- Milyen előadás lett A tél meséjé-ből?
- Nehéz darab, Shakespeare utolsóelőtti színműve. Mi egy lehetséges olvasatát készítettük el, követhető változatban. Szerettem a próbaidőszakot, Máté Gábor kíváncsi volt mindenkire, huszonegy éves létemre én is mondhattam a véleményemet és sokat kellett dolgozni. Külön izgalmas volt nekem, hogy viszonylag gyorsan meg kellett tanulnom szaxofonon egy szólót. Tulajdonképpen a szerepemen kívül egy "belső megfigyelő" is tudok lenni, és ez jó pillanatokat ad. Például amikor Vajda Milán szemébe nézek, vagy hátulról találgatom Járó Zsuzsa első mozdulataiból, hogy aznap este éppen mit próbál ki, vagy amikor Mészáros Máté mögött zenélek, de sorolhatnám a többieket is. Eleinte izgultam, hogy ebben a kis szerepben, amit A tél meséjében játszom, nem tudom majd megmutatni, mire vagyok képes. Aztán az említett és kihagyott pillanatok miatt elfogadtam, sőt örülök. Nem könnyű. Most pedig színre vittük az Equus-t, Alan Strang-et játszom. Az pedig bármiből kiderül, hogy az ember milyen odaadással, munkával, ízléssel áll a dologhoz.
- Milyen ízléssel kell hozzáállni?
- Az ízlést lehet tanulni, és kell is, fontos hogy valamihez képest dolgozz. Nekem nagy szerencsém volt, hogy tizenhét éves koromban helyre tett egy filmrendező-hallgató, amikor páran tehetségesnek gondoltak és én ezt el is hittem egy pillanatra, mert voltak kisebb sikereim. Azt mondta, ahelyett, hogy játszanék, inkább nézzek sok előadást. És akkor dühömben elkezdtem előadásokat, próbákat nézni - tényleg alakul közben az ember. Az is fontos A tél meséjében, hogy sokfajta kultúrájú, ízlésű, technikájú színész harmonikusan dolgozik együtt, ami talán pesti színházakban ritkábban fordul elő.
- Mitől lett ilyen egységes? Máté Gábor fogta így össze a társulatot?
- Máté Gábor karizmatikus ember, aki jól gondolkodik a színházról, akitől sokat tanultam, és akinek a munkáját évről évre nagy várakozás előzi meg, hiszen jó pár éve dolgozik itt, a társulat egyre több színészével, így a régi osztályába járókon kívül sok emberrel köti össze itt már valami. A másik ok talán, hogy a legtöbb színész testhezálló szerepet kapott. Máté Gábor engem abba a szerepbe tett be, amit főiskolásként ő is játszott. Nekem ez külön érdekes volt, mert annak idején felvételiztem az osztályába, a harmadik rostáig jutottam, de nem vett fel. Utána jelentkeztem Kaposvárra.
- Ez az első évadod itt. Milyennek tetszik a színház?
- A társulat az utóbbi években sok fiatallal bővült, ezek a vérfrissítések Csizmadia Tibornak köszönhetőek, aki sok figyelmet szentel a társulat alakulására, és arra, ki hol tart. A POSZT válogatója két egri előadást is meghívott idén, ami - túl a jól sikerült két produkción kívül - az utóbbi évek munkáját is dicséri. Ebben a munkában részt vettek olyanok is, akik pont tavaly szerződtek el, így igazságtalan lenne nem megemlíteni Jordán Adél, Kovács Patrícia, vagy Anger Zsolt nevét. A szakma mintha le lenne maradva. Lehet, hogy engem ez az érdektelenség, szűklátókörűség jobban bánt, mint őket, mert az ember saját magáról esetleg nem gondolja, hogy jó volt, de én láttam őket. Talán túl könnyen elszomorodom, ha valami nem úgy megy, ahogy jónak gondolom, de azt őszintén vigasztalónak találom, hogy ebben a társulatban van legalább tíz-tizenöt ember, akikkel színpadon, magánéletben bármikor, bármit szívesen csinálok. Most itt vagyok jó helyen.
MA ESTI PROGRAM A VIDÉKI SZÍNHÁZAK TALÁLKOZÓJÁN
2007. április 16. Új Színház, Nagyszínpad
A tél meséje
| A Gárdonyi Géza Színház előadása | |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
Író: William Shakespeare
Fordító: Várady Szabolcs
Rendező: Máté Gábor
Zeneszerző: Horváth Károly
dramaturg: Sirokay Bori
koreográfus: Magyar Éva
ügyelő: Ludányi Andrea
súgó: Horváth Éva
rendezőasszisztens: Lázár Rita
jelmez: Nagy Fruzsina
díszlet: Horgas Péter
Ismertető: Két ország. Szicília és Csehország.
Két király, Leontés és Polixenés. Leontés, a szicíliai király magányos ember. Környezetét mintha egy speciális szemüvegen keresztül látná, torzan és hamisan: megvádolja feleségét, Hermionét, hogy az megcsalja őt - épp ifjúkori barátjával, Polixenésszel és börtönbe veti az állapotos asszonyt. A rögeszmés királyt még Apollo jóslata sem tudja meggyőzni képzetei hamisságáról, és az őrjöngő Leontés újszülött kislányát is képes sorsára hagyatni a pusztaságban.... Csak a szörnyű hír ébreszti rá végzetes tévedésére: felesége és kisfia belehaltak a bánatba és a szégyenbe. Polixenés a cseh király, tizenhat év múlva álruhában saját fiát lesi udvarlás közben, s mivel Florizel a pásztorlánynak hitt Perditába szerelmes, ki is tagadja gyermekét. Az idő kegyetlenül múlik, elszáll mindenki fölött, és mire a bűnöket megbánni, és javítani lehetne, Leontés és Polixenés már a környezetüket sem érdeklő, keserű, makacs öregekké válnak... A Tél meséjében ott az "Idő", mint a Csongor és Tündében a rejtélyes Éj. De ki az tehát? Egy öregember? Vagy inkább asszony? De milyen? Egy fiatal? Egy jó negyvenes? Vagy egy idősebb? Vagy hárman vannak? Egy kislány, a negyvenes, és egy ráncos együtt? Vagy nem is egy szereplő, hanem a díszlet? Vagy a jelmezek lesznek egyre elhasználtabbak? Van az Időnek egyáltalán kora? A darab végén Leontés és már felnőtt lánya, Perdita egymásra ismernek, egy rejtélyes kőszobor megöregszik, felnő egy generáció, észrevétlenül repül el tizenhat év... A tél meséje akár velünk is történhet. Akár a mi mesénk, a mi életünk is lehetne. Mert ahogy Shakespeare alakjai a színpadon, úgy mi is megszületünk, felnövünk, és megöregszünk. Az elmúlt éveket nem hozhatja vissza semmi. Sem a színpadon, sem az életben. |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Bemutató időpontja: 2006. december 15., Gárdonyi Géza Színház
