Szirtes János és Schmal Károly hatására indult el a képzőművészeti pálya felé, majd miután többször sikertelenül felvételizett a festőrestaurátor szakra, elsőre bekerült Maurer Dóra festőosztályába. Bár számos fontos díjat elnyert, és művei megtalálhatók jelentős köz- és magángyűjteményekben, nem festőművészként gondol magára. „Az alkotásaim tulajdonképpen nem is tekinthetők kizárólag a saját produktumaimnak, hanem kíváncsi összmunka eredményei a tőlem független jelenségek segítségével, azaz a geometrikus rend és rendszer ütköztetései a kiszámíthatatlannal” – mondja.
Alább ő mesél a munkáiról.
Példaképeim
Művészi példaképem a legkorábbi időszakból Victor Vasarely. Az óbudai állandó kiállítást viszonylag gyakran látogattam kamaszként, mivel nagyon közel laktunk a múzeumhoz. Max Bill munkáival szintén ez idő tájt, az 1986-os, Műcsarnokban rendezett kiállításán találkoztam. Ez az élmény szintén meghatározó volt számomra.
A Képzőművészeti Főiskolán Maurer Dóra vett fel az osztályába, akit a mai napig mesteremnek tartok. A főiskolai évek alatt ismertem meg a Párizsban élő Vera Molnar munkáit is, akivel 2003-ban a győri Városi Művészeti Múzeum Képtárában közös kiállításunk volt.
Nem festőművészként gondolok önmagamra. Ha megkérdik, mivel foglalkozom, azt válaszolom, képzőművész vagyok. Ecsettel és festékkel dolgozom ugyan, ám nem szimplán festmények az alkotásaim, hanem egyfajta akcióművészet is, amit csinálok. Maurer Dóra interdiszciplináris módszere, valamint az intermédia szak, amit párhuzamosan végeztem a festő szakkal, kicsit tágabb horizontot nyitott meg előttem.
A generált véletlen
Alkotásaim képhordozón rögzített egyszemélyes akciók.
Tanulmányaim során, a főként a magam által létrehozott és Maurer Dóra segítségével korrigált gyakorlópálya talán végső szakaszában tisztult le az az alkotói módszerem, amit pont 25 éve használok és építek apránként tovább.
A kezdeti szeriális munkáim során, nagyjából a diplomaévemben eljutottam arra a pontra, amikor a képsorozataim mozgásának ismeretlen végkifejletét továbbgondolva bevontam az alkotás folyamatába a generált véletlent. Ezzel az új elemmel izgalmas rétege nyílt meg az alkotásnak, amikor is már nem képkomponálásról és képkonstruálásról van szó, hanem igazi akcióról: egy soha nem megismételhető képi konstelláció megragadásáról és rögzítéséről.
A munkáimnak tehát általam meghatározott szabályrendszere és teljesen nyitott, tőlem független része is van, amelyet a generált véletlen bevonásával tágítok.
Kiterjesztett rendszer (1995)
Ezt a festett kockát a diplomaévem előtti esztendőben készítettem. A kísérlet során az érdekelt, hogy a kocka egyik sarkából elinduló kék-bordó vonalpár hogyan hálózza be a tárgyat, ha minden egyes élnél újabb vonalpárral bővül a rendszer. Hallatlan izgalmas volt látni, hogy milyen struktúra jön létre a kockán, a nem várt meglepetések pedig további rácsodálkozásokhoz vezettek. Ha jó lettem volna matematikából, és érdekelt volna a vonalrendszerem alakulásának száraz elméleti része, biztosan ki tudtam volna számolni, miként hálózza majd be a kezdeti vonalpár a testet. Az alkotás során mindennek a tudásnak a hiányában nagyon meglepett például, hogy a vonalrendszer egy pillanatban el fog jutni egy olyan pontra, amikor „kénytelen” elágazni – akár egy faág –, és egy sávból kettő, majd három lesz.
Mivel ez idő tájt több hasonló meglepetést hozó alkotásom született (talán Dóra sugallatára is), elkezdtem tovább fokozni az izgalmakat. Ekkor vontam be a hatoldalú dobókockát mint véletlengenerátort, amely segítségével még több és még koncentráltabb nyitottá váló részt kaptak a munkáim.
Véletlen és szándékolt III
A kép négy részből álló festészeti diplomamunkám egyik darabja.
A hatoldalú dobókocka azért is volt kézenfekvő megoldás a véletlen generálására, mivel már korán rájöttem, hogy nem vagyok kolorista alkotó: a hat színlehetőség egy képen éppen elég számomra. A kocka minden oldalához hozzárendeltem egy-egy színt, valamint méreteket (jelen esetben sávszélességet).
A munkám kezdetekor a fehér felületet koordináta-rendszerként fogtam fel. A négyzet minden oldalát hat-hat részre osztottam fel, majd ezeket a részeket a dobókocka segítségével egytől hatig beszámoztam. A kép két-két szemközti oldalán megkerestem a véletlenszerűen kijelölt pontokat, majd összekötöttem őket. Ezután a kép két-két, egymásra merőleges oldalán megkerestem az ugyanolyan számú pontokat. Ezek metszéspontjai jelölték ki a látható színfelületeket.
Egynapi véletlen
Az intermédia szakon bemutatott diplomamunkám két részből állt: az itt látható „vaktérképből”, valamint egy 24 órás egyszemélyes akcióból.
Budapest főváros mértani középpontjából kiindulva véletlenszerűen, 24 órán keresztül gyalogoltam, majd az útvonalat átprojektáltam a vászonra.
Az érdekelt, hogy a város szövetén milyen „rajzolatot”, vonalhálózatot hozok létre egy nap alatt a lábammal úgy, hogy az utamat nem én határozom meg, hanem a kocka által generált véletlen.
Négyirányú véletlenszerű struktúra I–III
Ezzel a három munkámmal 2000-ben megnyertem a Magyar Aszfalt (Strabag) I. díját, az akkori évek egyik legjelentősebb képzőművészeti elismerését. A díjazottak munkáit a Ludwig Múzeum állította ki.
A három kép lényege ugyanaz, de a struktúra más és más, attól, hogy különböző vonalvastagságot használtam.
Az egyes képfelületek mind a négy oldalát hat-hat szakaszra osztva, az egyes szakaszokat a generált véletlen által egy-egy színnel megjelölve jönnek létre a színsávok, majd a vonalhálózatok. A képek felületét közelebbről szemügyre véve pontosan követhető, hogy melyik színsáv melyik rétegben található, tehát a kép elkészültének akciótörténete az akár milliméter vastag festékrétegekből pontosan visszafejthető, leolvasható.
A véletlen képe/Hommage à Malevich
Picit továbblépve: a generált véletlen a következő munkáimnál már nemcsak a színeket, a vonalsávok szélességét és hosszúságát határozta meg, hanem a képfelületen elhelyezkedő szögeiket is.
A képekre egymás után felépülő négy sávréteg itt különböző szögekben keresztezi egymást, ettől a struktúra erős mozgásdinamikát kap.
Fontos, hogy a munka során teljes mértékben hagyatkozzam a dobókocka által létrehozott véletlen „képépítő” szerepére, és ne bíráljam felül: ne komponáljak, ne avatkozzam a képstruktúra alakulásába. Ugyanazzal a feltétellel és szabályrendszerrel végtelen számú struktúra hozható létre, minden egyes darab más-más konstellációkat épít.
Az itt látható képen kialakult fekete négyzet a fekete sávok egymás mellé kerülésével jött létre, így kézenfekvő volt, hogy a munkával Malevich emléke előtt is tisztelegjek.
Az összes alkotásomnak vannak olyan részletei, amelyeket megkonstruálva biztosan nem tudtam volna létrehozni; minden esetben a véletlen játéka építi ezeket a szeretni való apróságokat, különös együttállásokat.
Egy svájci kiállításomról ezt a munkát nagy büszkeségemre a Németországban, Waldenbuchban található Museum Ritter vette meg, amely kifejezetten a konkrét alkotásokra fókuszál, és a négyzet mint képi elem valamilyen formában a legtöbb náluk levő munkában jelen van.
A véletlen rétegei
Érdekesek számomra a hármas elrendezésű munkák, a triptichonok. Úgy érzem, egy gondolat teljesebben megérthető, ha több oldalról megszemléljük; egy képi ötlet megtöbbszörözése egészebbé, teljesebbé teszi művészi kísérletet.
Ez a munkám három összeillesztett lapból áll. Három különálló egység, három önálló identitás. Mindhárom önálló, saját szabályrendszerrel bír. A három darab összeillesztésével egymásra rétegződik a három szabályrendszer, és közös dinamikát, első ránézésre vonalkáoszt hoz létre.
Azt hiszem, az összes eddigi alkotásom a rend és rendetlenség, tervezettség és káosz ellentétpárjainak témáját járja körül; hol jobban a bonyolult képi megjelenítésre, hol az egyszerűbb és letisztultabb megjelenésre törekedve, de mindig az a négyes kérdés van jelen, hogy meddig rend a rend, meddig káosz a káosz, meddig rend a káosz és meddig káosz a rend.
Random-Surface NO'1
A legújabb munkáimon átalakult az elmúlt több mint két évtized általam létrehozott alapszabályrendszere, ebből adódóan a képi struktúra egyszerűbbé és nyitottabbá vált.
Adott a képhordozó egyenlő oldalú négyzet formája. Ezt az alapformát használom a szabályrendszerem és a generált véletlen ütköztetéséhez, ezt az egységet forgatom el középpontosan a képhordozó négy sarkán, valamint az egyes oldalak felezőpontjain. Az elforgatott alapforma minden esetben túlfut a képfelületen, mintegy láthatatlan aurát teremtve a létrejött képi struktúra köré.
Inter-Space
Számomra a munka megkezdésekor egyáltalán nem ismert a kép alakulásának végkifejlete; számomra ugyanannyira ismeretlenül új lesz a saját alkotásom, mint bárki más számára.
A munka során átélem a játék izgalmát, a flow-t, a képalkotási akcióm összes stációja új és nem várt megjelenéssel ajándékoz meg.
Wolsky András 1969-ben született Budapesten. Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte intermédia (1998), posztgraduális festő (1996–98) és festő szakon (1996). 1995-ben a salzburgi International Sommerakademie für Bildende Kunst ösztöndíját, 1996-ban a Párizsi Magyar Intézet Artist in residence ösztöndíját nyerte el.
1996 óta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, 1997 óta a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület tagja. 2000-ben a Strabag festészeti I. díját, 2001-ben pedig a Római Magyar Akadémia képzőművészeti ösztöndíját nyerte el. 2002-ben Barcsay-díjas lett. 2013 óta a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) tagja. 2014-ben megkapta a franciaországi Mouans-Sartoux Espace de l’Art Concret rezidensösztöndíját.
A Molnár Ani Galéria képviseli, művei olyan fontos hazai köz- és magángyűjteményekben is megtalálhatók, mint a budapesti Ludwig Múzeum, a Paksi Képtár Gyűjteménye vagy a veszprémi Modern Képtár – Vass-gyűjtemény.
Legutóbb az ARCOMadridon, a SPARK Art Fair Viennan és a londoni Disciples of Dora Maurer (Maurer Dóra tanítványai) című kiállításon szerepeltek a munkái.
