Mikor és hogyan fogalmazódott meg benned ennek a sok tekintetben egyedülálló kötetnek az alapgondolata?
Nehéz ezt megmondani pontosan. Egy verseskötet megírása nem úgy történik, hogy elindulunk a kötet első versétől, hogy azután lineárisan haladjunk a vége felé. Inkább arról van szó, hogy egy időben szétszórt, de lényegében egységes szövegvilág külön darabjai állnak össze renddé a maguk törvényszerűsége szerint. Ha pontos dátumhoz kellene kötnöm, 2011-et mondanék, ekkor jelent meg az Amíg a dolgok nem rendeződnek című versem, amiben a családom történetének egy súlyos kis szeletét dolgoztam fel a mitológia, a történetmesélés eszközeivel. Azóta a családi múlt, a családi kapcsolatok tematikája érdekel. Valami olyasmi vált akkor nyilvánvalóvá előttem, hogy a családom múltjának megértése az önmagam megértéséhez vezető út is egyben.
Hogyan vitted át ezt a felismerést a versírásba?
A versírással párhuzamosan rendes kutatómunkát végeztem. Sokat beszélgettem a családtagjaimmal, és ezekben a beszélgetésekben a szándékom egy relatív ismerős ismeretlen rokon megismerése mellett olyan traumák feltárása volt, amikről generációkon át nem beszéltek. A verseimben, ahogy a lírai én hangját komponálom, abban helyet adok az ő el nem mondott mondataiknak is, és így, mintha én magam is túljutnék valamin: félelmeken, szorongáson, az ő néha tragikus helytállásukból merítek erőt. Azt hiszem, nagy szükség van erre a kötelékre ahhoz, hogy az ember leküzdje a maga kamaszos problémáit. Remélem, hogy ha valaki kezébe veszi a kötetemet, azt fogja látni, hogy ezek a szövegek, ha nem is moralizálnak, egyfajta morális tartást igyekeznek elérni, és ezzel persze közvetíteni is. Hozzáteszem, ez nem az én morális tartásom, de ha másé is, akkor is az enyém. Nem tudom, érthető vagyok?
Igen, és ha jól értem, a családtag itt nem annyira a vérségi kapcsolatot, hanem a hozzád közel álló embert jelenti.
Valahogy így. Fontos, hogy ez a megértés, vagy kutatás, sohasem tervezett, hanem helyzetek hozzák létre és teremtik meg a feltételeit. Olyan kiszolgáltatott pillanatok, amikor egy emberről néhány óra alatt többet tudunk meg, mint azelőtt akár évtizedeken keresztül. Egy felismeréssel indul, hogy abban a helyzetben, amikor például valaki a kórházi ágyon fekve a maga összefüggéstelennek tűnő mondataival az egész életét mondja el sűrítve, ha akkor nem értem meg őt, és csak a mondatok zagyvaságának kibogozhatatlanságáig jutok, akkor valamit végleg elszalasztok, vagy helyesebben fogalmazva inkább elmulasztok. Akárcsak a nagyon személyes, kedves emléket hordozó fényképek esetében - biztos éreztél már ilyet-, nem elég nézegetni, meg is kell érinteni őket.
Ez a példa azért elég ritka eset, nem?
Persze, ez nem egy hétköznapi eset, de sajnos és szerencsére, az élet sokszor teremt olyan helyzeteket, amikor a konvenciókat, a mindennapok látszat gesztusait fel lehet függeszteni.
Milyen konvenciókra gondolsz?
Most nem annyira a hétköznapokra gondolok, hanem sokkal inkább azokra a ritka, de rendszeresen ismételt pillanatokra (egy születésnap, egy vasárnapi nagyebéd) amikor a család minden tagja a fényképszerűség hitelességével próbál megfelelni a ráosztott, vagy önként felvett szerepnek. Talán ezekben mutatkozik meg a legtisztábban az a színlelés, ami aztán némelyek számára egész életükben színlelés marad: hogy minden jól és rendben van. Ez egyrészt szinte sohasem igaz, másrészt persze nem megvetendő. Abból a vágyból fakad, hogy az ember nem csak jól, hanem szépen szeretné élni az életét, de ez akkor tragikus igazán, amikor épp a színlelés rekeszti el a traumák kibeszélésének útját, amikor épp a színlelés teszi lehetetlenné a megismerést és a megértést.
Te mennyire vonódsz be a családtörténetedbe, és mennyire figyeled kívülről azt?
Szeretném azt hinni, hogy egészséges távolságot tartó pozícióból figyelem mások életét. Ami nehéz. Nehéz nem fektetni túlságosan nagy hangsúlyt mások problémáira, főleg úgy, hogy tudom, az én problémáim semmivel sem fontosabbak mások hurcolt gondjainál, a nem mellékes különbség csak annyi, hogy azok az én gondjaim. Az empátiának is van egy bizonyos határa. Tudni kell, hol kezdődik a másik és hol végződöm én. Igyekszem tehát egy kívülálló, és mégis elszenvedő pozíciót tartani. Ez nem egy felülről rálátás, mintha egy kinyomtatott családfát néznék, hanem szerves része vagyok a családnak. Talán a kórházi ágyon fekvő ember testi kiszolgáltatottsága ilyen, aminek megvan a maga szépsége, és rémisztő oldala, ahogy egyszerre kiszolgálják és egyszerre kiszolgáltatott...
A kötetedben gyakran egészen képszerűen ragadsz meg olyan jelentéktelennek tűnő, múlékony pillanatokat, hangulatokat, mint egy magányos sörözés, egy verandán töltött nyári délután. Miért tartod fontosnak ezeket a momentumokat?
Mert az ilyen momentumok nagyon is fontosak. Ezek az elmúló, feledésbe merülő apróságaink az idő pillanatképei. Hogy értsd, mire gondolok: a szerelem is egyfajta pillanatfüggőség. Az egész életet lefedő érzés, aminek adott pillanatokban, mondjuk egy délutáni filmnézésben kell megvalósulnia. Tulajdonképpen ezek azok, amik megmaradnak, és ha később egy elmúlt szerelemre emlékezünk vissza, nem valamilyen általános dologra, hanem ezekre a pillanatokra fogunk emlékezni. A pillanat - és most konkrét pillanatokról beszélek- egy beszélgetéssel töltött késő nyári délután Angyalföldön a kollégium előtti padon ücsörögve, amit nem szívesen engedek el, ugyanakkor tudom, hogy mégis el fog múlni, valami olyasmi képződményt hoz bennem létre, amit a fényképhez, vagy inkább a sírkőhöz tudnék hasonlítani. Szeretném a pillanatot megmerevíteni, de az emlékezéssel megőrzött pillanat már soha nem lesz ugyanaz. Kicsit olyan ez, mint amikor sírkővel beszélget az ember, amikor a másik már csak jelzett hiányában van ott. Ha szorosan vesszük, minden verseskötet hiányos beszélgetés valakivel, aki nincs ott vagy csak megidézettségében. Végülis fontos, hogy mennyire tudok jelen lenni a pillanatban, amikor a másik ember még ténylegesen ott van, hogy akkor tudunk- e beszélgetni, vagy végül mindig magára marad az ember, és csak a monológjaink összhangzata marad.
Több versedben is tematizálod a bukást és egy meghatározó erővel bíró apa képét, akivel mintha viaskodnál. Mesélnél erről kicsit bővebben?
Az apafigura itt nem a konkrét apát jelenti. Egy apa mindig több mint önmaga, rajta keresztül testesülnek meg - főleg egy fiúgyerek számára- a patriarchális társadalom mintái. Ez a társadalom egy eléggé sikerorientált képet igyekszik közvetíteni, és nem feltétlen számít, hogy ez a siker milyen formában érkezik. Az biztos, hogy rengeteg kompromisszumot kell kötni érte. De lehet-e hiteles bármilyen érzésünk, tettünk, ha kompromisszumok eredményeként, eredeti szándékától eltérítve, jött létre?
Most egy negatív, áruló apafigurára gondolsz?
Nem, ez nem ilyen egyszerű. Az apafigura nem negatív, én azt az erőt látom benne, hogy képes döntést hozni, kompromisszumot köt-e vagy sem. Olyan sok dolog, akár a mindennapjaink legmegszokottabb részletei is, amiket már készen kapunk apáinktól, talán nem is jöhettek volna létre kompromisszumok nélkül. Ezek a döntések nem az egoizmusról szólnak, hanem sokkal mélyebb, emberibb rétegekről: felelősségvállalásról és áldozathozatalról, amikor valaki felad egy kisebb-nagyobb részt az egyéniségéből egy másik ember érdekében, legtöbbször a gyermekéért.
Hogyan kapcsolódik ez össze a traumával?
Úgy, hogy azok a traumák, amik abból gyökereznek, hogy végül is mindig fel kell adnunk valamit az énünkből az előbbre jutásért, azok, amikről sem a családban, sem a társadalom keretein belül nem beszélünk. A szemünk előtt lezajló dolgokról, egy ember drámai összeomlásáról órákig tudunk beszélni, rosszabb esetben ítélkezünk is, de az azt megelőző évek, évtizedek lassan ható mérgeit, sokszor csak egy-egy félmondattal intézzük el, pedig a kudarcok tanítanak meg kérdezni és megérteni, hogy ki vagyok, mit miért akarok, vagy nem akarok, és csak úgy teszek, mintha akarnám. A képmutatással, bár továbblendíthetjük magunkat, túlélhetünk kudarcot kudarc után, de nem tanulunk belőle. Valahogy úgy reagálunk a fájdalomra, mint a munkavégzés során folyamatos gyúrásnak, sérülésnek kitett bőr. Eleinte teljes felülettel érzékeljük a világot, azután a bőr megkeményedik, érzéketlenné válik. Ha sokáig kell a tűz közelében ülnöm, előbb-utóbb megszokom, és nem ugrok el már akkor sem, ha érzem a füstszagot.
Pintér Tibor
