Prédikátor 1963 és Köszöntő szobor Szentendrén 1973
A természetnek az egész munkásságomban rendkívül nagy szerepe volt. Ebbe a hatvanas évek elején talált fadarabba rögtön „beleláttam” egy prédikátor alakját. Akkoriban még a Képző- és Iparművészeti Gimnázium kerámia szakán tanultam, eszembe sem jutott, hogy a szobrászat lesz a hivatásom. Amikor tíz évvel később, 1973-ban Szentendre város kiírta a pályázatot, hogy tervezzünk egy köszöntő szobrot a Duna-korzóra, felötlött bennem ez a korábbi talált munkám. Ez jelentette a gondolati kiindulópontot a köszöntés szimbóluma: a két egymás felé forduló kéz ötletéhez.
Térdeplő 1967
A kőszobrokkal kezdtem, ez itt talán a legelső. Egy húszas évei elején járó fiatalember számára az életben a legizgalmasabb és a legfantasztikusabb dolog a női test, és engem alkotóként is foglalkoztatott. Amikor a Műcsarnok kiállítására készülve rendszereztem a munkáimat, akkor jutott eszembe az, hogy tulajdonképpen nemcsak a fiatal, férfivá váló embernek fontos a női test, hanem minden embernek az első élménye az édesanyja teste. Ez a nőiség, az élet oszlopa, fenntartója, tehát esszenciális dolog, itt születik meg a világ. Nemcsak belül, hanem kívül is.
A Föld születése I. 1970
Az absztrakt világ engem már itthon is meglehetősen érdekelt, de amikor a diplomám 1968-as megszerzése után elmentem Franciaországba, ott alaposabban megismertem, belecsöppentem a sűrűjébe. A későbbi munkáimban a női formák még vissza-visszaköszönnek, de már önálló életre kelnek, és beleolvadnak egy tájszerű valamibe. A Föld születése tulajdonképpen ugyanannak a témának egy változata. A női figurából kiindulva jutottam el az absztrakcióig.
Emlékek a jövőből-sorozat 1981-2024
A munkásságom a természeti formákra épít. Az első szobraimat a Bükkös-patakból föltalicskázott nagy kavicsokból, görgetegkövekből faragtam meg. Már a kezdeti munkámban megjelentek azok az elemek, amelyekből a munkásságom azóta is táplálkozik: az emberi tudat által létrehozott, szigorú, geometrikus és a természetes, lágy, organikus formák összekapcsolása, együttműködése, ellentéte. Minden energia feszültségből jön létre. Az élet is így működik: a harmónia és a feszültség együttes jelenléte, az entrópia két pólusa: a káosz és a rend – és azok egyensúlya – határozza meg. Minden, ami újdonság, az mindig egy feszültség. Az alkotás is. Ezt az egyébként ötrészes sorozatot az időutazás gondolata ihlette. Évtizedekkel ezelőtt mindez még elképesztő fikciónak tetszett, mára hiteles tudósok elmélkednek azon, hogy a kozmoszban lévő „féreglyukakon” keresztül elvileg lehetséges utazni az időben.
Fekete táj (Entrópia) 1988
Mindig egy megfoghatatlan dolgot, az életet kutattam. Az életszerűséget igyekeztem belevinni a munkáimba, bár soha nem tudatosan, programszerűen dolgoztam, inkább ösztönösen megszülettek gondolatok, képek, ötletek. Én azért szeretem saját magam kivitelezni a szobraimat, mert az anyagokkal – különösen a kővel – nagyon bensőséges kapcsolatom van. Sokan azt gondolják a kőszobrászatról, hogy az milyen kemény munka, milyen nehéz lehet kifaragni. Én viszont munka közben úgy érzem, hogy az elképzelt forma egyszerűen „beleúszik” a kőbe. Az anyag, a kő vezeti a kezemet, és sugallja, mit vegyek el, hogyan kanyarintsam. A Fekete táj, amelynek egy időben a Fekete kereszt címet adtam, egy geometrikus formáció, amely amorf, de mégiscsak valamifajta szabályrendszer szerint épülő organikus részekben kristályosodik ki. A hullámvonalakban itt is tetten érhető, hogy az absztrakció valahol a női formából indult el. Ezek életjelzések.
Kibontott fehér oszlop 2015
A munkásságom első húsz évében a horizontális kompozíciók érdekeltek, majd a formák elindultak az ég felé, megcsavarodtak… Ez amerikai diófából készült. Elkezdtem dolgozni ezzel a hasábbal, és vésővel martam ki belőle az anyagot. Nagyon fontosnak tartom azt a gesztussort, amivel létrejön a hiány. A véséssel otthagytam az energiának és a fizikai behatolásnak a nyomát. A csiszolással, festéssel ez még szembetűnőbb lett. Látszik, hogy fát csak úgy lehet vésni, ha az ember nem megy szembe a száliránnyal, mert akkor a véső beszorul és eltörik. Csak a fával együttműködve lehet létrehozni a szobrot. Ez igaz minden anyagra, a követ sem szabad megerőszakolni. Nem szabad egy kész gondolatot belevésni, hanem érzékenyen, kíváncsian és együttműködően kell az anyagot formálni. Akkor válik élővé, különben meghal.
Kibontott kék oszlop 2024
A kék gránit a világ legkeményebb gránitja. A gránit dupla kristályosodáson ment keresztül: létrejött a vulkanikus kőből egy kikristályosodás, ami bekerült a föld mélyére, majd olyan nagy nyomást kapott, amitől másodszor is átkristályosodott. Ettől olyan kemény. Ezt csupán gyémántszemcsés koronggal lehet megmunkálni. A kőhasáb fényesre polírozott külső felületeibe belevésett szakaszokat pedig meghagytam a durva, szakított állapotukban. Egy-két helyen apró barna foltok láthatóak az anyagban. Ami érdekes, hogy ezek olyan kemények, hogy leégetik a gyémántszemcsét a korongról. Jelenlegi ismereteink szerint a Földön nincs a gyémántnál keményebb matéria, tehát egy tudós azt javasolta: analizáltassam.
Kék Möbius 2017
Nagyon régóta izgat a Möbius-szalag, ami tulajdonképpen a „végtelen visszatérésnek” is egyfajta szimbóluma. A munkáimban egyszerre jelenik meg a világ rendszerezésére irányuló racionális törekvés és a természettel összhangban működő, intuitív sugallat. Kíváncsi ember vagyok, rendkívüli módon foglalkoztat az univerzum, a világ megfejtése.
Sarkos Möbius 2015
A Möbius számos formában jelenik meg az alkotásaimban. Kíváncsi lettem, hogy ha kivonom belőle a tömeget, és csupán a héja marad, az milyen térhatást kelt. Szeretek kísérletezni. Sarkos Möbius természetesen nem létezik, az én fantáziám hozta létre, mégis izgalmas belső világokat villant fel.
Kényes egyensúly 2024
Gyerekkoromban három tanítómesterem volt: a víz, a kavicsok és a fák. Az egész életemet ugyanabban a házban éltem le a szentendrei Bükkös-patak partján. A kertünkben is van azokból az öreg égerfákból, amelyek ott a táj elidegeníthetetlen részei. A szobor – amelyet nyáron faragtam a Műcsarnok kiállítására – a kertünkben elpusztult égerfából született. Ez az első olyan alkotásom, amelyet a Föld és az emberi élet felborult egyensúlyának kényes helyzete inspirált. A szorongás az elmúlás miatt. Teljesen nyersen akartam megjeleníteni mindezt, láncfűrésszel magam vágtam ki a szobor részeit a farönkökből. Ez egy izgalmas, összetett formavilág, ami megmagyarázhatatlan, de a létrejöttekor ott munkált bennem a gondolat, hogy a Föld a túlnépesedéssel és a klímagondokkal, az ember elképesztő pazarlásával egyre lehetetlenebb helyzetbe kerül. A fa pedig a földi életnek az édesanyja, mert a fán, a növényzeten keresztül hozta létre a teremtés az életet. Minden a fától ered. Ha van Jóisten, akkor Istennek a leghűségesebb angyala a fa, amely az életnek egy rendkívül erős és ugyanolyan halandó eleme, mint amilyenek mi vagyunk, ám a fa a halálával is az életet növeli. Mert minden porcikája humusszá válik.
A kő, a fa és a fém, ez a három anyag, amivel munkálkodtam egész életemben. A fém az embernek a kitalációja. Az ember ravaszsága és fantasztikus képességei hívták életre. És az elképesztő gonoszsága is, hiszen minden fegyver és minden háború fémalapú. De az ember eszköze nem pusztíthatja el a földet és az életet, mert keményebb ugyan, mint az organikus és sebezhető emberi test, de a lélek, amely vezérli a halandó testet, megfoghatatlan, és magasabb rendű, mint maga az anyag, amely ugyan megtalálható minden égitestben – egyébként a Föld 32 százaléka vas –, de az élet törvénye magasabb erő, mint a hatalmi vágy, amely vissza-visszatérő történelmi baleset. Tehát kényes ugyan az egyensúly, de a józan ész és az emberre kirótt felelősség meg kell állítsa a pusztítást, a háborút.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
