Vadalmák, 1975
A Vadalmák című kép az első kecskeméti albérletemre emlékeztet. Egy 2 × 4 méteres térben, ideálisnak nem nevezhető körülmények között, ma már nem is létező méretű kis ablak előtt készült a kép, de ez akkor nem számított. Éltem az életemnek azt a részét, amit a sorssal együtt választottunk. A kis vadalmák lakberendezési elemként az ablakpárkányomat díszítették. A képre került újságdarab a világ elmúlásának nap nap utáni momentumaként került a képbe. Ekkor huszonöt éves ifjú férfi voltam. A költői kérdés: mi kerülhetett a képzeletbe, majd a képre?
Memóriatörlő, 1982
A Memóriatörlő című képen látható tárgyak emlékeket idéznek fel bennem. Egy mutató nélküli kis óraszámlap a kecskeméti bolhapiacról, egy valamikor még finom tapintású, de az idők során agyonhasznált, kiszolgált szarvasbőr törlőkendő mint memóriatörlő váltak a kép alkotóelemeivé. A madzaggal felfüggesztett törlő másik végén egy fehér zsírceruza lett rögzítve, amelyet speciális fóliákra rajzolva a rajzfilmstúdióban használtak, nálam pedig az elképzelhetetlen dolgok határát húzta meg. Így lett az emléktárgyakból műtárgy, ami jelenleg a Szent István Király Múzeum gyűjteményének egyik darabjaként éli tovább reinkarnációs életét.
Arc 2., 1983
Az Arc 1-2-3 című képsorozat egy levél felbontása utáni örömérzést juttatja eszembe. A levélben lényegében a következő szöveg volt olvasható: a Magyar Nemzeti Galéria mind a három munkámat megvásárolta. Hitet adott, ami mostanában inkább elhagy, mint megerősít, ha vizualitásra, kvalitásra gondolok, miközben létezésemmel, megjelenésemmel a rendszer megtűrtje voltam, de már léteztek olyan kortárs lélegeztetők, mint például az akkori Mozgó Világ.
A tartalom mint forma kettévágása és újraillesztése, 1983
Szerintem nincs olyan ember, akinek a képre nézve ne jutna eszébe az a kor, amelyben sokan éltünk és (még) élünk. Ez volt az 50 filléres fagyi. Nyilvánvalóan a kép címe korkritikára utal, de lehet egy vizuális performansz akció, bárki bármire gondolhat, vagy bármit belemagyarázhat. A gyerekkorom tárgyi emléke, amiről a fagyi, az eszpresszó jut eszembe és persze a 80-as évek, a fiatalságom, a kor, amelyben éltem és amikor ez a kép készült. (Egy darabot még őrzök belőle.)
Csók, 1984
Ez a kép többrétegű, és számtalan emlékréteg nyomatait hordozza. A technikájáról annyit, hogy a szerigráfia mint sokszorosító képgrafikai eljárás magánszemélyeknél tiltott volt, és még a kiállításokon is csak kivételesen fogadták el, miközben a legtöbb munkafázissal járó technikai eljárás. Ennek a megismerésében feleségem, Debreczeni Katalin volt a segítségemre, aki nyomdában is dolgozott, és erről megvoltak az ismeretei. A műtárgyakat nemzetközi kiállításokra való kijuttatásra Nyugat felé magánszemélyként csak postai úton, nyomtatvány megnevezéssel (trükkel) lehetett kicsempészni. A képet bezsűrizték, kiállították és ráadásul még meg is vásárolták.
A képért az International Graphic Art Museum (Fridrikstad) száz dollárt utalt át a Magyar Művészeti Alap szervezetéhez, amit nagyon körülményesen végül megkaptam. Ez volt életem munkáimhoz kötődő második hitet adó története. Vizuálisan, mint közép-európai, szinkronba kerültem a nyugat-európai vizuális művészettel. A kép témájáról, látványáról annyit, hogy nem volt szokványos, szembement a korabeli képgrafikai ábrázolásokkal, beleértve az avantgárd irányzatokat is. A szövegréteg tulajdonképpen egy tipografikus emlékkép. A Pécsi Művészeti Gimnázium éveit idézi fel. Az iskolai szünetekben a pécsi főpályaudvar többször az indulás és megérkezés helyszíne volt.
Ábra, 1990
1989 előtt a kisgrafika jelentette számomra azt a lehetőségét, hogy egyéni kiállításom lehessen a vasfüggönyön túl, ami szintúgy szabálytalanul valósult meg, mint a már említett nemzetközi kiállításokon való részvételek. A szocializmus idején a képeim mérete egy kis ideig megváltozott. A kis méretű grafika lehetővé tette, hogy egy komplett kiállítási anyagot nyomtatványként postázzak Spanyolországba, pontosabban Katalóniába, Cadaqués-ba, ahol az előző nemzetközi biennálén, mint díjazott, egyéni kiállításra kaptam lehetőséget. Ez az a kisváros, amely Salvador Dalí nevéhez kötődik. A szürrealizmus tőlem sem áll távol, de René Magritte festményei számomra azért közelebb állóak.
Madonnalemez, 1994
A szerigráfia technika a papíralapú képek után a bakelitlemezekre is rákerült. Ennek az a rövid története, hogy mikor a Dorogi Hanglemezgyár megszűnt, odautaztam, és a halmokban heverő lemezekből többdoboznyi bakelitlemezt vettem meg egy tételben. A kör forma adott volt, a többit a kreativitásra bíztam. Ezekből is készítettem egy sorozatot. A Zenetörténeti Múzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Szent István Király Múzeumban is őriznek ezekből a példányokból. Persze a lemezekről más emlékek is eszembe jutnak. így elsősorban a Beatles, ezen belül a Bors őrmester és a többi, a Rózsavölgyi és Társa Zeneműbolt, Budapest, FMK, Cseh Tamással való találkozásaim és a 42/B villamos a Vásárcsarnoknál.
Anyám kézimunkakönyve, 2002
A bakelit művészlemez-gyűjteményem tárolási helye megtelt, de amúgy is mindig újabb dolgok foglalkoztattak. A könyvek egy része más okból, mint a lemezek, de 1989 után az utcára kerültek. Volt, amit eltettem (emlékül), dobozokban még most is őrzik álmaikat a jövőről. Több mint száz darab könyvet reinkarnáltam. A könyvek is a gerincesek világához tartoznak. Ezekből kiállítás volt a Budapest Galériában, Monok István, az akkori Széchényi-könyvtár igazgatója nyitotta meg. De a könyvek idézik meg az írókkal való barátságaimat is. Például Lázár Ervinét és Esterházy Péterét. Ők hiányoznak leginkább, főleg egyben a kettő. Egyébként a képen látható könyv anyám emlékét őrzi. Kézimunkái között találtam. Ezek a gyerekkori varráspróbák háromdimenziós leiratai. Ebből is készült egy sorozat. A művészkönyveimből több példány magán- és külföldi gyűjteményekbe került.
Arc, 2005
Az arc 2005-ben újra visszatért. Az arcon a szájrészt kiretusáltam, hogy sokatmondó legyen, csak a szemek beszélnek a szemöldökkel vizuális kontaktban lévő, érzelembe vágó formák között. Az 1956-os (50) évforduló alkalmával a Műcsarnokban rendezett kiállításon egy nagy méretű, erre az alkalomra készült példánya (19.. címmel) az apszis főhelyre került, de Krakkóban is ez a kép hirdette a Krakkói Nemzetközi Biennálé keretén belül rendezett, Hungarian Graphics című kiállítást. Aztán látható volt többek között a párizsi Magyar Intézetben, és szerepel az egyik katalógusom borítóján is.
Mellképek egy témára, A1-A50, 2005
A NŐ: Vissza-visszatérő téma. Ehhez a képhez még 49 darab tartozik. A jelen lévő, két egymást átfedő nő, két világ vizuális szimbiózisa. A sorozat egyéb technikai eljárástól mentes fotók. Volt egy kedvenc fényképezőgépem, Pentax névre hallgatott, „ő” olyat is meg tudott tenni, hogy két képet egymásra fotózott. Azzal, hogy elégedett legyek a végeredménnyel, még fejben exponálni kellett a második képet, ami rákerült a női alapképekre. Sajnos Pentax akkuja egy idő után pótolhatatlanul lemerült, képeket hagyott itt nekem. (Míg én is le nem merülök.)
Röntgenképek, 2006
E képsorozatnak az alapanyaga állatkórházból származó röntgenfelvételek. Kiválogattam egy adagot, aztán otthon én világítottam át a röntgenképet, lefotóztam, bemásoltam a számítógépembe, majd Photoshoppal rákomponáltam Bartók egyik dallamának kottavázát egy finoman hangolt vonal ívének kíséretével. A sorozat röntgenképei között van egy, amelyik Budapesten „beutalóval készült” egy MR-vizsgálat végeredményeként.
Földi dolgok, 2003
A fotózás, filmezés, festés, művészkönyvek és bakelitművek közben készítettem művészdobozokat is. Ezek kis méretű bokszok, amelyekben az alkotó alkot, ez ideig képletesen benne is él. Ezekből egy sorozat a 2005-ös egyéni kiállításomon, az akkor még létező Ernst Múzeumban (ma Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ) volt kiállítva. A kép fő motívuma az emberi test, növényi belsőrésszel, szövegidézettel, gombokkal kiegészítve. A gombok több képem szereplői. Ez szintén a gyerekkora vezethető vissza. Egy fal mellé gallyal vagy krétával, mikor mi volt a fal melletti alapanyag, egy kis négyzetet rajzoltunk, és a gombbal a falra pattintással kellett a négyzetbe találni (ez volt az 50-es évek mobilgombozása).
Gombfocisták, 1992
A gombokkal való kontaktusomról előző képekben már írtam. A gyerekkor utáni évek játékemlékeihez – ez már országos kiterjesztésben is elmondható – többnyire az egyik nemnek a gombfocimeccsekről biztosan vannak emlékeik. A Gombfocisták című kép szókapcsolata már a grundokon, mezőkön, iskola- és egyéb udvarokon lejátszott nagy küzdelmeket idézi meg.
Almák, 2007
Az almák is számos esetben nemcsak tárgyai a képeimnek, hanem az életemnek is részei. Nincs olyan évszak, amikor ne lenne kint-bent egy-két darab kirakva valahová, aztán a felületükön megjelennek az idő múlásának vizuális jelei, nyomai. Ez a kép ennek az időszaknak, digitális transzformálással felerősített lenyomatának egyik darabja.
A növény is nő, 2018
A kép elkészítése után alakul ki bennem a kép címe. Ebben az esetben ez elég megoldottnak mondható, mivel a magyar nyelv választékából összeraktam a legmegfelelőbbet. A női akt önmagában is áraszt valamit, ami rabul ejti az embert. A látványt más képelemekkel kiegészítve egy olyan kompozíció jött létre, mely már nemcsak a női testről, növényről, bogarakat összekötő vonalakról, ezek egymásra hatásáról, a kompozícióról, a vizualitásról, a művészetről, hanem a teremtésről, a teremtőről is szól.
Valaki, valamikor, valahol, 2017
A kép centrális motívuma egy gimnazista lány 1900–1917 között a cári Oroszországban készült fotója. A szürreálissá alakított látványnak nagy sikere volt Genovában. Ez hirdette a kiállítást, amely a dózsepalotában volt látható. A fiatal lányról az orosz származású nagymamám jut eszembe. Az anyai nagymamámról már valahol szó volt, Képíró Emiliának hívták, akinek az ősei a kuruc időkben Rákóczi zászlófestői voltak. Az apai nagyapám, aki jegyző volt, az I. világháborúban hadifogolyként egy orosz nagybirtokosnál kötött ki, akik a későbbi nagymamám szülei voltak. A házasságuk után az orosz szülők jobbnak látták, ha a nagymamámmal, végigélve a történelemnek e szakaszát, együtt elmenekülnek Magyarországra. Magukkal hoztak egy eredeti, a kis gyermek Jézust ölében tartó Szűz Máriát ábrázoló, ezüstborítású orosz ikont, amelyet gyerekkoromban sokat nézegettem. Közben eltelt 110 év, és most a jelent két lányom, Anda Linda, Hanna Léna és Mirkó unokám folytatja.
Borítókép: Hegedűs 2 László: Önarckép (2025)
