom, jól tettem.

A térben valóban több erős súlypont érzékelhető. Hogyan alakult ki a válogatás?

J. N.: Először egy nagy halmazból indultam ki. Azt figyeltem, melyek azok a művek, amelyek egymással is beszélni kezdenek. Érdekes módon a válogatás vizuálisan is gyorsan összeállt: bizonyos színek, erővonalak, motívumok vissza-visszatértek. Nem akartam a teret túlzsúfolni, mert István munkái önmagukban is nagyon erősek.

Volt néhány munka, amelyről a kezdetektől fogva tudtam, hogy mindenképpen szerepelnie kell. Például ilyen az Örvény, amelyet már a műtermében is nagyon erősnek éreztem; de ezek közé tartozik a balettcipős sorozat is, amelyben egyszerre van jelen finomság, fegyelem, testiség és kegyetlenség. És ilyen a Memento Mori is, amely esszenciális darab: egyszerre kapcsolódik István korai performatív gesztusaihoz és egy későbbi, összegzőbb gondolkodáshoz.

Van egy nagy méretű munka, amelyet szándékosan egy kisebb, szűkebb térbe helyeztünk. Többen kérdezték is, hogyan lehet egy ekkora képet ilyen közelről nézni. De éppen ez volt a cél. Nem akartuk, hogy a látogatók kényelmes távolságból szemléljék. Ez a kiállítás egyik elcsendesülő pontja, de nem megnyugtató értelemben: inkább szembenézésre kényszerít. 

S. B.: Én a filmes munkákhoz különösen ragaszkodtam, mivel fontos, mély történetek húzódnak meg mögöttük. New Yorkban találtam az utcán sok-sok filmtekercset egy tűzálló fémdobozban. Úgy éreztem, hogy meg kell mentenem őket. A digitális korszak rengeteg mindent maga alá temetett, és a film is egy olyan médium, amelynek egy korszaka lezárult a digitális eszközök megjelenésével. Ezekből a talált tekercsekből installációkat készítettem. A kiállításon látható az Oltár című munka is, amely ennek a gondolkodásnak az egyik legnagyobb alkotása.

A hosszú, tekercsszerű képeket pedig a Tajpejben látott művek inspirálták. A Palotamúzeumban régi kínai festményeket állítottak ki úgy, hogy a tekercseknek csak bizonyos részleteit mutatták meg. Ez nagyon megtetszett. Nekem is vannak tíz-tizenegy méteres munkáim, amelyek nem fértek volna el, viszont ebben a formában, egy részüket feltekerve, mégis meg lehetett mutatni egyet közülük.

Noémi, milyen volt kurátorként együtt dolgozni Istvánnal?

J. N.: Nagyon inspiráló, de közben folyamatos készenlétet igényelt. István sokszor úgy beszél magáról, mint egy vulkánról: kívülről végtelenül nyugodt embernek tűnik, de belül elképesztő erők dolgoznak benne. Az installálás közben is mindig volt egy új ötlete.

Amit különösen tisztelek benne, az a nyitottsága. Nem minden művész engedi, hogy a kurátor valóban mélyen belenyúljon az anyagba. István viszont azt mondta: merjek dönteni.

A kiállítás érzelmileg nagyon intenzív. Ez tudatos kurátori döntés volt?

J. N.: Igen, de ez nem kívülről ráhelyezett olvasat. István élete is rendkívül intenzív, és ez a művekben is érződik. Lenyűgöző az a bátorság, ahogyan ő a saját fájdalmait, veszteségeit elfojtás helyett alkotóerővé formálta. A kiállítás nem kényelmes tér. Nem olyan tárlat, amelyen az ember könnyedén végigsétál, majd elfelejti. Itt dolgunk van a látottakkal.

S. B.: Én is azt érzem, hogy a művészet feladata ma az, hogy kilépjen a megszokott keretekből. Szeretem a klasszikus táblaképet, de számomra kevés, ha egy kiállításon csak szépen egymás mellé akasztott képek vannak. Engem az érdekel, hogyan lehet kérdéseket feltenni, hogyan lehet a nézőt megállítani.

J. N.: Szerintem a művészetnek az is feladata, hogy lenyomatot adjon arról a korról, amelyben megszületik. István munkáiban éppen az az erős, hogy nem fordulnak el attól, ami fájdalmas, kényelmetlen vagy kimondhatatlan.

A balettcipős munkák különösen személyes réteget hoznak be. Hogyan kapcsolódnak ezek a kiállítás egészéhez?

S. B.: A lányom tíz évig járt a School of American Balletbe, amely az Egyesült Államok egyik legfontosabb balettiskolája, a New York City Ballet hivatalos társintézménye. Később ott is táncolt. Sérülések, műtétek, fizikai áldozatok kísérték ezt az utat. Érdekes módon a sebészeti eszközökkel, pengékkel összekapcsolt balettcipős munkákat még a súlyosabb sérülései előtt készítettem. Mintha valamit előre megéreztem volna.

J. N.: Kulcsfontosságú volt, hogy István lányának története is megjelenjen a kiállításban, mert ez az életmű egyik nagyon érzékeny, személyes vonulata. A balettcipő egyszerre finom és fájdalmas tárgy. Benne van a fegyelem, a szépség, az áldozat, a test határainak feszegetése. Ezek a motívumok nagyon szépen párhuzamba állíthatók István saját életútjával is: azzal, ahogyan újra és újra átlépett határokat, és ahogyan a sérülékenységből is erőt tudott formálni.

A kiállítás a Szentendrei Régi Művésztelep jubileumához kapcsolódik. Mit jelent számodra Szentendre?

S. B.: Nagyon régre nyúló kapcsolatom van a várossal. 1978-ban először állítottam ki a Vajda Lajos Stúdióban. Egy időre Szentendrére is költöztem, és nagyon aktívan részt vettem az itteni művészeti életben. Volt itt egy performanszom is, aminek a fotódokumentációja szerepel a kiállításban: sírgödröt ástam a galéria padlójába, minden ártatlanul megölt ember emlékére. Másnap bezárták a kiállítást.

Aztán 1986 körül azt éreztem, hogy tovább kell mennem. Valami blokk volt bennem, mintha az a tűz, amely addig hajtott, már nem tudott volna tovább égni. Hosszú kérvényezés után megkaptam a nyugati útlevelet, és két hét múlva már egy ausztriai menekülttáborban voltam.

J. N.: Kurátorként nagyon izgalmas volt ezzel a kettősséggel dolgozni. István nemzetközileg ismert művész, Ázsiában és New Yorkban is komoly pályát futott be, miközben Szentendréhez nagyon mélyen kötődik. 

Az életmű több médiumon és korszakon ível át. Hogyan lehet ezt egyetlen kiállításban megmutatni?

J. N.: Nehezen. Majdnem minden korszakból szerepelnek munkák, de ez nem azt jelenti, hogy a kiállítás mindent lefed. Inkább ízelítőt ad, mégis úgy, hogy a művek között erős kapcsolatok jöjjenek létre. Fontosak voltak a korai Vajda Lajos Stúdióhoz kötődő performanszok, a későbbi összegző művek, a filmszalagos installációk, a szöveges alkotások, a videómunkák.

István, a pályád során számtalan alkalommal meg tudtál újulni. Hogyan tudod frissen tartani a hangod?

S. B.: Mindig akkor váltok, amikor valamit megunok, amikor egy médium vagy forma már nem jelent kihívást.

Szerintem veszélyes, amikor egy művész megtalál valamit, ami sikeres, és azt ismétli élete végéig. Én ezt nem tudnám csinálni. Renitens vagyok, de közben van bennem szakmai alázat is. Ezt a kettőt kell valahogy összegyúrnom.

J. N.: István életútjának fontos vonása, hogy ennyiféle világot látott. Az utazás, a kilépés a megszokott közegből mindig önreflexióra kényszerít. Ez a fajta tapasztalat bátorságot ad, és István művészetében is érződik ez a nyitottság: nem fél új helyzetekbe kerülni, nem fél másképp gondolkodni. 

A kiállításon erősen jelen van az absztrakció. Mit jelent számodra az absztrakt festészet?

S. B.: Az absztrakcióban találtam meg a legnagyobb szabadságot. A figuralitást könnyebb műfajnak tartom, mert ott van egy létező dolog, amelyhez képest dolgozol. Az absztrakt képnél mindent neked kell kitalálni. Nincs kapaszkodó, nincs előre adott forma. A mondanivalót, az érzelmet, a belső utat kell belesűríteni valamibe, ami nem illusztrál, hanem önálló vizuális nyelvvé válik.

J. N.: Ezért is nehéz sokszor az absztrakt művekről beszélni a látogatóknak. Mert nagyon könnyű rávágni, hogy „ilyet én is tudnék”, miközben éppen ez az egyik legnehezebb dolog: eldönteni, hogyan lehet egy belső állapotot formává alakítani. István munkáiban rengeteg emóció van, de ez nem direkt módon jelenik meg. A nézőnek időt kell adnia magának, hogy belépjen ezekbe a képekbe.

Hogyan lehet ebben segíteni a látogatót?

J. N.: Nagyon fontos volt, hogy rövid, érthető műleírások készüljenek. Nem túlmagyarázni akartam a munkákat, inkább kapaszkodókat szerettem volna adni. Hogy a néző merjen megállni, merjen belehelyezkedni, merje komolyan venni azt is, amit nem tud azonnal szavakba önteni. A videók, a hang, a zene szintén sokat segítenek. A kiállítás elég erős, helyenként brutális, ezért kellett valami, ami puhítja, otthonosabbá teszi a teret.

És közben az sem baj, ha valaki felháborodik. István erre azt mondta: még nem sikeres a kiállítás, mert senki sem taposta meg a vendégkönyvet, ahogy az korábban valóban megtörtént. Ez persze humoros, de benne van a lényeg.

Mi adja szerinted István életművének mai érvényességét?

J. N.: Amit István a nyolcvanas évektől napjainkig megélt, az ma újra nagyon közel jön hozzánk. Határhelyzetek, kiszolgáltatottság, menekülés, újrakezdés, a médiumok átalakulása, a digitális világ térnyerése, az erőszak és a törékenység együttélése: ezek mind a jelen kérdései is. De számomra legalább ilyen elengedhetetlen az emberi réteg. Istvánban van egy nagyon erős alkotóerő, miközben végtelen empátia, szerénység és nyitottság is jellemzi. 

István, mit jelent számodra ez a kiállítás az életműveden belül?

S. B.: Szimbiózist. Sok kiállításom volt már sok helyen, de Szentendre más. Itt mindig van valami személyes többlet. Most pedig egy olyan kiállítás, amelyben a múlt és a jelen valahogy összeért.

CÍmlapfotó: Steven Balogh és Jusztusz Noémi. Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu