„Szép Ernő – voltam…”

Otthonról hozta lelkében az emberszeretetet. Apja, a sovány fizetésű, falusi zsidó tanító soha nem engedett egyetlen koldust sem üres kézzel távozni házuk küszöbéről. Pedig megjelentek ott sokan. Reggelente átment a fűszeresboltba váltani, hogy legyen krajcárja minden kéregető számára. Az alamizsna mellé kézfogás is járt, s ahogy Szép Ernő írja: a „Békességnek a szent nyelven ejtett neve”. És még a tanítóné-főzte cibere is: korpacibere, céklacibere egy karéj kenyérrel. Ha pedig némelyik vándor pénteki napon kopogtatott be hozzájuk, ott fogták szombatra is, vasárnap hajnalig. Tornácon, pitvar földjén, mindig volt hol hálni.

Hajdúszoboszlón járt elemibe, az izraelita iskolába, a gimnáziumot Debrecenben kezdte el, aztán Mezőtúron folytatta magántanulóként. Még nem volt húszéves, amikor Budapestre került. Az esztendővel azelőtt megjelent első verskötete jó belépőnek bizonyult hírlapírói körökben, mert a Budapesti Naplónál kapott állást, és csakhamar az Est munkatársa lett. Gyorsan felfedezte a fővárosi életet – nemcsak megismerte, bele is szeretett. Figyelte az utcáit, az embereit, és lírai hangvételű, sajátos stílusú tárcákban tudósított történeteikről,  mindig olyan pontossággal- fontossággal, mintha – írja Tandori Dezső – kenyeret tenne az asztalra. Még béke volt, és a pesti közönség szeretett szórakozni, ő pedig sanzonokat írt a Cabarett Bonbonière műsoraiba, Medgyaszai Vilma az ő dalaival lett közkedvelt sanzonett. Babits is felfigyelt a halk szavú költő eszményi realizmusára, a Nyugat befogadta, Adyval kötött barátságot, Kosztolányi  is becsülte.

Olvasmányos író – mondta ugyancsak Tandori, a Járok-kelek, megállok című, 1984-ben a Kozmosznál kiadott Szép Ernő vers- és prózagyűjtemény összeállítója a kötetvégi tanulmányában. Szép Ernő Petőfin tanult egyszerűséggel írt versei, regényei olvasmányosak, ám könnyedségükben mégis ott egy olyan életfilozófia, ami naivitásában is lenyűgöző. Jól ismerte a szegénységet, sokat írt róla, róluk, sokszor mulatságost is, de soha nem a nyomorúságot nevette ki, hanem a szegénység megcsúfolását, a vékonypénzű, de kivagyiságra törő úrhatnámságot. Erről szólnak a drámái – a Patika, a Május, a Vőlegény, a Lila ákác –, amikor megcsalatik az ínség, amikor a nyomort maguk a nyomorultak árulják el. A hazugságot, az álságot pellengérezte ki, meghatódásba humort is vegyítve, hogy elviselhető legyen a könny.

Visszagondolva gyerekkorára, az apai házra, azt írta, felnőttként olyan sejtelme támadt, hogy azok az egykori kéregetők vajon nem Isten rendeltetéséből járják-e az országot, hogy jóságra térítsék a halandókat. A halandókat persze nehéz, vagy alig lehetséges jóra téríteni. De írásai szellemiségében őrzi a szoboszlói emlékeket, nem feledkezett meg az egykori ínségről. Akkor sem, amikor jól ment a sora, amikor volt pénze utazásra, szórakozásra, és a Margitszigeten lakhatott, mint egykor Ady, hotelszobájában még pianínó is volt. Tersánszky azt mondta róla, hogy nem csupán jól öltözött, de kiöltözött volt. Kosztolányi az Aranyóra bemutatója után, 1931-ben így lelkesedett:

 Szép Ernő az aszfalton, a kávéházban, a villamosban, a jelen fakónak hitt díszletei között is az örökkévaló dolgokat látja.

Az első világháborúba önkéntesnek jelentkezett, bár  a háború szörnyűsége borzasztotta. Szokás volt a tiszti kard pengéjére jelmondatot vésetni. Leben und leben lassen – vésette a magáéra. De mások nem így vélekedtek, ezt megtapasztalhatta a vészkorszakban. 1944. március 19-én a bevonuló német csapatok magasrangú tisztjei a margitszigeti hotelt választották szálláshelyül. Szép Ernőnek költözni kellett a Palatinusból. A szállítók megdézsmálták a holmiját, pedig még konyakozott is velük emberségből a hűvös hajnalon, és száz pengő borravalót is nyomott a markukba. Nővérével együtt költözött be a kijelölt Pozsonyi úti csillagos házba, hatvanegy éves volt ekkor. Onnan vitték munkaszolgálatra, svéd menlevélnek köszönhette novemberi megmenekülését, de annak a néhány hónapnak minden iszonyát átélte. Emberszag címmel írta meg 1945-ben a hányattatását.

A háború utáni években szegénységben élt, azokról az időkről mesélik, hogy amikor valakinek bemutatkozott, hozzátette: voltam. Szép Ernő… voltam.

Húga, Szép Berta 1984-ben alapítványt hozott létre, a Szép Ernő-jutalmat minden év szeptember 21-én, a magyar dráma napján az előző évad két legjobb drámája kapja.

Egy kis tárcájában írta:  „… emigráns vagyok, aki visszamegyek majd a hazámba, egy csillagra, hol hibátlan gyöngédség és udvariasság szerint élünk…”

Sírkövére a Kozma utcai zsidó temetőben rávésték sorait: „De gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”.

A képen Szép Ernő költő, regényíró a Margitszigeten. Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum