A huszonkét idén végzett magyar képzőművész mellé hat román alkotót is felvonultat a Friss. Nem tudni, milyen koncepció rendelte a bukaresti művészeti egyetemről éppen őket éppen ide, de nem ártott a válogatásnak az a radikális, néhol egészen merész stílushasználat, amit ők képviselnek, egytől egyig. Magasfeszültségű vezetékként járja át a hat román fiatal szókimondó, robusztus, bátran politizáló jelenléte a hazaiak kínálta látványt. Még a visszafogottabb, háttérbe húzódó művek is más aurába kerülnek általuk.
A két kurátor, Szabó Noémi és Mészáros Zsolt tematikus megközelítésével kevésbé tudunk mit kezdeni. Közhelyesnek tűnik a csoportok megfogalmazása, mint ?szex?, ?közösség?, ?identitás?, ?emlékezet?, ?történelem? vagy ?ötödik dimenzió?; a témákat definiáló szövegek pedig sem eléggé költőiek, sem annyira pontosak, hogy vezérfonalként használhassuk őket. Nem baj, még ez sem rontja az összhatást; annyiféle szemlélet, technika, olyan gazdag anyaghasználat jellemzi a válogatást, hogy egy percig sem unatkozunk. Úgy tűnik, a KOGART egyre merészebben, egyre biztosabb szemmel tájékozódik a pályakezdők között; kevés utánérzést látni a kétemeletnyi anyagban, annál több eredeti gondolat és saját út kínálja magát. A korábbi évekre jellemző volt a hagyományos festészeti művek túlsúlya; most ettől is megszabadult a Friss, tobzódik a forma- és hagyománybontó művekben és technikákban. Még a visszabeszélés is megengedett: Radics Márk munkája, a ?Nemzeti Művészekért Alapítvány híradója? szellemesen különíti el a művész saját ?gyűjteményét? a KOGART-on belül.
Hollós Ádám: Karaván
A tág határok, a szabadság sodrása több művészt is elragad. Akár úgy, hogy a klasszikus festészetet fogalmazza át a digitális technológia nyelvére egy egyszerű szénceruzával, mint Brückner János, akár a szerelem és a pornográfia határainak ironikus átlépésével, mint Bodolóczki Linda. A legszebb egymásra találások anyag és téma között antalaci kontúrokkal meghímzett vásznain és Jagicza Patrícia szappanba merevített haj-önarcképein születtek meg. Sok mű talált egyedi matériára, általában az anyag és a kifejezés viszonya feltűnően szenvedélyes. Horváth Erzsébet flagelláns lendülettel, egy komputer tomográf módszerességével szeleteli föl corpusát, aminek valójában nincs is teste: a finoman meglebbenő fóliák közé bekukkantva eltűnik a figura, csak a metszetek rajzolódnak ki a zöldes megvilágításban. Mohamed Gamal Sophia ?terhességi könyve? olyan líraian szép, mély analízist hoz az anyaság megéléséről, ami már médiaművészet és filozófia határán mozog.
Gergely-Farnos Lilla térinstallációjában Ophelia mint kiürült, összetaposott PET-palack, fejmagasságban lebegő papírtócsák között úszik; Danela Vasiliu robusztus műanyaghab-munkásfigurái a puffadt anyaggal szinte kitöltik a teret, Radu Mocanu a pop-art gesztusaival politizál egy láda kóla fölött.
A kiállítás másik pólusán a klasszikus műfajokat és technikákat újraélesztő munkák állnak. Fátyol Viola csoportképein a lehunyt szemű debreceni kollégisták arcán a kamaszkor jelei mellett megjelenik az ?ora et labora? parancsa, Szabó Gergő lenyűgöző akvatinta rézkarcai szürreális tartományokat terelnek egy síkra, olyan szabadsággal jár át a területek között, mint Piranesi az építészeti korszakok között. George Marinciu szürkébe oltott, elmosódó portréi a XX. századi történelem sebeit hordozzák. Reflexív, érzékeny, a saját korát tudatosan szemlélő, folyamatosan kereső-kutató nemzedék indul ezzel az összeállítással, amelynek szembetűnő a szociális és történeti fogékonysága. Még nem telepedtek meg a magasművészet gettójában, még szabadon használják az átjárókat minden irányban.
