Mensáros László, az utolsó pesti gavallér

Huszonöt éve halt meg a Kossuth-díjas, kétszeres Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész.

Elegancia, méltóság és fanyar humor, önirónia és némi rezignáltság – ez volt Mensáros László a színpadon és az életben.

Ilyen volt, ha az Éjjeli menedékhelyben Szatyint játszotta, vagy a Színészt, Tuzenbachot, vagy Csebutikint Csehovnál, Gogol Hlesztakovját, Bicska Maxit és Lucifert. Intellektusával átitatott figurákat teremtett; egész lényében ott volt az otthonról meg a kiváló iskolákból, a Champagnan papi elemiből és a Szent Benedek-rendiek gimnáziumából hozott műveltség. Édesanyjának köszönthette a zenéhez való vonzódását, zongorázni tanult és nyelveket; az a sajátosan szép, tiszta artikuláció, ami színészetének egyik jellemzője volt, már gyerekkorában kitűnt, amikor egy francia vers szavalásával elbűvölte a hallgatóságát.

Művész volt már akkor is, amikor még csak készült az életre; azzal az érzékenységgel, amivel látta-érzékelte a világot. Bertha Bulcsunak mondta egy interjúban, hogy a háború alatt sem követte figyelemmel az eseményeket, pedig azokban az években a családjuk helyzete elég zaklatott lett. A pályája nem indult könnyen. Kezdetben Góth Sándor tanítványa volt, beiratkozott az Országos Királyi Színművészeti Akadémiára, onnan az Országos Színészegylet Színészképzőjébe került, az államosítás után pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója lett Várkonyi Zoltán patronálásával. Amikor ’49-ben politikai okból eltávolították, elkeseredésében disszidálni akart. El is ment a határra, és Körmendnél várt az embercsempészre. Mivel az nem jött, visszament az állomásra, és jegyet vett Pestre, hogy hazautazik. Az államvédelmisek azonban letartóztatták. Börtönbe került, holott nem is érintette a határt. ’51-ben szabadult. Görgey Gábor (aki tábornok apja miatt nem végezhette el a bölcsészkart) ebben az időben a Nemzeti Színházban statisztált, szólt az érdekében, és így Mensáros is beállhatott néma szereplőnek. (Évtizedek múlva a Madách Kamaraszínházban barátnak a tábornok kitelepítési tortúráját feldolgozó darabjáan játszik majd.)

Ekkor történt, hogy lehetőség volt egy vezető színésznél képességvizsgára jelentkezni. Szörényi Évához iratkozott fel a Bánk bán Melinda–Ottó párjelenetével. Szörényi már az első elhangzott mondat után megállította: nem kétséges: színészi tehetség. Téri Árpád debreceni társulatához került, és közben levelezőn befejezte a főiskolát. Itt érte az 1956-os forradalom. Beválasztották a Városi Forradalmi Bizottságba, amiért aztán 1958-ban letartóztatták, és két év két hónap börtönre ítélték, 1960 júliusában szabadult. Színházról szó sem lehetett: először segédmunkásként, később pincérként próbált boldogulni a margitszigeti kaszinóban.

Berényi Gábor járta ki Aczél Györgynél, hogy a szolnoki Szigligeti Színház szerződtethesse. Négy év vidéki élet után került vissza a fővárosba, a Madách Színházba, aminek aztán haláláig tagja maradt. A Madáchban otthonra talált: az ott töltött években, a kiváló társak között, a klasszikus és modern drámákban bontakozott ki igazán a tehetsége, lett a legnagyobbak közül való. Kollégái szerették; humoráról, híres színpadi bakijairól mindmáig legendák keringenek. Szeretett meglepetéseket szerezni partnereinek. Vagy nem kedves gesztus volt-e a részéről a Kései találkozás, a kettejük nagyszerű bemutatója után a közönség ovációja közepette hintóba ültetni a könnyekig meghatott Tolnay Klárit, és a lovak helyett önmagát befogva körbekocsikáztatni a Kismadách előtti téren? „Az utolsó pesti gavallér” – írták róla az újságok.

Valóban az volt. Mentalitásával, hitével, a családja iránti gondoskodásával egyaránt. Idősödvén Péter fia kísérte-fuvarozta fellépéseire. Szép orgánuma, nyugodt dikciója minden szerepében, de különösen amikor – például remek összeállítású, XX. század című estjén – verset mondott, lebilincselő volt.

Az Isten nem szerencsejátékos című Gyurkovics-darabban paptanárt alakított, akit perbe fogtak, mert egy iskolai kiránduláson cserben hagyta balesetet szenvedett tanítványát. A mű voltaképpen a pap kihallgatása, Bálint András volt a partnere. Különös gonddal készült a szerepre, vallásossága a papi hivatás iránti rokonszenvével a színészi tehetségén túl is tette hitelessé az alakítását.

Kései szerepe volt a régi barát gesztusaként is felfogható Örley tábornok: Görgey neki írta a kitelepítési drámáját. Családi történet, de többre tekint, a Rákosi-korszak fenyegető világát mutatja be. Örley, mivel nem értett egyet Horthy politikájával, nyugdíjaztatta magát, az ÁVO mégsem ismer kegyelmet: a rózsadombi villa lakóinak menni kell. Ha másoknak is ez a sors jut, a tábornok nem kér az igazságtalanságon felháborodott kommunista orvosnő mentési igyekezetéből. Mensáros tábornoka méltósággal fogadja a megalázó helyzetet. Szálegyenes tartása, higgadtsága, szarkazmusa mutatja, mennyire felette áll az ávósok intézkedéseinek. A Téli regében búcsúzott el a közönségétől, az Idő szerepét osztotta rá Mácsai Pál rendező.

Elismerést, díjakat, a legmagasabbakat is, a hatvanas évek végétől kapott. A nyolcvanas évek vége felé szerette öregúrnak mutatni magát: kutyáját sétáltatta, és bottal járt, pedig betegségei ellenére is jól tartotta magát. Teológiát tanult, Pannonhalmára járt lelkigyakorlatokra, de ha hívták, vállalt szereplést.

Filmek, tévéjátékok őrzik alakításait: Novák tanár urat az Aranysárkányból, a Csárdáskirálynő főpincérét, Feri bácsit, a Tragédia bölcsen ironikus Luciferjét és még jó néhány kisebb-nagyobb szerepét, de az egyik legszebbet is, a Vihar című Shakespeare-dráma Prosperóját. Ahogy az Epilógusban szól hozzánk a képernyőn, az a szavak művészete és a közönség kapcsolatáról is szól: „Lágy lehetek röpítse vásznam, / Másként nehéz célt nem hibáznom / Célom a tetszés volt…”