A portréfotós Székely Aladár, aki szakított a régi ízléssel

Új vizeken… címmel nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban az a kiállítás, amely Székely Aladár legismertebb és eddig még sosem látott portréiból válogat. A tárlat egyszerre világít rá a fényképész jelentőségére, mutatja meg, hogy miben tekinthetjük őt úttörőnek, és ad lehetőséget arra is, hogy elmélyüljünk a részletgazdag portrékban. Hogy úgy nézzünk szembe Adyval, Babitscsal, Kosztolányival, Csinszkával vagy Lédával, ahogy azt még sohasem tettük.

A kiállítás három szálon fut: egyrészt végigköveti Székely Aladár életét és pályáját az indulásától egészen a haláláig, másrészt izgalmas fotótörténeti áttekintést ad a 19. század végétől kezdve egészen az 1930-as évekig. A harmadik szál pedig a technikatörténeti vonulat, amelyet követve megismerhetünk egy igazán különleges, korabeli fotókészítési eljárást.

Székely Aladár életét 1893-tól kezdve kísérjük: a fotós ekkor nyitja meg az első műtermét Gyulán, majd hamarosan Orosházára telepszik át. 1889-ben már a fővárosban nyit műtermet a Mária Terézia tér 1. szám (ma: Horváth Mihály tér 1.) legfelső szintjén, majd hamarosan megnyitja a második műtermét is a József körút 62. földszinti helyiségében.

Ebből a korai időszakról mesél a jobb oldali fal, ahol Székely legkorábbi fotói közül válogatott a kurátor, E. Csorba Csilla. Ha fotótörténetileg nézzük ezeket a munkákat, akkor látható, hogy

e művek még a 19. századból megismert, klasszikusnak számító fényképkészítés szellemében születtek: a pózok statikusak, a kompozíciók távolságtartóak, a tekintetek ridegek, az arcokat valami nem evilági derengés járja át.

E sorban szerepel többek között Székely Lesznai Annáról készült fotója. 

E korai felvételek alatt látjuk, miként változtak Székely képeinek hátlapjai. Kezdetben még a legegyszerűbb formátumú grafikát használta, majd következtek az eklektikus stílusú, előre megrendelhető tucatgrafikák. Ezek után azonban egy igazi különlegesség kerül elénk. Sassy Attila szecessziós tervét láthatjuk, amin a grafikus tulajdonképpen megteremti a fényképész szecessziós alakját. Ez a sűrű, érzéki grafika a térben kinagyítva is látható az egyik falon. A hátlapok között még két csodaszép munka szerepel. Kozma Lajos szimbolikus műve és Gara Arnold rokokós emblémája egészen más hangulatú ugyan, a maguk nemében azonban egészen kivételesek.

A hátsó falon folytatódik az élettörténet: Székely és családja elevenedik meg a fotókon.

Több önarckép is szerepel ebben a válogatásba. Egy öntudatos, jó kiállású fiatalember tekint róla ránk, aki pontosan tudja, hogy kicsoda, és mi a szerepe, feladata ebben a világban.

A feleségéről, a kisfiáról és a rokonságról készített privát fotók nemcsak azért különlegesek, mert ezeket korábban még sosem láthattuk kiállítva, hanem azért is, mert ezekben tetten érhető a spontaneitás mellett Székely profizmusa is. Családját modellként is használta, a segítségükkel sokat próbálgatta a különféle pózokat, beállításokat. 

E családi képek fotótörténetileg is egy újabb korszakot nyitnak meg.

Székely az 1906-os nyugat-európai utazása során találkozott azzal az újfajta irányzattal, amit realista vagy léleklátó fotográfiának nevezünk. Az arcok közeliek, a mozdulatok, gesztusok valóságosak, a fotókon pedig visszatükröződnek a modell érzelmei. Sokkal élettelibbek, érzékibbek ezek a képek, mint a korábban látottak.

A falon központi helyet foglal el Székely Anya és gyermeke fényképe, ami arról árulkodik, hogy a fényképész bátran kísérletezett a különféle technikákkal, kutatta, kereste az új kifejezési módokat. Nagyon izgalmas e fotó lágy festőisége, a kompozíciót különlegessé teszi az anyára vetülő fénysugár, a két alak intim kapcsolódása és a háttér kontúrjainak elmosódottsága.

Ebben a térben szerepel még nyolc kép, az eredeti üvegnegatívokról készített digitális pozitívok nagyításai. Ezen a ponton lép be a technikatörténeti szál, hiszen ezek a nagyítások remekül megmutatják azt is, hogy micsoda potenciál rejlett az üvegnegatívok használatában.

Látjuk például Ady Lőrincznét, a költő mamáját, akinek minden arcvonása, ránca, mimikája tűélesen mutatkozik meg ezen a fotón, sőt: a különféle kelmék textúrája szinte tapintható. Aztán itt látjuk a még kislányos Csinszkát, amint Ady mellett ülve tekint a kamerában. E fotóval szemben szerepel a már nővé érett költőfeleség, fehér ruhában: itt már egy magabiztos, határozott hölgy tekint ránk.

A mögöttünk lévő falon látható, miként lehet előhívni az üvegnegatívokon szereplő fényképeket. Itt látható a kiállítás egyetlen üvegnegatívja, amely szintén egy Csinszkáról készített portré. Mellette szerepel az a kópia, amit még Székely Aladár hívott elő.

Az idő ezt a portrét már elszínezte, homályossá és tompává tette. Azonban pontos képet kapunk arról is, hogy saját korában hogyan nézhetett ki, hiszen erre a kiállításra elkészítették a negatívról a digitális pozitívot. Ebből látszik, hogy Székely tűéles és élénk fotókat adott ki a kezéből. 

A baloldali teremben szerepelnek Székely híres írókról, képzőművészekről és színészekről készített portréi. Itt látható az Írók és művészek című albuma is:

Székely fontos feladatának tekintette, hogy megörökítse kora nagy formátumú személyiségeit.

A kiadványban harmincnyolc arckép látható, a borító pedig árulkodik arról, hogy több ilyen kötetet is tervezett, de a második már nem készülhetett el. E. Csorba Csilla ezzel a mostani arcképcsarnokkal kísérletet tett arra, hogy hipotetikusan összeállítsa a második kötet portréit. 

Sorban haladva először Gulácsyról látunk két portrét. Az egyiken Székely Rómeóként láttatja, míg a másikon háttal látjuk, amin A spiritualista festményét szemléli. A kiállítás különlegessége, hogy az eredeti Gulácsy-festményt is láthatjuk, hiszen A spiritualista 1977-ben a Székely-hagyaték részeként bekerült a múzeumba. Ezután a gödöllői képzőművészek, Körősfői-Kriesch Aladár, Undi Mariska és Mihály Rezső portréi következnek. Majd a színészek, akik jelmezben, az adott szerepükbe átlényegülve láthatók a fényképeken.

Rippl-Rónai, Szinyei Merse, Márffy Ödön, Czigány Dezső és kortársaik portréi folytatják a sort. Ezekből a fényképekből is jól látszik, Székely törekedett arra, hogy elkapja a művészek jellemző vonásait, megragadja egyéniségüket és azt a jövőnek megőrizze.

A kurátor külön falat szentelt a nyugatos író- és költőportréknak. Ezek között vannak olyan felvételek, amelyeket már régről ismerünk, de számos olyan is kikerült a falakra, amelyek abszolút újdonságként hatnak. Központi helyet foglal el Kaffka Margit portréja: szuggesztív pillantása szinte megbabonáz minket.

Saját falat kapott Székely két fontos barátja, Ady és Móricz.

Az Ady-falon látunk spontán, közvetlen fotókat a költőről, de itt szerepel az 1907-es emblematikus képe, amellyel megpecsélteték szerelmüket Brüll Adéllal. Ezen a fotón Lédával szinte egybeforr a tekintetük.

Érdekes összehasonlítani ezt a képet azokkal, amelyeken Ady Csinszkával szerepel együtt. Jól látszik a két szerelem intenzitásának különbözősége. Székely a két ember közötti dinamikákat is remekül láttatta a képein.

A Mórciz-falon az írói korai képein az ifjú alkotó félszegen álló, telt alakját látjuk, majd a tekintet egyre inkább besötétül. Székely későbbi Móricz-portréin már egy búskomor, magába zárkózott férfi tekint ránk.

A harmadik teremben a felfelé szárnyaló pályaív megtörésének vagyunk tanúi.

Ady halála és a világháború visszavetette Székely Aladár lelkesedését, de az látszik, hogy a barátok később újra visszatértek hozzá. Azonban sok minden megváltozott: Csinszkát már Márffy Ödön mellett látjuk, Babits Török Sophie-val áll a kamera előtt. Móricz első felesége, Janka öngyilkosságát követően Simonyi Máriát veszi feleségül. Székely Lédáról egészen különleges portrét készít ebben az időben: kedvenc kutyájával látható. 

A következő fal Székely nagybányai kötődését bontja ki.

Két, olyan festő fényképét is látjuk, amelyet a festőiskola szellemisége inspirált. Majd elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor a fényképész megbetegszik és feladatait fokozatosan átadja fiának.

Ez nemcsak élettörténeti, hanem fotótörténeti változás is, hiszen Székely László fotóin már a Bauhaus látásmódja, az újtárgyiasság szemlélete érvényesül.

A fiú fotóin csodásan játszik a fénnyel, beállításai is meglehetősen szokatlanok, újszerűen hatnak. Székely Aladár neve ekkoriban már brandnek számít. Nem véletlen, hogy a Budapesten járó, híres külföldi művészek is betérnek hozzá: Kokoschka, Marinetti vagy Sztravinszkij.

A kiállítás Székely utolsó nagy vállalkozásával búcsúzik. A fényképész egy Ady-album összeállításán dolgozott élete utolsó éveiben, amihez Móricz írta az előszót. Ady Lajosnak azonban nem tetszett Móricz szövege. Így végül az emlékalbumot vissza kellett vonni, ami Székely számára anyagi és erkölcsi kudarc volt.

A kiállítás 2021. január 31-ig látogatható.

Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert