„Száz szó le tudná fedni a teljes emberi létezést” − Száraz Miklós Györggyel beszélgettünk

Befolyásol-e bármiben az, hogy Magyarország Babérkoszorúja díjas író lettél? Mennyire számítanak neked a szakmai elismerések?

Az nem jó, amikor úgy érzed, hogy félre vagy söpörve, és olyanoknak ítélnek oda egy-egy díjat, akiket kevésbé méltónak gondolsz rá. Amikor viszont megkapod, akkor helyére kerül a dolog, és két hét után már nem is érdekel. A nyugalom, amivel nem nézed éhesen a mások díjait, gondolom, vissza tud hatni az írásra is. Könnyen beszélek erről, mert különösebben soha nem érdekeltek a díjak. De azért azt hiszem, hogy talán még valamiféle írói magabiztosságot is adhatnak az elismerések.

Egy ideje amúgy sem akarok már annyira olvasóbarát lenni;

még akkor sem, ha egy-egy nehezebben követhető könyvvel olvasókat veszíthetek. Ma már sem a kiadóknak, sem az olvasóknak nem akarok megfelelni. Közben persze az is igaz, hogy soha olyan könnyen nem írtam, mint amikor Az Ezüst Macska című első regényemen dolgoztam. Hét-nyolc évig írtam. Még nem voltam profi író, nem is akartam az lenni, és csak akkor foglalkoztam vele, amikor kedvem volt hozzá. Akkor tényleg mindent úgy írtam, ahogy csak akartam.

Aztán mégiscsak író lett belőled, még ha viszonylag későn indultál is. Szerinted is csak negyven fölött tudja megírni valaki „a” könyvet?

Az igaz lehet, hogy míg a lírikusok gyorsan érnek, hamar jelentkeznek akár nagy művekkel – gondoljunk József Attilára vagy Petőfire, aki 26 volt, amikor meghalt, és egész életművet hagyott ránk –, addig a prózaíróknak több idő kell a kiteljesedéshez. Az Ezüst Macska 39 éves koromban jelent meg. Egy sereg írótársamtól eltérően, akik már 18 évesen tudták, hogy irodalommal akarnak foglalkozni, engem még harmincéves korom körül is inkább a fotózás, a filmrendezés érdekelt, előtte meg vagy húsz éven át régész, történész, könnyűbúvár-régész szerettem volna lenni. Aztán persze az egyetemen kiderült, hogy mennyire másként izgalmas a régészet, mint amilyennek én elképzeltem, így mégis az irodalomnál kötöttem ki.

Soha nem próbálkoztál versírással?

Dehogynem, azon szerintem mindenki átesik. 18–20 éves korom körül írtam verseket, de nem maradt belőlük semmi, mert a líra nem nekem való.

Prózaíróként viszont elég gyorsan szabadúszó lett belőled.

Ugyan a Babérkoszorú díjjal is jár pénz, és most Térey-ösztöndíjas is vagyok, ami szokatlanul jó helyzet, de valóban, sok éven át elsősorban az albumaim jogdíjaiból éltem. Szerencsés vagyok, mert elég hamar tudtam pénzt keresni az írással. Mindig fontos volt, hogy olyan kiadókkal dolgozzam, amelyek terjesztik is a könyveimet, nemcsak kinyomják pár száz példányban állami támogatásból, hogy aztán ott porosodjanak egy raktár sarkában. A történelmi albumaim közül akadt olyan, ami negyvenöt-ötvenezer példányban kelt el magyarul, de megjelent angolul, németül és más nyelveken is. Például a Magyarország csodái és az Erdély csodái is szépen fogyott. Egyik-másik regényem példányszámaira sem lehet panaszom, de azért azok más számok:

a szépirodalomból nem élnék meg.

Nyilatkoztad, hogy egyetértesz azokkal, akik szerint az irodalomban már mindent megírtak. Ha valóban így gondolod, akkor miért alkotsz? Volt olyan, hogy már soha többé egyetlen betűt sem akartál leütni?

Keveset változtunk az elmúlt néhány ezer évben; egy rómainak hasonló érzései lehettek, mint a ma emberének. Homéroszék már mindent megírtak, ahogy az összes náció, nemzet is évszázadok óta elmeséli, elénekli ugyanazokat az érzéseket, érzelmeket. Valóban közhely az, hogy mindent elmondtunk már, csak nem ugyanúgy.

A hangsúly a hogyanon van. Hogy ki hogyan mesél.

Emiatt érdemes írni, hiszen a témák mindig ugyanazok: születés, halál, szerelem, aljasság, gyilkosság, hűség, szeretet és a többi. Száz szóval le tudnánk fedni a teljes emberi létezést.

Igen, sokszor volt már és lesz is még elegem az írásból. A próza magányos dolog. De ezt az érzést is annyiszor átéltem már, hogy már nem rendít meg, mert tudom, hogy túl leszek rajta, és valahogy visszatérek, hiszen író vagyok. Azért akkora belső motivációm talán nincs, hogy akkor is alkotnék, ha tudnám, hogy a kutya sem olvassa el a könyveimet soha. Akkor inkább kocsmáznék, a hegyekben mászkálnék, elmennék könnyűbúvárnak vagy állatokkal foglalkoznék.

Egyelőre azonban még vannak olvasóid, így folytatnod kell az írást. Mennyire vagy kínlódó alkotó?  

Nagyon. Lusta disznó vagyok, legszívesebben egész nap kávéházakban ücsörögnék és barátokkal találkozgatnék. Viszont ha sikerült odakényszerítenem magam a géphez, akkor rendszerint megy az írás. Ilyenkor az is elő-előfordul, hogy elégedett vagyok magammal, és nem értem, miért nem vagyok még Nobel-díjas. Aztán másnap visszaülök a szöveg elé, és újraolvasva elhűlök. Csak bámulok, hogy mi tetszett ezen. Mire gondolhattam? Ez hervasztó, de mivel már ez is ezerszer megtörtént, már nem foglalkozom vele, hogy éppen ínyemre való-e vagy sem, amit írok. Ha nagyon tetszik valami, akkor az azért baromi gyanús.

Szigorú napirendet követsz, mikor egy könyvön dolgozol?

Amikor minden optimális, akkor felkelek fél öt körül, és nyolcig, tízig, tizenkettőig dolgozom. Régebben sokszor írtam este vagy éjjel vagy napokig szünet nélkül, de ma már nem bírom. Különben pedig az az ideális, ha álomtiszta fejjel állhatok neki. Hiszek abban a jungi elképzelésben, hogy az igazi művet nem a ráció, hanem a tudattalan szüli. Azzal a regénnyel, amin éppen dolgozom, azért kínlódom annyira, mert mostanában kevésbé szeretem a szépen zenélő mondatokat, a jól kitalált, hatásosan felépített szöveget. Miközben lemondanom is nehéz minderről. Amikor komolyan nekiveselkedem, akkor mindennap írnom kell, mert könnyen kizökkenek, és a visszatalálás mindig lassú. Ilyenkor sokszor valami mást írok; folytatok valamit, ami nem kötelező, hogy aztán végre visszataláljak oda, ahová kell. Sokat olvasok, órákat naponta. Olykor hetven nyitott könyv van körülöttem, és csak fekszem az ágyon fennakadt szemmel, és azt állítom – és el is hiszem –, hogy akkor is dolgozom.

Miről fog szólni az a regény, amivel most küzdesz? Mikorra várható?

Gyerekkori emlékek, kölyökélmények és felismerések, anyám… Mondjuk, hogy az az időszak, amikor az ember elkezdi haloványan érezni, hogy mi is ez a pokoli gyönyörű világ. Persze sok lesz a fikció is. Néhány ilyesféle keresgélő novella már megjelent különböző folyóiratokban; lehet, hogy azokat is beolvasztom majd a szövegbe. Nem tudom, mikor lesz kész. Nem köt határidő, regényre nem írok alá szerződést. Szerencsére megvan már az a luxusom, hogy ezt megtehessem.

Nyitókép: Száraz Miklós György József Attila-díjas író Budapesten, 2016. április 21-én. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd