Református nemesi családba született 1915. április 20-án, a famíliának a Borsod vármegyei Nekézsenyben volt földbirtoka. Apja mérnökként dolgozott, jelentős szerepe volt az Eger és Putnok közötti vasútvonal megépítésében, később Budapesten kapott állást. Zita, aki kiváló tornász volt, a Testnevelési Főiskolára akart felvételizni, és leghőbb vágya az volt, hogy eljusson az olimpiára. Végül mégis a színi pálya mellett döntött: a Magyar Királyi Színiakadémiát 1937-ben Ódry Árpád tanítványaként végezte el. Egy évvel korábban a Nemzeti Színház ösztöndíjasa lett, és diplomájának kézhezvétele után azonnal szerződtették.
Már elsőéves növendékként a kamera elé állhatott – a rendkívül vonzó fiatal színésznő természetes játékával gyorsan meghódította a közönséget és a szakmát. A harmincas évek végétől 1944-ig színpadnak és filmnek nem volt nála ünnepeltebb csillaga, még saját rajongói klubja is volt. 1936-ban forgatta a Méltóságos kisasszonyt, rá egy évre a Pusztai szélt. 1938-ban hat filmet készítettek vele, köztük a Pillanatnyi pénzzavart, a Fekete gyémántokat – utóbbiban Jávor Pál volt a partnere –, és az Azúrexpressz című vígjátékot, amelyben Tolnay Klári, Páger Antal és Básti Lajos oldalán játszott. Összesen 26 magyar filmben szerepelt, az említetteken felül olyan sikeres alkotásokban, mint a Bercsényi huszárok, a Gül baba, a Rózsafabot (a korszak egyik legnépszerűbb magyar filmjében egy vak lányt formált meg), a Sok hűhó Emmiért, az Édes ellenfél, a Sziámi macska. Az Egy éjszaka Erdélyben című, Bán Frigyes rendezte vígjátéka (1941) a velencei filmfesztiválon elismerést nyert. Két évvel később Huszka Jenő Lili bárónő című operettjének filmváltozatában, a Zenélő majomban Szilassy Lászlóval, valamint Latabár Kálmánnal és Csortos Gyulával volt látható.
A Nemzeti színpadán emlékezetes alakításai voltak Júlia (Rómeó és Júlia), Titánia (Szentivánéji álom), Ledér (Csongor és Tünde), Solvejg (Peer Gynt). Németh László Villámfénynél című drámájában Tímár József partnereként Sata szerepében lépett színpadra. 1939-ben megkapta a társulat legjobb fiatal színészének járó Farkas–Ratkó-díjat. Minden sztárolás és kényeztetés ellenére 1942-ben úgy összeveszett Németh Antallal, a színház direktorával, hogy mérgében faképnél hagyta a Nemzetit. A Madách Színház tagja lett, az Operettszínházban pedig 265 alkalommal játszotta a Mária főhadnagy címszerepét. Németh távozása után, 1944 júliusában visszatért a Blaha Lujza térre, Magyarországon utoljára 1944. december 10-én lépett színpadra Gárdonyi Géza Annuska című színművének címszerepében.
Ezután a nyugati határra utazott; az országot 1945 márciusában, az utolsó pillanatokban hagyta el. A szovjetek által megszállt országrészben ekkor már halálra keresték a „szélsőjobboldalinak”, „nemzetiszocialistának” minősített színésznőt. Azt hozták fel ellene, hogy az ország német megszállása, 1944. március 19. után a rádióban és az úgynevezett kívánsághangversenyeken a háború folytatására buzdított, járta a frontot és a hadikórházakat, ő volt a „magyar kórházak üdvöskéje”, a „katonák és a nemzet kishúga”. A Népbíróság távollétében 1948. február 7-én jogerősen háromévi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte népellenes bűntett, háborús uszítás miatt, hiába vallott mellette az összes tanú, beleértve Gobbi Hildát és Várkonyi Zoltánt is. A vádpontok között a többi közt az szerepelt, hogy esküvőjén díszmagyart viselt, és hogy 1944 novemberében elszavalta Petőfi Föl a szent háborúra című versét, benne a „Jön az orosz, jön az orosz, / itt is van már valóba” sorokkal.
Egy évig Ausztriában, majd Olaszországban élt, 1948-ban családjával Argentínába emigrált. Nem volt egyedül, olyan színésztársai voltak kint, mint Páger Antal, Hajmássy Miklós vagy Vaszary Piri. Buenos Airesben alapító tagja volt az Argentínai Magyar Nemzeti Színháznak, ahol Az ember tragédiájában Évát, a Bánk bánban Melindát játszotta. 1956-ban drámai üzenetben kérte a világ asszonyainak segítségét a magyar forradalomnak, ezután kihallgatáson fogadta az argentin államfő. 1962-ben Los Angelesbe költözött, itt élt Magyarországra történt visszatelepüléséig.
Emigrációs évei alatt önálló műsoraival, szavalóestjeivel fáradhatatlanul látogatta a világban szétszóródott magyarokat, küldetésnek tekintette a magyar kultúra terjesztését, a magyarságtudat fenntartását. Az Egyesült Államokban is jelentős elismerésben részesült: 1987-ben Ronald Reagan elnök kitüntetését vehette át. A rendszerváltás után egyre többször járt haza. 1993-ban az emigrációban kifejtett kultúrmunkájáért a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetésben részesült. Abban az évben kezdeményezte az 1948-as népbírósági ítélet felülvizsgálatát, és 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság felmentette a vád alól. Az indoklás szerint Szeleczky Zita a hadba indulók buzdításakor nem valósított meg bűncselekményt, művészi tevékenysége természetes velejárója volt egy hadban álló országnak.
Véglegesen 1997-ben települt haza, csupán két itthoni év adatott meg számára. 1999. július 12-én halt meg Érden, a nekézsenyi családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. Budapesti, egykori Budafoki úti szülőháza falán emlékét tábla őrzi. A Nemzeti Színház és a Szeleczky Zita Alapítvány 2018-ban először adta át a Szeleczky Zita-emlékgyűrűt, amelyet azon művésznek ítélnek oda, aki kiemelkedően sokat tesz a versek népszerűsítéséért.
