A Netflix végre igazságot szolgáltatott a Száz év magánynak

Film

Kevés ambiciózusabb vállalkozást tudok elképzelni, mint a Száz év magány megfilmesítése. A Netflix mégis megugrotta az égig érő lécet: igazságot szolgáltatott a világirodalom egyik legnagyobb regényének, ráadásul Gabriel García Márquez elvárásainak is megfelelt.

Száz év magány. Fotó: Netflix
Száz év magány. Fotó: Netflix

Merész lépést tett a Netflix, mikor 2019-ben megvásárolta a Száz év magány megfilmesítésének jogait. Nemcsak azért, mert a huszadik századi világirodalom egyik legikonikusabb regényéről van szó, de még csak nem is azért, mert amíg élt, Gabriel García Márquez foggal-körömmel tiltakozott a megfilmesítés ellen – a jó néhány ajánlat közül egyik sem felelt meg a Nobel-díjas író szigorú kikötéseinek, melyek között az is szerepelt, hogy az alkotásnak spanyol nyelven és kolumbiai helyszíneken kell forognia. Nem, a legnagyobb buktatót maga a magnum opus hordozza magában: az 1967-ben megjelent könyv voltaképpen megfilmesíthetetlen. A roppant terjedelmes mű hét generáció történetét öleli fel, (a mágikus realizmus jegyében) bővelkedik olyan természetfeletti mozzanatokban, amelyek a képernyőn könnyen nevetségessé válhatnak, ráadásul időkezelése ciklikus, ez pedig visszaadhatatlan mozgóképen a nézői figyelem megerőszakolása nélkül.

Így hát mind a szakma, mind az (olvasó)közönség szkeptikusan fogadta a vállalkozást annak ellenére, hogy az előkészületi fázis számos biztató jellel szolgált – kezdve azzal, hogy a produkcióra áldásukat adták a szerző gyermekei, mi több, Rodrigo García és Gonzalo García Barcha executive producerként is részt vettek a munkálatokban. A választott műfaj, a sorozat szintén bizonyos mértékű megnyugvást jelentett, hiszen ez a formátum a filmnél részletesebb cselekményépítést és karakterábrázolást tesz lehetővé. Mindemellett García Márquez nyelvre és helyszínre vonatkozó igényei is meghallgattattak: a forgatás Kolumbiában zajlott, spanyol nyelven, sőt az alkotógárda zömét latin-amerikai filmesek teszik ki.

A többéves várakozásnak tavaly decemberben vége szakadt, a sorozat első nyolc része jött, látott és győzött, legalábbis a szakma körében; a streamingszolgáltató toplistáiról hamar lecsúszott a széria. Reméljük, rövidesen a nagyközönség is rátalál a műre, ugyanis Alex García López és Laura Mora ritkamód zseniális adaptációt rendeztek, ami nemcsak mint a regény feldolgozása állja meg a helyét, de önálló mozgóképként is jelentős teljesítmény.

Ennek egyik titka kétségtelenül az alkotók kiváló arányérzéke, amellyel patikamérlegen számolták ki az alapszöveg erősségeinek és a célmédium követelményeinek sikerbiztos elegyét.

Két év magány és az idő csapdája

Jose Rivera a koronavírus-járvány idején kezdett neki a forgatókönyvnek, és két év alatt 16 részt írt meg. A már elérhető epizódok mind súrolják az egyórás terjedelmet – többségük felülről –, ami mutatja, hogy a stáb nem sajnált annyi játékidőt szentelni a műnek, amennyi megilleti. Rivera egy interjúban elmondta, hogy a legnagyobb kompromisszumot a már említett időkezelés kapcsán kellett megkötnie: körkörös történetvezetés helyett lineárisan mesélte el az eseményeket. Vagyis a fabula megmaradt, a szüzsé egy fontos eleme elveszett; a „hogyan?”-t látszólag kiiktatták a „mi?” javára. De csak látszólag, mert néhány ügyes képi megoldással sikerült konzerválni azt a szokatlan, lassan hömpölygő, csak a fikció terében létező időélményt, ami mitikus szintre emeli a Buendía család generációinak sorsát.

Az egyik ilyen fogás a fotószerűen kimerevített jelenetek beiktatása, amelyek egy-egy fontos pillanatba fagyasztva állítják elénk a szereplőket – a mozgóképes panoptikum legszebb példája kétségtelenül a negyedik epizód záró képsora, amelyben a már idős és félőrült José Arcadio Buendía (Diego Vásquez) egy gesztenyefához kötözve ül az esőben, felesége, Ursula (Marleyda Soto) pedig lassan kisétál a képből, ezzel mintegy elfogadva, hogy véglegesen elvesztette a férfit, akivel évtizedekkel korábban a semmiből felépítették Macondo városát. (A tárgyalt vizuális megoldás izgalmas reflexiója a családapa tudományos és technikai vívmányok, különösen „az időt foglyul ejtő” fényképezőgép iránti vonzalmának.)

Az a bizonyos első mondat

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” A Száz év magány első mondata a világirodalom klasszikus regénykezdeteinek egyik legklasszikusabbja, talán csak az Anna Karenina boldog és boldogtalan családokról vagy a Büszkeség és balítélet vagyonos legényemberekről szóló magvas bölcsességei versenyezhetnek vele. Tragikum és nosztalgia keveredik benne, miközben in medias res jellegével kérdések garmadáját veti fel az olvasóban. Egyszóval tökéletes felütés – nemcsak egy irodalmi szöveg, de egy sorozat esetében is.

A kivégzésjelenet kezdeti pozíciójának megőrzése (itt kicsit csalunk: a sorozatot ténylegesen nyitó első képsorra később visszatérünk) egyrészt megint csak a könyv nonlineáris időkezelésének nyomát őrzi, másrészt a szekvencia későbbi megismétlésével keretbe foglalja az eddig elkészült részeket, ráadásul impliciten felhívja a figyelmet az adaptáció egy kockázatos, ám bravúrosan kivitelezett döntésére, az egyes szám harmadik személyű narrátor beemelésére. A fő veszélyfaktor itt a redundancia: egy narrátor, aki túl sokat beszél, gyakran a képi síkon is ábrázolt történések puszta ismétlőjévé válik, ami zavaró, sok esetben komikus hatást vált ki. Esetünkben nem ez történt. 

Száz év magány elbeszélője csak akkor szólal meg, amikor szükséges, és mondatai a regényből szinte szó szerint átvett idézetek. Ebben megmutatkozik a sorozat alázata alapanyaga iránt, hiszen a narráció egyértelmű elismerése a regény szövegre utaltságának, a nyelvi és stiláris teljesítmény sikerben betöltött szerepének.

A kiválasztott passzusok a mű egy-egy fontos jelentésrétegét hangsúlyozzák. Olykor a Buendíák társas magányra ítéltetettségét sugallják, máskor az idő kurta-furcsa múlását jelzik, megint máskor a természetfeletti jelenségek meghökkenés nélküli elfogadását adják hírül. (Mi sem természetesebb Macondóban, mint hogy José Arcadio halálának éjszakáján apró sárga virágok hullanak az égből – olyan sok, hogy azokat másnak lapáttal kell eltakarítani a temetési menet útjából.)

Jung sem csinálhatta volna jobban

A történetvezetés lassú, a cselekmény javarészt egy helyszínen játszódik, a latin-amerikai alkotók zöme a nagyközönség számára ismeretlen – mi köti hát le a Netflix-előfizetőket? Egyrészt az üde kolumbiai miliő és Macondo ténylegesen felépített díszlete – mert habár térben valóban nem mozgunk sokat, időben igen, és végigkövethetjük, ahogy a mocsaras lápvidékre emelt város generációról generációra fejlődik, mígnem virágzó, modern település lesz belőle.

Száz év magány. Fotó: Mauro González / Netflix
Jelenet a sorozatból. Fotó: Mauro González / Netflix

Másrészt a sztori olyan, a Bibliáig visszanyúló mintákra épül, amelyek mindenki számára ismerősek: a városalapítás mint teremtéstörténet, a szereplők elkerülhetetlen boldogtalansága pedig mint a majd’ minden nemzedékben felbukkanó vérfertőzést megtorló büntetés értelmezhető. Nem beszélve a Carl Gustav Jung által ismertté tett, a kollektív tudattalanban gyökerező archetípusok megtestesüléséről: a családot évtizedeken át összetartó Ursula a gondoskodó, otthonteremtő ősanya, José Arcadio pedig a potens ősapa, aki utat mutat és várost épít az övéinek (noha utóbbi képet később ironikusan kikezdi a férfi excentrikussága és időskori őrülete).

Ha már utaltunk Jungra, említsük meg mesterét, Freudot is, aki szerint a vérfertőzés az ember mélyen ösztönös vágya, melyet a kultúra és a társadalom tilalma száműzött a tudattalanba. A Buendíák tehát a civilizáció alapjait érintő bűnt követtek el az incesztuózus viszonnyal, ami magyarázatot ad a családtagokat utolérő, sorsszerűen lesújtó tragédiákra. A sorozat minden percét átjárja a végzetszerűség: ott van a narrátori előreutalásokban, a frappánsul összeállított zenei aláfestésben – na meg a tekintetekben.

Aureliano Buendía ezredes átható tekintete és a folytatás lehetőségei

A sorozat színészi alakításainak egyik erőteljes hatástényezője a szemek játéka, ez már az említett kivégzési epizódban nyilvánvalóvá válik. A saját halálára váró Aureliano Buendía ezredes (Claudio Cataño) felkavaróan szuggesztív pillantással néz a kamerába. Sejtjük, hogy hihetetlen mélységeket és magasságokat járt meg, de hogy pontosan mi rejlik nézése mögött, azt csak az utolsó részben, a szóban forgó jelenet megismétlésekor értjük meg. A fiúból, aki nyitott szemmel született, és kíváncsian, de csodálkozás nélkül tekintett körbe a világban, a feldolgozhatatlan csalódások hatására kíméletlen katona, szadista gyilkológép lett.

Végső soron ugyanannak lett az áldozata, mint minden rokona: a hol mérhetetlen szexuális éhségben, hol elementáris gyűlöletben, hol kényszeres rajongásban testet öltő szenvedélynek, amely minden egyes lökésével végzetük felé sodorja a figurákat.

Na de hova is fut ki a már sokat emlegetett végzet? A Száz év magány olvasói persze tudják – minket inkább az érdekel, milyen lehetőségei vannak a félidőhöz érkezett sorozatnak. A regényben még bőven van feldolgozásra váró anyag, ami vélhetően visszaköszön majd a következő nyolc részben. Az első epizódot közvetlenül megnyitó képsor, melyről szándékosan nem beszéltünk, azt sejteti, hogy a széria ott fog véget érni, ahol García Márquez is letette a tollat – ám addig még négy teljes generációt kell megismernünk. Nagy kérdés, sikerül-e az alkotóknak az eddig bemutatott szereplőkhöz hasonlóan izgalmas és sokdimenziós figurákat teremteni a folytatásban, akikhez újfent kötődhetnek a nézők. Minden okunk megvan arra, hogy higgyünk a sikerben, mert amit eddig láttunk, azt szívesen újranéznénk – ha nem is százszor, de kétszer-háromszor biztosan.

A Száz év magány első nyolc része elérhető a Netflix kínálatában.