Szabó Klára Petrának szuperenergiái vannak. Tudtam erről korábban is, többek közt ezért vártam annyira, hogy végre Hódmezővásárhelyre mehessek, ahol az alkotóházban van a műterme. Igazi kincsek kerülnek elő innen, nemcsak képek, hanem ruhák is, mert a festőművész másik szenvedélyét a vintage öltözetek és kiegészítők jelentik, amelyeket Japánból szerez be, majd itthon értékesíti őket. Ez a passzió/projekt szervesen kapcsolódik Szabó Klára Petra képzőművészetéhez, hiszen valamiképpen mindkét tevékenység az identitással függ össze. A művész kezdettől fogva azt vizsgálja, hogy az önkifejezés, a társadalmi sztereotípiák, valamint az azonosságtudat milyen relációk mentén köthető össze.
Nagyon izgalmas az az ív, amelyet eddig bejárt művészetében. Kezdetben az öltözködésen, a ruhákon keresztül kutatta az identitás megjelenését, aztán a meztelen női test vált vizsgálódása tárgyává. Régóta foglalkoztatja a test mint identitás- és üzenetközvetítő felület. Az utóbbi időkben csontvázakat rajzol és fest, készülő animációin is koponyák tűnnek fel.
„Második éve tanítok a Magyar Képzőművészeti Egyetem anatómia tanszékén, ami nemcsak izgalmas kihívás, hanem olyan tevékenység, amely aktívan visszahat a művészetemre, hiszen a diákjaimnak kiadott feladatokat magam is elkészítem, hogy lássák, milyen módon foglalkozom az adott kérdéssel.”
Szabó Klára Petra akvarellel dolgozik. Szétterülő, éles, csipkés szélekkel száradó foltok helyett vékony és érzékeny, ugyanakkor telített rétegeket látunk a képein.
„Ez az úgynevezett szárazakvarell-technika. Kevés vizet használok, az anyagot a temperához hasonló sűrűségűre keverem ki, így jobban tudok uralkodni felette. Sokáig próbálkoztam másféle technikákkal is, azonban idővel rá kellett jönnöm, hogy ez az, amellyel a legjobban ki tudom fejezni magam. Alapvetően gyorsan dolgozom, az akvarell száradási ideje pedig megengedi, hogy az ötleteimet azonnal papírra vessem, a rétegeket mihamarabb egymásra tudjam építeni, miközben a kompozíció líraisága vagy érzelmi gazdagsága is megőrizhető az akvarell segítségével. A mai napig lenyűgöz, micsoda frissességet és lendületességet lehet produkálni ezzel a technikával. Ráadásul korábban egyik rezidenciaprogramról estem be a másikra, folytonosan utazgattam, ezért aztán praktikus szempontból is jól funkcionált az akvarell, hiszen a teljes készletem elfér egy kisebb dobozban, így könnyen utazom vele. Egyedül a méretbeli korlátok jelentenek kihívást, de a kollázsolással már nagyobb dimenzióban is tudok gondolkodni.”
A művész gyakran lábakat, torzókat, karokat fest, vagy a különféle emberi testrészekből sűrű, kavargó kompozíciókat épít, máskor pedig csak egyetlen alak jelenik meg. Ezeknek a testeknek jellemzően nincs vagy csak nagyon minimális az erotikus felhangjuk, sokkal inkább a természetességükön van a hangsúly. Plasztikusak, szoborszerűek, a pillanatba merevedtek. A művész kiemeli, hogy így szeretné megragadni az időtlenséget, és ezáltal próbál általános igazságokat ábrázolni. Petrics Flóra írta a képeiről: „...amellett, hogy a női test női szemmel való megfigyelésén alapuló önvallomások végtelen intimitást árasztanak, univerzális üzenetet hordoznak érzelmi és érzéki testi megélésekről, magányról és vágyakozásról”.
„A saját testemet és az arcomat használom modellként, emiatt mindig a személyes megéléseimet, történeteimet viszem bele a kompozícióba. Azonban a kész munkán már nem ismerem fel magam, addigra már annyira eltávolodom az adott képtől. Szeretem élesen elhatárolni a megéléseimet az ábrázolásaimtól, amelyek talán pont azért tudnak univerzális válaszokat kínálni, mert nem fűzök hozzájuk magyarázatot, és nem osztom meg a hozzájuk kapcsolódó történeteimet, így mindenki szabadon olvashatja őket.
A festés nálam abszolút terápia, nagyon aprólékosan, precízen készítem el a képeim, hiszen az alkotás meditációs folyamat, teljesen beszippant, amikor a képre koncentrálhatok. Talán épp ezért is van, hogy ilyenkor szeretek egyedül lenni a műteremben, fontos a csend és a magány, bezárkózom. Ez bensőséges dolog, s mivel a saját élményeimből festek, magát a folyamatot sem szeretném megosztani másokkal. Sokszor félálomban bevillannak kompozíciók, amikhez azután fotókat készítek, majd megfestem őket. A fénykép csak kiindulási pont, azon nem törekszem a karakterek megragadására, ezek a festményeimen jelennek meg.”
A művész figurái érzelemgazdagok, olyan kollektív élményeket közvetítenek, amelyeket zsigeri szinten tudunk átélni. Az is nagyon izgalmas, ahogyan Szabó Klára Petra realizmus és szürrealizmus, valóságosság és álomszerűség között oszcillál.
„Sokan mondják, hogy hiperrealisztikusan festek, de ez egyáltalán nincs így, ezek a művek naplószerű, lírai alkotások, amelyekben nem a realisztikus hűségen van a hangsúly.”
Egyik képén a tájba vész az ember, a dzsungelszerű, buja környezettel szinte bukolikusan összeolvad, más kompozíciókon pedig a középre helyezett alak körül kontextus nélküli, homogén hátteret látunk.
„Ezeket a sűrű kompozíciókat a Covid alatt festettem. Az nagyon intenzív időszak volt, szinte folyamatosan a műteremben voltam, csak alkottam és alkottam. Hirtelen megszűnt a korábbi utazgatós énem, aki folyamatosan jár-kel a világban. Nagyon nehezen viseltem ezt a fajta izolációt, ezért elkezdtem a természetet festeni, így kvázi a képeimen keresztül utaztam. Olyan tájakat festettem, ahová szívesen elmennék. Hagytam, hogy a képzeletem messzire szárnyaljon, ha már fizikailag gúzsba vagyok kötve.”
A járvány alatt élete igen nehéz időszakát élte át, több dolog is történt az életében, ami akár megbéníthatta volna.
„Volt két hét, amíg nyalogattam a sebeim, de aztán úgy döntöttem, hogy ennek itt most vége, és a fájdalmamat átfordítom kreativitásba. Éreztem, hogy lehúz a depresszió, de nem akartam, hogy ez határozzon meg, hogy átvegye felettem az irányítást. Ezért nagyon szerettem volna valamit építeni belőle, és már attól jobban éreztem magam, hogy eldöntöttem: nem hagyom, hogy berántson a rossz érzés, és elkezdtem az alkotásra, a létrehozásra fókuszálni.
A Covid alatt fedeztem fel a környezetem szépségét is. Nagyon szeretek Hódmezővásárhelyen élni, hiszen itt negyedóra alatt ki lehet biciklizni a határba, ahol a szem végtelen messzeségbe lát, jól lehet ott merengeni, kontemplálni. Ezért sem költöztem fel teljesen Budapestre, inkább ingázom a két város között, hiszen itt másképp telik az idő. Szükségem is van a térre és a tágasságra, hogy alkotni tudjak.”
Sok időt töltött Japánban és Skandináviában. Meséli, hogy mennyiben mások a szokásrendszerek, és megosztja azt is, miként játszott az identitásával egy-egy rezidenciaprogram során. Majd arra jutunk, hogy az adott tér is nagyban meghatározza az alkotást, a képméretre hat a műterem nagysága: szűkösségben kisebb munkák születnek, míg ha van hely, akkor a művész is bátrabban nyúl nagyobb papírért.
Visszakanyarodunk a képeken megjelenő tájakra. A nimfák világa jut eszembe róluk, majd elárulom a művésznőnek, hogy a kedvenc képem tőle a Jöjjön a széllel, amelyen a háttal álló nő hajfürtjei pont úgy fodrozódnak, mint az égbolt felhőpamacsai. Kacusika Hokuszai hullámai jutnak eszembe erről, illetve Caspar David Friedrich Vándor a ködrengeteg felett című képe, amely szintén a háttal álló alak és a táj viszonyáról szól, ám Szabó Klára Petránál nem érezzük azt a fajta magányt, mint a korai romantikus festmény esetében. Ugyanakkor a csend, a mozdulatlanság mindkét művön jelen van.
Érdekes az is, hogy Szabó Klára Petra sokszor tologatással alakítja a kompozíciót, így keresi az elemek végső pozícióját. Bár a végeredmény időtlen, a képalkotásban jelen van a mozgás dimenziója. Ezt megtudva értem meg, miért készít animációkat a festmények mellett.
„Az animációim általában néhány kockából felépülő loopok. Azért kezdtem el őket, mert azt éreztem, hogy az érzelmeimet már nem tudom egyetlen képben kifejezni, szükségem volt a mozgásra, hogy pontosan és árnyaltan mutassam meg, ami bennem van. De nagyon nehéz, hiszen mindig látni kell a következő momentumot. Itt is fotókat készítek kiindulási alapnak, aztán egyszerre hat-hét képen dolgozom, aminek nagyon érdekes a monotonitása, mivel egy bizonyos pontig teljesen úgy érzem, mintha ugyanazt a képet festeném meg újra és újra. Ilyenkor azonban flow-ba kerülök. Sokszor egy hét is eltelik, mire azt érzem, beállt valamiféle változás az egyes kockák között.”
Mindezeken túl, az identitás témájához visszakanyarodva végül izgalmas kérdés, hogy a művész miként játszik azzal a képpel, amelyet kifelé mutat magából.
„Ez egyfajta hatalom, amit érdemes tudatosan használni. És éppúgy, ahogy a képeimen megjelennek bizonyos szimbólumok, például állatok, úgy rajtam is minden darabnak, kiegészítőnek, klipsznek vagy karkötőnek jelentése és jelentősége van. Rendkívül élvezem, ahogy képes vagyok befolyásolni a rólam kialakított képet pusztán azzal, hogy mit veszek fel.”
Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
