Jórgosz Lánthimosz 11 Oscarra jelölt, a 2023-as Velencei Nemzetközi Filmfesztivál fődíját és az Arany Oroszlánt is elnyert Frankenstein-átiratában tudós orvos hozza vissza az életbe a főszereplőnőt. Hogyan készültek ezek az úgynevezett protézisek (prosthetic makeup), amelyek révén a sebész arca annyira torzzá változott?
Hosszú folyamat volt, amely Mark Coulier kétszeres Oscar-díjas angol maszkmester-tervező londoni műhelyében kezdődött. A tervezés és az előkészítés a szobrászati munkákkal indult. Josh Weston (szobrász-maszkmester, az egyik díjazott) mintázta meg az arcot, amelyet számos munkafolyamat után szilikonból kiöntöttek, majd a forgatáson speciális ragasztó segítségével a színészre sminkeltek. Ezt megelőzően csatlakoztam a csapathoz, és végeztem el a szükséges hajmunkát a szilikondarabokon, vagyis tűztem be a szemöldököt, a hajat, valamint amit a karakter arca még megkívánt. A sminkbuszban hárman dolgoztunk: Josh Weston és Robin Pritchard (sminkmester), akik Willem Dafoe arcát, miközben én a szilikon protézisdarabokat készítettem elő.
Mit szóltál a munkátok győzelméhez? Gondolom, nem ért váratlanul, hiszen a görög rendező rendkívül látványosan vitte vászonra a viktoriánus korabeli történetet. Mint Mihalek Zsuzsa a Kultúra.hu-nak adott interjújában elmondta – ő a Szegény párák látványával mint berendező írta be magát a díj történetébe –, hihetetlenül színes, változatos, szürreális világ született az alkotók jóvoltából.
Nagyon örültem Mihalek Zsuzsa sikerének! Hozzá hasonlóan én is itthon értesültem a díjról. Magyar idő szerint éjszaka volt a díjátadó, ezért nem maradtam fenn, de nem a közösségi oldalakról szerettem volna megtudni, kik nyerték az Oscart, ezért később az interneten megnéztem. A hajért és a sminkért járó díjra nem kellett sokat várni – természetesen jó érzés volt, hogy a csapat nyert. Mivel erős volt az idei mezőny, nem számítottam rá. Abban majdnem biztos voltam, hogy a különleges kosztüm és látvány, valamint Emma Stone, aki fantasztikusan játszott, elviszik a díjat. Arról azonban nem voltam meggyőződve, hogy a Maestro helyett – amelyben életszakaszokat átívelő smink változtatja át a főszereplő Bradley Cooper arcát – mi nyerjük meg a szobrocskát. Fantasztikus élmény volt, hogy idén két versenyben lévő filmben is közreműködhettem: A hó társadalma volt a másik, amelyhez a szilikon holttestek hajas részeit, valamint a színészek arcára felkerülő szemöldököket készítettem.
Melyik filmnek szurkoltál?
A szívem mélyén a Szegény páráknak és Marknak, mert a korábban szintén Oscar-díjra jelölt Pinokkióban is részt vettem, és annak ellenére nem nyertünk, hogy soha nem látott mennyiségű maszkot, meseszerű lényeket, állat-ember figurákat hoztunk létre. Sok karakterhez tehettem hozzá hajas tervezői munkát.
Mint mondtad, a Szegény párák esetében a forgatási helyszíneken készítetted elő a protéziseket, de Tom Hanksszel korábban külön is találkoztál. Milyen érzés világsztárok közelében lenni?
Többnyire akkor találkozom velük, amikor eljönnek a műhelybe. Ahhoz ugyanis, hogy megfelelő háttéranyagunk legyen, szükséges a személyes találkozás. Ilyenkor különféle technikákat alkalmazunk. Korábban hagyományos úton negatívot vettünk a színész testrészeiről, ma viszont már több száz képet készítünk, beszkenneljük a testüket, majd számítógépes utómunka, 3D-s technikák, printek segítségével készítjük el a tökéletes másukat. Ez a folyamat szükséges ahhoz, hogy a kért munkadarab – szilikonkellék, testrész vagy a megfelelő protézis – elkészüljön. Az én feladatom a haj, a testszőrzet, esetleg a tollmunkák elkészítése, ami mindig a forgatást megelőző utolsó műhelymunkafázis.
Amikor még Magyarországon dolgoztam, talán Tom Hanks volt az a színész, akit a leghosszabb ideig tanulmányozhattam: az Inferno című amerikai filmhez készítettem számára hajmunkát. Ehhez a karján lévő különféle szőrszálak színét, irányát, hosszát kellett megfigyelnem. Tom Hanks számára, bár a legnagyobb sztárok egyike, sok más ismert színésszel ellentétben nem okozott gondot a műhelyünkbe eljönni. Egyetlen asszisztens kísérte el csupán, és meditált, miközben mi úgy hatan nyüzsögtünk körülötte. Vannak kedves, szimpatikus sztárok, és olyanok is, akik kicsit nyűgösebbek, távolságtartóbbak: ez alkati kérdés. Willem Dafoe barátságos, alázatos, visszafogott ember. Soha semmit nem tett szóvá, türelmesen viselte, hogy napi két és fél-három órát dolgoztunk vele a forgatásokon. Ezek a munkák mind Budapesten zajlottak. Magyarország és a főváros népszerű forgatási helyszín, mert adott a jó infrastruktúra, a szakképzett munkaerő és stáb, a remek stúdiókörülmények – egyszóval minden.
Budapesten laksz, de külföldön dolgozol. Ez miért alakult így?
Ingázom. Öt éve dolgozom külföldön. Előtte tíz éven át egy itthoni filmstúdió munkatársa voltam, ahová meglehetősen kalandosan kerültem. Soha nem vonzott a filmipar. Miután formatervezőként, azon belül ékszertervezőként a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen diplomáztam, elindítottam a saját ékszermárkámat. Azért hívtak a filmstúdióba, mert szükségük volt valakire, aki egy filmhez különféle szőröket tűz be a maszkokba. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen munka. Egy tanárom állt kapcsolatban a filmstúdióval, ő ajánlott be hozzájuk. Ékszerekkel dolgozni precíziós finommechanikai munkát igényel, ilyen készséggel rendelkező szakembereket kerestek. A munka végén a stúdióvezető azt mondta, jó érzékem van ehhez a munkához, és megkérdezte, nem érdekelne-e a hosszabb távú együttműködés. Így akkortól két területtel foglalkoztam párhuzamosan: az ékszereimmel és a filmekkel. A kettő azért működött egyszerre, mert akkoriban még nem volt olyan sok hajas munkám. A hajtűzést nem tanítják iskolában, ilyen szakma valójában nem létezik. Emiatt menet közben, gyakorlatban dolgoztam ki a módszeremet.
A filmstúdióban, ahol dolgoztam, egy-egy projekt során külföldi szakemberek is megfordultak. Egy ilyen munka alkalmával megismerkedtem valakivel, aki azt mondta, hogy szerinte olyan magas minőségben dolgozom, amilyet külföldi műhelyekben is ritkán látni. Felvetette, hogy érdemes lenne a határon túl is kipróbálnom magam, ezért elkészítettem a portfóliómat, és elküldtem néhány cégnek. Mark Coulier néhány órán belül válaszolt, és szerződést ajánlott a Pinokkióra, amelyet aztán több más projekt követett. Eközben itthon az utolsó nagy filmemen dolgoztam, mint a hajas részleg vezetője több ember munkáját felügyeltem. Ezt követően Coulier műhelyében nyolc hónapot töltöttem Angliában, majd további egyet Olaszországban, a Pinokkió forgatásán.
Ma, ha két film között újra itthon vagyok, csak kivételes esetben vállalok munkát, mert próbálok kikapcsolni. Külföldön más a tempó, intenzív a munka, és a rendszeres helyváltoztatás is megterhelő, hiszen mindig máshol dolgozom: egyik külföldi műhelyből megyek a másikba. Hektikus életmód ez. Idegen lakásokban élek, különböző kultúrák szokásaihoz kell alkalmazkodnom. Munkahelyi közösségi élet nyilván ott is van, de egyedül érvényesülni külföldön – miközben az ember a legmagasabb minőséget szeretné képviselni – a pozitívumai ellenére nagy nyomást jelent. Napról napra meg kell felelni. Az átállás egyre gyorsabban megy, de amikor hazajövök, fontosabb a privát életem. Itthon kizárólag barátok kérésére és csak kisebb munkákat szoktam elvállalni, azokat is azért, mert tudom, hogy a szakmám nem tanulható, hanem csak tapasztalatok révén sajátítható el. Ez az oka, hogy itthon csak néhányan vagyunk, akik ezzel foglalkozunk.
Megnéztem az Insta-oldaladat, és néhány elképesztően ijesztő figura nézett rám vissza, amelyeket te készítettél.
Többnyire a szép munkákat és azokat az átalakításokat szoktam megosztani, amikor állat-ember lényt készítünk. A munkánk része azt is megjeleníteni, amit a színész nem tud eljátszani. Például azt, amikor a szerepe szerint elveszíti valamelyik testrészét. Ám ezeket nem posztolom, mert hiába jó munkák, rossz érzést kelthetnek az emberekben.
Én még a Labirintuson és a Végtelen történeten nőttem fel, és azokban is voltak fura figurák, de a látványuk nyilván meg sem közelítette a mai technikával létrehozható lényekét.
Ezek voltak azok a filmek, melyeket a klasszikus értelemben vett filmes mesterek hoztak létre, de akkor még leginkább báboztak velük, vagy színészek keltették életre a karaktereket, és nem számítógéppel oldották meg a mozgásukat. A szakmának ők voltak a filmes nagymesterei, ők fektették le az alapokat. Gyerekként nekem is ezekben a filmekben tetszett meg a látvány, a szereplők. Bár kisebb koromban különösebben nem vonzódtam a filmekhez, az korán nyilvánvalóvá vált, hogy kreatív területen fogok érvényesülni. A családom mindig támogatta ezeket az ambícióimat, mivel más nem is nagyon érdekelt. Hajnalban felkeltem, hogy csendben gyurmázhassak, és a testvéreim ne zavarjanak.
Négyévesen nyertem meg az első rajzversenyt, amit az óvodánkban rendeztek.
Számos művészember fordult meg nálunk számos területről: ők alkották a baráti társaság gerincét, ezért már elég korán visszajelzést kaptam arról, miként lenne érdemes a kézügyességemet fejlesztenem annak érdekében, hogy később művészeti pályára léphessek. Jól ráérzek arra, mi a friss, mi az új. Belső késztetés sarkall, hogy a lehető legmagasabb színvonalú munkát tegyem le az asztalra. Ez visz előre. Mivel az ékszertervezést egyelőre felfüggesztettem, hiányzik az alkotás fázisa, és úgy viszonyulok egy levágott kéz megtervezéséhez, mint ebben a szakmában senki más. A kreatív ékszertervezés folyamatát próbálom a maszkokra, a lényekre, a protézisek elkészítésére is alkalmazni. Ilyen vargabetűvel még senki sem került a filmes hajtűzők világába.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
