Szabó Klára Petra: Munkáim lényegét a kézzel végzett, aprólékos munkafolyamat adja

A képzőművészet alapvetően magányos mesterség. Miért jó mégis egy többek által használt, közös térben alkotni?

Éltem műteremlakásban, de úgy vélem, elengedhetetlen a kellő távolság az otthonunktól. Valóban többen osztozunk a helyen, de mindenkinek megvan a maga saját birodalma. A Kotormán testvérekkel és Sonkoly Tiborral kifejezetten jól kijövünk. Amikor pihenésképpen feltöltődésre vágyunk, kiülünk az előtérbe vagy a kertbe beszélgetni. Megmutatjuk a munkáinkat, reflektálunk egymás felvetéseire, ami inspirálóan hat ránk. Ugyanakkor alkotni egyedül szeretek: bemegyek a szobámba és becsukom az ajtót. Ez nálunk amolyan íratlan szabály: a zárt ajtó jelzi, ha valaki elmélyülne, ha nem szeretné, hogy zavarják. Amikor nyitva áll, bátran be lehet lépni.

Milyen alkotások születnek a falak között? Feltételezem, animációt nem egy hagyományos műteremben készít az ember.

Meglepő módon az animációimat szintén ott hoztam létre. Képről képre haladva, hagyományosan akvarellel, valamint stop-motion technikával dolgozom. Emellett a doktori mestermunkámhoz kapcsolódóan nagy méretű zsírkrétarajzokat készítek. Ezeken gyakran a tágasabb előtérben dolgozom, többnyire éjszaka, amikor csend és nyugalom vesz körül. Gyakorlatilag minden munkafolyamatot a műteremben végzek.

Az animációid készítésekor a mesterséges intelligenciát nem hívod segítségül?

Egyáltalán nem.

A lehető legkevesebb digitális beavatkozásra törekszem. A képkockákat egyenként, kézzel festem meg, mert számomra maga a teremtő folyamat a lényeg. Csupán az utómunka, az animáció összefűzése során használok vágószoftvert.

Munkáim lényegét a kézzel végzett, aprólékos munkafolyamat adja. Nem vagyok az AI ellen, egyszerűen a művészeti megközelítésem jelenleg nem igényli a bevonását.

Miért éppen az akvarell mellett döntöttél? Az animációnál persze előny, hogy viszonylag gyorsan szárad egy-egy képkocka.

Kezdetben pusztán praktikus szempontok vezéreltek, ám időközben mélyen megszerettem ezt a technikát. Az egyetemi éveim alatt kezdtem komolyabban elmélyülni benne. Apró kollégiumi szobában laktam, rengeteget ingáztam Budapest és Sopron között. Hogy a félkész darabokat magammal vihessem a hétvégékre, kis A4-es rajztáblákra feszítettem az akvarellpapírokat, így könnyedén elfértek a táskámban. A későbbi külföldi rezidenciaprogramokon – különösen Ázsiában, ahol huzamosabb időt töltöttem – szintén ideálisnak bizonyult ez a minimális anyag- és eszközigény.

Mostanában a zsírkréta felé fordult a figyelmem, rengeteget kísérletezem vele. A Képzőművészeti Egyetemen művészeti anatómiát is tanítok, így a csontszerkezetek rajzolása régóta foglalkoztat. Koponyákat rajzolok zsírkrétával, majd egy lágy, fehér lazúros krétaréteggel vonom be a felületet, amit hajszárítóval kissé megolvasztok. Megdöbbentően élethű, csontszerű textúra jön létre, amelyen utólag még ecsettel is lehet finomítani. Rendkívül sokoldalú és jól alakítható anyag.

Hogyan kerültél tanársegédként éppen a művészeti anatómia tanszékre?

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészeti Anatómia, Rajz és Geometria Tanszékén tanítok első- és másodéveseket, köztük látványtervezőket és restaurátorokat, valamint vezetek egy angol nyelvű kurzust Drawing in Motion címmel. Amikor 2022-ben elkezdtem a doktori iskolát, a témavezetőm, Albert Ádám tanszékvezető lett. A kötelező tanítási gyakorlatomat az ő tanszékén végeztem, és ekkor merült fel a lehetőség, hogy kidolgozzak egy animációs kurzust. Így indult az egyetemi oktatói pályám.

Holott a formatervező-diplomádat Sopronban szerezted…

Sopronban ugyanúgy látogattam az anatómiaórákat, le is szigorlatoztam a tárgyból. Mi több, ott is Albert Ádám volt a tanárom.

Mi Hódmezővásárhely titka a képzőművészet terén? A vásárhelyi tárlatok országos szinten kiemelkedőek.

Az első kiállítási élményem a Vásárhelyi Őszi Tárlathoz kötődik, a mai napig elevenen él bennem. Öt-hat éves lehettem, amikor édesanyám elvitt a Tornyai János Múzeumba. Lenyűgöztek a falakon függő képek, s ott, a termekben jelentettem ki: festő leszek. Amikor 2019-ben átvehettem a Tornyai-plakettet, ismét felidéződött ez a pillanat. Úgy éreztem, bezárult a kör.

A Tornyai-plakett a tárlat fődíja. A szülővárosodhoz fűződő mély kapcsolatodat az is jelzi, hogy képeslapsorozatot készítettél Hódmezővásárhelyről.

Valóban, jó régen történt. Nagyon szeretek itt élni, és a mai napig szívesen küldök kézzel írott leveleket, képeslapokat húsvétkor és karácsonykor…

Létezik még klasszikus képeslap?

Én magam csinálom. Megtervezem, majd egy helyi grafikai stúdióban kinyomtattatom több példányban. Annak idején nem találtam nekem tetsző vásárhelyi képeslapot, ezért úgy döntöttem, festek magam néhányat, amiket ajándékba is szívesen ad az ember. Szép ajándéknak szántam őket, ráadásul az ázsiai utazásaimra is vinni szerettem volna belőlük. Éppen akkor írt ki a város egy pályázatot, amelyre elnyertem a támogatást, így ők finanszírozták a nyomdai kivitelezést. Szerencsés csillagzat alatt született meg a sorozat.

Ha már említetted Ázsiát: képi világodat gyakran állítják párhuzamba a klasszikus japán ukijo-e metszetekkel.

A hasonlat nem véletlen, hiszen több mint két és fél évet éltem Dél-Koreában és Japánban, most júliusban pedig Kínában jártam. Ezek az utazások mély nyomot hagytak bennem, és beépültek a munkáimba. Tanulmányozom és csodálom a keleti művészetet, számos képem született ilyen tematikával. Ott tapasztaltam meg igazán, hogy a kifejezésmódom magától értetődően illeszkedik a környezetbe.

Míg itthon néha kicsit kívülállónak, kakukktojásnak érzem magam, kint természetes könnyedséggel találtam meg a helyemet a helyi művészeti közegben.

Kakukktojás vagy abból a szempontból is, hogy következetesen saját magadnak ülsz modellt?

Valóban magamat használom modellként, ám az elkészült művekben nem a saját arcomat látom viszont. Egyszerűen „kéznél vagyok” mint referencia. Mivel mélyen személyes hangvételű alkotásokról van szó, idegennek éreztem volna más alakját megfesteni; nem lett volna hiteles a végeredmény.

Fotók: Bach Máté/Kultúra.hu