A Hajnalom, Hajnal, Senki Földje,
Balga reménység, a kimért világ
végső produkciója, végső illúziója a végtelennek,
hajnal.
Határtalanság.
B Vége a murinak!
Menő, menedzser egymásra maradt
a roppant szürkület
ígérettelen sugár-állványai alatt.
Menj aludni. Elmegyek én is.
A Még nem pirkad. Még szürke minden.
Majd beborít mindent a vér.
Világos.
B Ó, a te fantáziád!
Angyalok törékenysége, s ereje angyaloknak,
ó, a te szóvá kifújt lélekzeted,
sóhajokból sodrott vihar –
ezt is, mint annyi kifejezést, tőled loptam –
imádlak. Pihenj, aludj.
A Hogy futnak a bolygók!
Hogy gördül a Hold, odaadni magát
új gyötrelemnek!
és elsápad a föld a közelgő új nap előtt,
hogy rohan felém a fény, rám lépni, irgalmatlanul –
kerék-világ, talp-világ.
B Ma még nagy napunk lesz –
egyenes adásban te nyilatkozol
a vak világnak: mik vagyunk.
A S mivé lehetnénk.
B Lehettünk, amivé lehettünk.
A Lehettünk volna mások is.
De majd, hogy mivé lettünk s mivé nem:
meghallhatod.
B Ó, előbb nem?
A Nem, nem.
B Titok?
A Á, nem. Ma – ha volt és lesz ilyen:
ha létezik ma -
mivel e züllő társaságnak megigértem -
(mert bárgyú s jogtalan boldogságuk
már ingerített)
ma önállósítom magamat.
B És én se tudhatom meg: ez
miképpen menne végbe?
A Arcaink: szürke kártyalapok
egymásra verődnek a tükrökben, az
induló Nap fényzivatarában
színt és értelmet rabolnak:
arany-király, piros-király -
mindenki a maga módján - igaz?
B Aludj hát. Én elmegyek.
Tudjad, hogy mögötted állok.
A Ki áll mögöttem? Ki áll az ember mögött,
az óriás magányban, a világ teremtése előtt,
mikor az egyetlen bizonyosság:
hogy még minden lehet!
B Akarattal maradsz magányos...
A S lesz is magány és lehetőség!
Megszületik a nap, és szörnyeket
vajúdnak a lávák, és vakítanak a
lerágott csontok,
és baba-fejek ugrálnak a páfrányok
pórusaiból a gránát-robbanások erejétől,
s a hajnal, ez a hajnal, ahol az ember
mégcsak önmagának gondolata:
a hajnal nekem megszületni segít,
mert lehetek én is!
B Hogyan létezel, ha elűzöd barátaidat?
A Ott állok én, tervbevéve magamtól
s magam által -
B És a világ?
A A világ tapsol vagy fütyül,
(kedvesen) s időnként megsértődik.
No menj,
menj vagy maradj, csak ne haragudj,
nem érted a játékot: nagy szegénység!
Látod, hajnal van, és én
lehervadtam, és fázom is, és
csak az tart, hogy mindjárt létezem.
B Olykor nagyon is magabiztos vagy.
A Mért baj az neked,
mért baj az, ha a költő megáll a lábán?
Ha a tűnékeny kövezeten: az elme
szétterülő kő-virágain
nem csúszik el,
ha a szalmiákszagú, aszpik-gyémántos büfében
el nem káprázik, a fagyasztott
hús, meg a narancs-sütemények meg a
vörösbor láttán még szólani tud
s azt mondja: az én testem, az én vérem, -
és talpától-szeméig: ő maga, egyetlen ív,
mert élni tud a föld sóival és forrásaival, és az ehetőt
salakká és fantáziává szűri át!
B Megköszöntél már valamit is?
A Mért fáj az neked, még neked is, hogy élni tudok
mért fájnak a szeretőim,
a szerelmem, - az
hogy naponta az istennel hálok,
a létrejött világ
felém áramló üdvözlete
mért fáj neked?
B Buktató-nélküli pályádat
halljuk, mire becsülöd, s azt,
ki utadat finanszírozza!
A Mért fáj,
ha a Politika roppant narancs-szájával
megforgat engem, és nem vesz be engem,
mert bukásom a korok homlokán
mindenkor megbélyegző pecsét -
és így, mindentől árvaságig-függetlenül
s kötve mégis irgalmatlan kolonccal:
a Holddal - koldusan és gazdagon
ítélek, táncolok s ölelkezem -
mért fáj?
B Mert bánt arcodon a jel,
a jel, hogy bármikor megtagadhatsz,
igy szólhatsz: nem ismerlek!
A Nem a megfeszített tagadta meg
az emberiséget, nem.
B Mert bánt, hogy bármikor függetlenülhetsz,
s önmagad fényudvarában
táncolsz akár a flamingó,
s kirúgod egyetlen tisztelődet is.
A Csak tetteidre mondok nemet,
tetteidre, nem reád,
nem reád, aki tenyészel
buján és ostobán, és kedvesen
mint a televény,
és szülöd és gyártod a játszódó utódokat,
mindegyik mint a hajnal, a lehetőség maga,
s angyalok kürtjei alatt
forognak a körhinta lovain
lovagolva mint a királyok,
s nem akarnám, hogy király-voltukból
lenyomorítsd őket hivatalnokká
s kulivá.
B Okkal-móddal elosztani
a javakat - ember kell erre is -
A S minek a hivatal?
a taposás a kürtökön?
Robbanjon fel,
egyetlen rózsa-égésben, és az elszámoló-helyek
röpüljenek szét mint a gránátvirág,
számszerint úgysincs semminek alapja,
menjünk mind követ törni,
kapálni, és énekeljük meg!
s a közös veteménybe ki-ki markoljon bele!
és aztán táncoljunk, táncoljunk,
mert megőrjít az unalom,
undora az egyformaságnak -
- táncolni - -
B Veszélyes ez az ember.
Veszélyes, de én imádom,
lehet, hogy épp ezért...
A Már elmégy?
B Te küldesz el.
A Ó, most te vagy a Megsértett Emberiség!
S hol vagy akkor, amikor kellenél?
átrobotolt napjaim után,
amikor agyondohányozva, agyonidva,
összeégve mint ama gyermek a szárnyalásban
kereslek,
és térden csúszom a flaszteron,
és mászok elibéd, levetve
az emberi méltóságot, mert kellesz,
mert mintáját az emberi létnek
belőled, az emberből alkotom,
de csak a közönyt látom,
holdvilág-pofáidat, ahogy a reklámokra
rávigyorognak -
B Sose mondtad, hogy kevés
az ünnepély,
hogy még akarsz, sose mondtad -
A Ünnepély!
Elmentek a muriba,
falánk anakonda-szemetekkel
végigcsókoljátok a testemet, a ruhámat,
végig-öleltek párzóan, szemérmetlenül,
a szemekkel, éhes szemekkel, mert ugye
mindennek ideje van,
ideje a bérfizetésnek,
ideje a murinak, a magánynak,
és nem látjátok, hogy a felolvasott
tizedik sor után
remeg a lábom
a magánytól, igenis, a magánytól,
a számomra kimért, a beütemezett magánytól,
és - remélem, mindenki jól szórakozott!
B Ha ilyen terhes az öröklét:
vonulj nyugalomba.
A Nem bánom én,
hogy jelképnek születtem,
nem bánom én,
de gyászt viselek azért
mert mulatsággá züllik a csoda -
a csoda méltóságát gyászolom.
B Miféle szeszély ez megint?
A Mikor végigcsókoltok engem,
tudjátok-e, kit csókoltok?
B Téged magad - ugyan ki mást?
A Azt, aki föltalálta -
az aritmetikát -
B S a ritmikát is, nem?
És a repülést, és nehezéknek a közgazdaságtant,
féknek a háborut, pegazus helyett a publikumot -
talán engemet is te csináltál?
A S ki más hozott létre?
Hogy fogaid között a szók
értelmet és erőt együtt ragyognak olykor:
nem az én érdemem?
Bár legtöbbször durva és
humortalan vagy, akár az ősanyag.
B Imádom, és ő megtagad.
A Mikor még ember, állat, démon,
vegatatív egységben ölt s evett,
s magunk is állatok vagy démonok
táncoltunk
a vérrel átitatott zöldben,
és lapultak körben a tigrisek, és a
tigrisszemek tüze
őrjöngő hordánk körül már úgy szorult
mint gyöngysor a fuldokló nyakon:
B No úgye, őrjöngesz megint!
A Én voltam, aki szálegyenesen
megálltam, és megalkottam
az első szót!
a megfoghatatlan,
megsebezhetetlen pajzsot
zavaros homlokotok elé,
szájatokba az első szót, hogy
MIND!
Ez volt a csoda! A mindenség
csattanva széthasadt, s az értelem kiválott,
s küzdelemre és kegyelem-adásra:
jóságra a kétlábú szörny jogot nyert,
s e jogot én szereztem a csodával -
gyászolom a csoda méltóságát!
B Te, te voltál a nagy Napóleon.
A Hazudsz, mert egy voltam még veletek
és ti tudtátok! és ott vadásztam veletek
a nagyvadra, ott véreztem veletek,
nézd, homlokomon a jel,
ó nem az idő, nem -
fenevad karmának nyoma!
B Ez hát a jel, amitől rettegek.
A Ez a jel, s bátorságot ad
tusakodni veletek ha félrefogtok, mert e jelben
jogom világít!
S mivé flitterezitek a jelet, hogy vásári
ragyogása minden szemét boldogulására
ürügy már!
B E szemétdombnak - ha jól értem -
én is szemete vagyok.
A Ez a jel, ezért hódoltok!
Ez! Olyan ember mondta ki az első szót,
aki szentnek tartotta,
s a szó jegyében megsebesült!
Ez az ember nem igazolta
a vérszagtól már-már egymásra uszúlt
meggabalyodott táncosokat -
többet mondott nekik -
ezért imádták.
De nem mutatsz föl nekem egy Nérót,
egy Tyrannoszt a sok közül,
akire lágy szájjal Éljent gurított volna
ez az ember,
kitől az új és új szavakat
akkor még elvárta az emberiség,
s bár száműzték ezért, megölték,
de még imádták!
B S hát téged nem?
Mered-e mondani hogy nem imádnak?
Hiszen úgy fordulnak utánad a sugárutakon
mintha minden nyak spirál-drót volna
s minden fej bárgyu vas, aminek
te vagy a mágnese -
dögivel a kirakatokban portréid állnak,
ájult kezek cipődet cicomázzák,
és dőzsölnek az ujjak hajszálaid
csavar-menetében,
számontartják piros vérsejtjeid
csillaghalmazát,
szeretőid számát, szeretőidét,
számos barátodét, kik közül, látom
csak egy vagyok, vagy nem is vagyok -
Nem imádnak! ilyet mondani
társadalom-elleni vétek!
A Ki kérte imádástokat!
Hát isten akartam én lenni?
Nem arról volt-e szó, hogy együtt, egyszerre, mind!
Nem én utáltam-e először
a bálványozást? a bálványt
nem én akartam-e elsőnek ledönteni?
Nem ti tolultatok-e föl
az egy fő helyébe
sokezer fejjel,
falánkul, a becsvágy hashajtójával előre
kiürítve minden eszményt magatokból,
hogy a szabad koncnak maradjon hely,
nem ti tolongtok-e most
az egy-főre szabott dobogón,
hogy sokaságtokat látva elámul a közember,
mert a Holdnak
már több szeretett atyja van
mint édesanyja!
B Igen ám, de ezek az atyák
téged is kitartanak!
A S talán méltóképpen tartanak?
Kinek érték az én gondom
a szó iránt?
A magasan robbanó,
mélyen dühöngő,
a víz remegésén orgonázó szókat
ki méri meg?
A ki-nem-mondott
de jelenlévő szó élességének
ki tartja oda a szivét!
B Ki lenne őrült!
A Nem öl meg az igaz szó!
Az ige dühödt mivoltában is áldás.
Nem öl meg a leggyönyörűbb játék: a szó,
csak megsebez s megjobbít.
Gyilkol az ember a háborúban,
a fegyházban, az aggok menhelyén,
a szerelemben - s eképpen lehetne állat is -
de ami emberré hitelesít:
nem öl meg az igaz szó.
B Kérdés!
A Ó, elmegy a költő a Holdba is,
a Holdba is, ama új szóért,
és körmeivel lazítja a talajt
új ásványok, új Bölcsek Köve iránt,
és együtt fuldokol mindenkivel
az űrsapka szűk légkörében,
zihálva a nyomás-nélküli térben,
hányva a bizonytalanságtól
új szavakat keres,
bizarr karácsonyfáját: az emberiséget
új ragyogással hogy elhalmozza.
Új viszonylatok szövevényébe
új világossággal az új bolygón
rajongva dárdáz.
S elejti a fényt, mert akinek adná:
nem létezik...
B Nem-e?
Hát ennyi neked a meghódított új világ?
A Mi van a Holdban?
Hold, Lúna, Hold,
poéták agyonvonított álma, égi kenyér -
menedék! Fölfelé-hulló könnytől platina-domborművé,
ember-arccá sulykolt menedék - de nincs menedék
mert mi van a Holdban?
Korunk megszentelt üzlete,
legnagyobb befektetése,
és fényes porzuhatagát az adminisztrátorok nikkel-szárnya kavarja,
gyémánt szemetükrén a bérelszámolók korcsolyáznak lélektelenül,
és falják és ölik egymást a keresetért,
a minél-későbbi nyugdíjért, a kitüntetésért,
és vakarják és fejtik az ércet a kisemberek,
maguk is gépek, gépei a gép-rendszerrel átszövött űrnek,
a fő-gépek pedig ráérnek imádni a költőt
de csak addig, amíg ki nem kiáltja:
mi van a Holdban!
B Élő tagadás, te! Ma este
a képernyő milliárdos szorzatában
ezt akarod-e a pofánkba magyarázni?
A Imádom mindennek indulását!
Földúrt hold-talajon mint a kenguru
rajongva szökellek,
vas-lábazatok rozsdás felületét
a mínium elé fényesre csókolom,
a kultúrhálót: a villanyvezetéket
szövöm, feszítem - érjünk messzire,
táncoljon magas leadó-tornyainkban a lélek,
magasan örüljön a lélek, magas célokért
ugráljon a mikro-hullámok viaduktján,
de ne ezt adja hírül - hogy minden újulásnak
bohócai, rongyai lettünk -
ne ezt!
B Virágokról beszélj!
Mikroporózus párnákról, ahol az új kéj
illattalanul szétvirágzik!
Terv szerint fogant babák
ezüst nyáláról,
a sebességről, átkelő gyalogosok
riadt nyúl-iramáról - - van vidámság!
van humor! van szépség!
Virágokról beszélj!
De idejében!
A Lennék álmodozó bolond: megbolondulnátok értem.
Légi s szellemi lény: enni se tudnátok a gyönyörtől.
Mechanikus doboló: „az új kor hirnöke” kiáltanátok.
Léha, parázna: mosolyognátok: „a poéta!”
Kocsin suhanó menő: „életünk kiteljesítője, törekvéseink megszemélyesítője”!
de mert nem vágyom azzá lenni, amivé kivántok:
rühelltek, akár a ragályt.
B Őrült vagy! s jó hogy még csak én tudom.
A Mondjuk ki nyíltan: nincs rám szükségetek.
Elszabotáltátok a béreket;
a kultúrára-fordított köteg-bankó
a slágerszerzők lábához rugalmas lépcsőnek összeáll.
Csináltatok a Holdból kirakatot -
a jólét viszonylagos!
Vannak mellékuccák, vannak sugárutak,
aki fejet hajt: keres, aki nem: oxigénhiányban sorvad.
Csináltatok kirakatot, s most kéne bele,
kéne a bohóc, bíborpalástos,
koszorús, automobilos, bohóc akit fizettek,
magatokat fizetnétek, magatokat akarjátok imádni -
de az a bohóckirály nem én leszek.
B Veszélyes ez az ember.
Mint üveggalamb, éltem körülményeink
üvegképletében,
s most félek: egy ütésétől
üvegcseréppé
pengve szétrobbanunk!
A Mondjuk ki nyíltan: nincs rám szükségetek.
Sokmindenről tudok:
az ilyen egyén eleve útált és elitélt.
Nem is viseli el az ember
a szúró lelkiismeretet,
nem, élve nem,
és ha egy holdbeli világnak
terhére van a lelkiismeret, hát kivágja a világűrbe
s kreál magának újat, vagy belebolondul
és születnek a dilinós utódok, a kretének,
büntet a természet sokadíziglen, őt nem lehet behúzni,
nem lehet szennyesen élni - még a hóhér is
igazolja magát!
B S igazolod te is magadat, hihetőleg.
A Szerelmemen kivül
senkinek számadással nem tartozok.
Én meghalok - egy por beszél
s pornak beszél mert meghaltok ti is -
B Kudarc!
A Senkinek
számadással nem tartozok.
Mi sejtelmetek van az ember-kihordó gondról!
Engem a szerelem hordozott.
Ti? Nem mint szülőanya - kilenc hónapig - nem,
kilenc napig se - egy napig se,
egy óráig se hordozzátok ki a gondolatot!
A kész kell, - mint termékekben
a kész kell, nem baj ha tökéletlen, csak
kész legyen, csak jobbítani ne kelljen rajta!
mint művészetben, a kész kell,
ki legyen pucolva, kicirkalmazva,
csak gondolkodni rajta s megdöbbenni ne kelljen,
a készre jöttök, a laza, kész ötletekre,
üres sziporkára, egy ötletért lezúztok
bármi nemes gondolatot, mert az ötlet
- el ne feledjem - sürgősen pénzt fiall!
Mi sejtelmetek van a készülő,
ősidők óta készülő beszédről!
Szavakról, zokogó ókról, dob-dübögésü dékről,
á-hangok ámuló tiltakozásáról, amikkel
a gyilkos rakétát is meg lehet állítani,
mert erre találták fel a szót,
hogy tiltakozzon, álmodtasson és emeljen!
Mert emel toronyházat a termesz is,
ragaszt a darázs mértani palotát
s megbélleli ehető arannyal,
radar-szerve a bogárnak precíz és örökölhető,
rabszolga-társadalmat alakít a hangya,
tagolt fecsegésre idomul a papagáj -
hát ami emberré tesz,
azt kurvítanád el:
a gondolat-hordozó beszédet?
A fekvő ribanc-vegetáció: a természet fölött
legyünk diadalmasan vegetáló
ribanc-király?
B Hallgatlak.
A Nem ezért indultunk!
Könnyü szívvel, mintha csak pünkösdirózsa-szirmokat -
nem ezért hajigáltuk a téglát az állványokon,
nem ezért húztunk pilótasapkát,
vívmányaidat, új világ, nem ezért
próbáltuk elsőnek, hogy élőnél több a halottunk!
B Mit akarsz tenni?
A Ma este
kihirdetem százötvenezer Borgia bukását.
B Hogyan?
A Azok vagytok: egymás sarkára hágó, naprakész
maffia-koronások.
Én mondom ezt ki,
én, a porszem a mesebeli népből,
mert mi a nép ma is? A szent balek;
költő a Holdban!
B Ragyogó.
A Én nem urat váltani kerültem a Holdba,
mint szennyes trikót dob le az ember,
hogy majd az új is kikopjon a tisztaságból.
B Ugy hát meztelenül...
Intsem az ügyeletes tündért?
A Hagyd ezt. Régi lemez.
Se testem, se lelkem nem lesz
s nem volt ribanc alattad.
B Nem történt semmi. Mit óhajtasz?
Mi a program?
A A tisztaság - mint a Megváltó ruhája,
amint viselőjével együtt nőtt és tündökölt.
B Megkönnyebbül a lelkem - -
megérem, hogy vallásosak leszünk?
A Ez is csak: álarc.
Se égi, se földi támaszték
vasfa-derekamnak nem kell.
Nem kell a kokain
zöld mámora,
mert kábít, nyűgöz, akadályoz
majd úgy, mint te.
B Igyunk erre valamit!
A Nem kell, az alkohol se kell,
lesöpröm az arany italos-üvegeket, a poharakat
megzúzom akár a fogaim között,
pedig imádok élni, a dáridóban
isten voltam, s nem kell - de a természet se kell,
síkságok mosolya, oroszlánfejű
sziklahegyek ritka varázsa is
leolvad szellememről mint az ezüstmáz - -
vagy nem is.
Majdnem mindent megéltem.
Ittam, mulattam, robotoltam, átgázolt rajtam a pénz,
átgázoltam én a pénzen, a szerelmen -
minden volt! s mindennel gazdagon
nem a kikoplalt próféta átkozódik, de az
aki élt!
B Ma este hát...
A Ó, hallgass meg!
Valamikor
bámultunk a tiszta Holdba - emlékezel?
Hínáraival, géppisztoly-csövével
nyűgözött a föld,
a mocsok, a föld! s bámult a költő és barátja
a Holdba,
a tisztaság cipójába - s ma a Holdból
nézünk a Földre, a béklyózó Holdból a Földre,
mert merre nézzünk, ha szennyünket
a legmesszibb csillagképbe is
hurcolni képesek vagyunk, ha ide is -
s fejünk fölött a Föld, súlyosan vétkeinktől,
s vétekből csak a vétekbe nézhetünk,
mert hiszen
az álmodott világ itt van, itt vagyunk a Holdban!
B Veszélyes ez az ember. Szavakkal üt,
mint ököllel a boxoló,
a szívgödörbe valami olyan
vádat vág, hogy élő ember
el nem viselheti.
A Bár ne viselnéd el!
Bújnál ki bőrödből, ütlegelt róka,
hagynád a bundád, a fényes tetveket,
mert a csupasz ín, ideg, a szélre-esőre érzékeny
nyers-husod értékesebb
a kor rádforrott hacukájánál!
Bensőd, bendőd értékesebb,
mert ott az emésztés
nem vezényszóra, nem is vidámműsor-rigmusra folytatódik -
megemészted a gazellát, a planktont -
de semmi magyarázkodás:
megemészted te anyádat is,
zeneszóra, cifrán, felszalagozva,
megindokolva,
a haladás nevében - -
bár ne viselnéd el ütlegemet -
halnál bele!
B Halj belé te!
Ki leverő hangokkal süríted keménnyé
az oxigént - hogy kínzó tüzet szív
aki lélekzetedet belehelli:
te pusztulj bele a tömör tűzbe,
te, aki évezredek óta
szabadságról vagy halálról prédikálsz
s „dühödt vagyok! kedvetlen! elvágyom a világból!”
így veszed el apránként szájunk ízét
a konszolidált jóléttől, s hajszolsz
nem is tudod mire - hajcsára a bizonytalannak,
te rothadás! Megismertelek.
A Én haljak meg?
pusztultak az én őseim, vezényszavaiddal
fölagancsozva,
dobszóra, látványosan,
de az a dobszó nem rímekből ropogott:
nagyonis úgy szólt mint a pénz kopogása!
B Ilyen vádak alatt
megőrülés nélkül
ki élhetne tovább!
Ki vezényelné az építkezést!
A S ki rakná zsebre a pénzt!
Mondtam ugye, hogy szennyes létre indokot
muszáj találni! S hogy Júdás-csókod:
koporsómon a bélyegző,
hogy hiteles halott vagyok!
B Koporsó! Júdás! Mennyi keserűség!
S te azt képzeled: panaszaidra
sőt fenyegetésedre
gyászt ölt a világ,
s mellét verve csinál leszámolást?
Nem! Élni fogunk, élni, nélküled!
S ha te azt mondod, ember-nyelvű lélek,
hogy munkánk az ördögé,
hogy Holdunk: édenünk, ami fogható:
nem létezik,
válts hát meg minket:
pusztulj el!
A Mielőtt kijátszom az Adu-ászt, mi?
Éljen a slágercsattanó-parancs:
haljon meg a költő!
Ez már igen!
Le vele, ha naponta meghal
rikoltva a Holdra-itélt jövőt:
Szárnyatlan hajnal narkós foglyai
tolongnak majd a bélyegzőóránál a percért,
és drukkolnak a Hold-bajnoki meccseken
hogy aggodalmukat szétzúzza a labda,
s rimánkodnak Fortuna kerekéhez
mert életük már-már virágában
fölösleges - -
Tetű világ, ribanc világ,
az én szemeim bánata
legyen a rothadásé?
Hát nem értitek, hogy minden lapom
játék az életért?
Meghaljak, valóban?
De könnyen adod -
kipróbálnád-e orvosságodat?
B Őrült, tedd le a kést, igyál vagy szónokolj,
eressz el, mit vétettem? Segítség!
A Csöndesen, uram: kezemben vagy.
Tanu nincs. No, hát milyen érzés
torkodon a kés? Na, hová lett a fönség!
Kiver az izzadság, mi? Remegsz!
No - meghaljon-e a játék?
Meghaljon-e a játék, az életre feltalált mentség,
mert nélküle csak vak ölés dönt,
csak vér zuhog - mert durva kezetekben
megfullad a szerelem és meghal a madár!
Lódulj!
E késsel együtt úgy hajítlak el
mint az Undor Himnuszát!
B S én mint élő gyalázatomat:
megöllek! Igy!
Pusztulj, gyalázatom!
Tanu valóban nincs.
Megöltem - fiatalságom társát -
megöltem a játékot.
Hiszem: sírással vezekelhetek.
Meghalt - megölte magát! - igen.
Majd írunk róla fényes gyászbeszédet.
Díszsírhelyre tegyék, koszorúja ragyogjon,
vakítsanak a gyászos égők - ó nemes halott,
ezt kivívom - - és mint életedben:
halálodban is melletted leszek!
