Merész lépést tett a Netflix, mikor 2019-ben megvásárolta a Száz év magány megfilmesítésének jogait. Nemcsak azért, mert a huszadik századi világirodalom egyik legikonikusabb regényéről van szó, de még csak nem is azért, mert amíg élt, Gabriel García Márquez foggal-körömmel tiltakozott a megfilmesítés ellen – a jó néhány ajánlat közül egyik sem felelt meg a Nobel-díjas író szigorú kikötéseinek, melyek között az is szerepelt, hogy az alkotásnak spanyol nyelven és kolumbiai helyszíneken kell forognia. Nem, a legnagyobb buktatót maga a magnum opus hordozza magában: az 1967-ben megjelent könyv voltaképpen megfilmesíthetetlen. A roppant terjedelmes mű hét generáció történetét öleli fel, (a mágikus realizmus jegyében) bővelkedik olyan természetfeletti mozzanatokban, amelyek a képernyőn könnyen nevetségessé válhatnak, ráadásul időkezelése ciklikus, ez pedig visszaadhatatlan mozgóképen a nézői figyelem megerőszakolása nélkül.
Így hát mind a szakma, mind az (olvasó)közönség szkeptikusan fogadta a vállalkozást annak ellenére, hogy az előkészületi fázis számos biztató jellel szolgált – kezdve azzal, hogy a produkcióra áldásukat adták a szerző gyermekei, mi több, Rodrigo García és Gonzalo García Barcha executive producerként is részt vettek a munkálatokban. A választott műfaj, a sorozat szintén bizonyos mértékű megnyugvást jelentett, hiszen ez a formátum a filmnél részletesebb cselekményépítést és karakterábrázolást tesz lehetővé. Mindemellett García Márquez nyelvre és helyszínre vonatkozó igényei is meghallgattattak: a forgatás Kolumbiában zajlott, spanyol nyelven, sőt az alkotógárda zömét latin-amerikai filmesek teszik ki.
A többéves várakozásnak tavaly decemberben vége szakadt, a sorozat első nyolc része jött, látott és győzött, legalábbis a szakma körében; a streamingszolgáltató toplistáiról hamar lecsúszott a széria. Reméljük, rövidesen a nagyközönség is rátalál a műre, ugyanis Alex García López és Laura Mora ritkamód zseniális adaptációt rendeztek, ami nemcsak mint a regény feldolgozása állja meg a helyét, de önálló mozgóképként is jelentős teljesítmény.
Két év magány és az idő csapdája
Jose Rivera a koronavírus-járvány idején kezdett neki a forgatókönyvnek, és két év alatt 16 részt írt meg. A már elérhető epizódok mind súrolják az egyórás terjedelmet – többségük felülről –, ami mutatja, hogy a stáb nem sajnált annyi játékidőt szentelni a műnek, amennyi megilleti. Rivera egy interjúban elmondta, hogy a legnagyobb kompromisszumot a már említett időkezelés kapcsán kellett megkötnie: körkörös történetvezetés helyett lineárisan mesélte el az eseményeket. Vagyis a fabula megmaradt, a szüzsé egy fontos eleme elveszett; a „hogyan?”-t látszólag kiiktatták a „mi?” javára. De csak látszólag, mert néhány ügyes képi megoldással sikerült konzerválni azt a szokatlan, lassan hömpölygő, csak a fikció terében létező időélményt, ami mitikus szintre emeli a Buendía család generációinak sorsát.
Az egyik ilyen fogás a fotószerűen kimerevített jelenetek beiktatása, amelyek egy-egy fontos pillanatba fagyasztva állítják elénk a szereplőket – a mozgóképes panoptikum legszebb példája kétségtelenül a negyedik epizód záró képsora, amelyben a már idős és félőrült José Arcadio Buendía (Diego Vásquez) egy gesztenyefához kötözve ül az esőben, felesége, Ursula (Marleyda Soto) pedig lassan kisétál a képből, ezzel mintegy elfogadva, hogy véglegesen elvesztette a férfit, akivel évtizedekkel korábban a semmiből felépítették Macondo városát. (A tárgyalt vizuális megoldás izgalmas reflexiója a családapa tudományos és technikai vívmányok, különösen „az időt foglyul ejtő” fényképezőgép iránti vonzalmának.)
Az a bizonyos első mondat
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” A Száz év magány első mondata a világirodalom klasszikus regénykezdeteinek egyik legklasszikusabbja, talán csak az Anna Karenina boldog és boldogtalan családokról vagy a Büszkeség és balítélet vagyonos legényemberekről szóló magvas bölcsességei versenyezhetnek vele. Tragikum és nosztalgia keveredik benne, miközben in medias res jellegével kérdések garmadáját veti fel az olvasóban. Egyszóval tökéletes felütés – nemcsak egy irodalmi szöveg, de egy sorozat esetében is.
A kivégzésjelenet kezdeti pozíciójának megőrzése (itt kicsit csalunk: a sorozatot ténylegesen nyitó első képsorra később visszatérünk) egyrészt megint csak a könyv nonlineáris időkezelésének nyomát őrzi, másrészt a szekvencia későbbi megismétlésével keretbe foglalja az eddig elkészült részeket, ráadásul impliciten felhívja a figyelmet az adaptáció egy kockázatos, ám bravúrosan kivitelezett döntésére, az egyes szám harmadik személyű narrátor beemelésére. A fő veszélyfaktor itt a redundancia: egy narrátor, aki túl sokat beszél, gyakran a képi síkon is ábrázolt történések puszta ismétlőjévé válik, ami zavaró, sok esetben komikus hatást vált ki. Esetünkben nem ez történt.
A kiválasztott passzusok a mű egy-egy fontos jelentésrétegét hangsúlyozzák. Olykor a Buendíák társas magányra ítéltetettségét sugallják, máskor az idő kurta-furcsa múlását jelzik, megint máskor a természetfeletti jelenségek meghökkenés nélküli elfogadását adják hírül. (Mi sem természetesebb Macondóban, mint hogy José Arcadio halálának éjszakáján apró sárga virágok hullanak az égből – olyan sok, hogy azokat másnak lapáttal kell eltakarítani a temetési menet útjából.)
Jung sem csinálhatta volna jobban
A történetvezetés lassú, a cselekmény javarészt egy helyszínen játszódik, a latin-amerikai alkotók zöme a nagyközönség számára ismeretlen – mi köti hát le a Netflix-előfizetőket? Egyrészt az üde kolumbiai miliő és Macondo ténylegesen felépített díszlete – mert habár térben valóban nem mozgunk sokat, időben igen, és végigkövethetjük, ahogy a mocsaras lápvidékre emelt város generációról generációra fejlődik, mígnem virágzó, modern település lesz belőle.
Másrészt a sztori olyan, a Bibliáig visszanyúló mintákra épül, amelyek mindenki számára ismerősek: a városalapítás mint teremtéstörténet, a szereplők elkerülhetetlen boldogtalansága pedig mint a majd’ minden nemzedékben felbukkanó vérfertőzést megtorló büntetés értelmezhető. Nem beszélve a Carl Gustav Jung által ismertté tett, a kollektív tudattalanban gyökerező archetípusok megtestesüléséről: a családot évtizedeken át összetartó Ursula a gondoskodó, otthonteremtő ősanya, José Arcadio pedig a potens ősapa, aki utat mutat és várost épít az övéinek (noha utóbbi képet később ironikusan kikezdi a férfi excentrikussága és időskori őrülete).
Ha már utaltunk Jungra, említsük meg mesterét, Freudot is, aki szerint a vérfertőzés az ember mélyen ösztönös vágya, melyet a kultúra és a társadalom tilalma száműzött a tudattalanba. A Buendíák tehát a civilizáció alapjait érintő bűnt követtek el az incesztuózus viszonnyal, ami magyarázatot ad a családtagokat utolérő, sorsszerűen lesújtó tragédiákra. A sorozat minden percét átjárja a végzetszerűség: ott van a narrátori előreutalásokban, a frappánsul összeállított zenei aláfestésben – na meg a tekintetekben.
Aureliano Buendía ezredes átható tekintete és a folytatás lehetőségei
A sorozat színészi alakításainak egyik erőteljes hatástényezője a szemek játéka, ez már az említett kivégzési epizódban nyilvánvalóvá válik. A saját halálára váró Aureliano Buendía ezredes (Claudio Cataño) felkavaróan szuggesztív pillantással néz a kamerába. Sejtjük, hogy hihetetlen mélységeket és magasságokat járt meg, de hogy pontosan mi rejlik nézése mögött, azt csak az utolsó részben, a szóban forgó jelenet megismétlésekor értjük meg. A fiúból, aki nyitott szemmel született, és kíváncsian, de csodálkozás nélkül tekintett körbe a világban, a feldolgozhatatlan csalódások hatására kíméletlen katona, szadista gyilkológép lett.
Na de hova is fut ki a már sokat emlegetett végzet? A Száz év magány olvasói persze tudják – minket inkább az érdekel, milyen lehetőségei vannak a félidőhöz érkezett sorozatnak. A regényben még bőven van feldolgozásra váró anyag, ami vélhetően visszaköszön majd a következő nyolc részben. Az első epizódot közvetlenül megnyitó képsor, melyről szándékosan nem beszéltünk, azt sejteti, hogy a széria ott fog véget érni, ahol García Márquez is letette a tollat – ám addig még négy teljes generációt kell megismernünk. Nagy kérdés, sikerül-e az alkotóknak az eddig bemutatott szereplőkhöz hasonlóan izgalmas és sokdimenziós figurákat teremteni a folytatásban, akikhez újfent kötődhetnek a nézők. Minden okunk megvan arra, hogy higgyünk a sikerben, mert amit eddig láttunk, azt szívesen újranéznénk – ha nem is százszor, de kétszer-háromszor biztosan.