Anyai nagyanyám néha átváltott olyan beszédre, hogy ne tudjam, miről van szó, amilyent kisebb pulyaként nem értettem. Idővel azután, ahogy nőttem, rájöttem, horgogyargan bergeszérgél. Akkor már hiába váltott át más efféle nyelvezetre, tuvudtavam mávár avazt ivis.
Bizonnyal Arany János is gyerekkorából ismerte az ilyen beszédmódot, amelyet madárnyelvnek, szarkanyelvnek mond, és amelyet – mint lábjegyzetben írja – szinte mindenki kiskorából tud. Elbeszélő költeményében Jóka, aki az ördöggel egyezséget kötött, azért ilyen nyelven ugrasztja ki a beteg királylányból az ördögöt, hogy ne tudják meg róla, hogy cimboraságban van vele:
„Turgudorgod mirgit forgogargadtárgál
Argadórgósorgom margarargadtárgál?
Targakargarorgodj hárgát korgomarga,
Irginerget arga porgokorgolbarga!” (A Jóka ördöge)
A biztonság kedvéért Arany, akit mindig érdekelt a nyelvészet (széljegyzeteket írt az általa olvasott Magyar Nyelvőr lapjaira), – megadja a közérthető fordítást:
„Tudod mit fogadtál – Adósom maradtál,
Takarodj hát koma – innét a pokolba.”
Jókai Mór egyik regényhőse, Andernach Willibald lovag észreveszi, hogy „Bécstől elkezdve az egész úton végig egy skarlátszínű hintó járt előtte, amiben egy asszonyság utazik, aki bőséges borravalókat osztogat […]”, és cifra híreket terjeszt a lovagról, aki ezek miatt állandó késésben van, hiába van futárként Illésházy kancellártól nyílt parancsa. A tokaji révnél is elakad, mert mind jármű a túloldalra ment valamilyen híresztelés miatt. Érdeklődik a lovag, de furcsa a válasz:
„A kovácslegények egymás között szarka nyelven beszéltek, azon felelt az egyik a kérdezőnek vissza:
– »Ergeb kérgédirgi kurgutyarga bárgánjarga.«
A lovag nagyot bámult rá: hisz ezek tatárul beszélnek. Pedig azt teszi az, ha a szarkacsergést kivesszük belőle, hogy »Eb kérdi, kutya bánja!«” (A lőcsei fehér asszony)
Ezekhez a különös hangzású beszédmódokhoz bizonyos nyelvi tudás, érzék kell, nevezetesen a szótagolás. A szótag a beszéd ritmusának alapegysége, ennek használata együtt jár a beszédképességgel. Az írásos szöveg sorvégi elválasztása a szótagoláson alapul, ma többnyire már szövegszerkesztő eljárásokkal is elvégezhető művelet. A madárnyelv a szavakba nem illő hangalakú szótagokat helyez el. Ezért az eredeti szólak fölismerését nehezíti, esetleg megakadályozza. Andernach lovag így azután azt gondolja, hogy tatár nyelven felelnek neki. A szarkanyelv kifejezést maga Jókai magyarázza, „szarkacsergés” van a beszédben.
Karinthy Frigyes másfajta érthetetlen beszédmódot mutat be. Két költő a kávéházban közösen szonettot ír:
„Finom, törékeny vers volt, kissé a francia dekadensek modorában. A címe: »Fájdala…« És utána a kezdősorok borongós, bölcselkedő hangulata:
A pő, ha engemély kimár ‒
De mindegyegy, ha vildagár…
…mert engemély minder bagul,
Mint vélgaban a bégahur!…”
Ebben a Karinthy által halandzsának elnevezett szövegfajtában a létező szavak közé nem létezők vannak keverve, amelynek ugyancsak a magyar nyelvben létező toldalékai vannak. Sőt – amint Karinthy egyik fiától, Karinthy Ferenctől (Cinitől) tudni lehet, nyelvtani szerkezete is –, hiszen apjával folytatott kicsoda‑micsoda játékban annak saját halandzsaversét kellett volna kitalálnia. Így írja le az esetet:
„S már szavaltam is: A kicsoda, ha kicsodát mit csinál | De milyen, ha mit csinál…
‒ Várj! ‒ kiáltotta apám, és lehunyta szemét. Érzem, érzem, ne mondd meg! De azt is érzem, nem jól kérdezed! Tessék pontosan, szabatosan kérdezni!
– Megzavarodtam, újra elkezdtem, másképpen: A kicsoda, ha hogyan mit csinál | de mikor…
Apám tenyerével az asztalra csapott. – A pő, ha engemély kimár, de mindegegy, ha vildagár! Ugye, te csirkefogó, mondom, hogy rosszul kérdezed. Az engemély nem engem helyett van, az nem kicsodát, mert nem tárgy. És nem is hogyan, mert nem határozó, hanem csakis jelző! Milyen? Engemély! Hogy lehet ezt nem érezni?”
Ha követjük a Fájdala-szöveget meg nyelvtani magyarázatot, tetszés szerint utánozhatjuk is Karinthy zsenijét valamilyen valóságos szóanyaggal, illetőleg témával kitöltve a nyelvi vázat:
A macska, ha szelíd, dorombol –
De bestia, ha karmol…
…mert szelíd számos kandúr,
Mint virágon a lódarázs!…
A fizikában a véletlenség, a keveredés fokmérője az entrópia, amely a költői művekben igen magas, a (nyelvi) jelek következési valószínűsége pedig többnyire kicsi. A ha, de, mert, mint jelek következési valószínűségei elég támpontot adnak a Karinthy mondattani megjegyzésével együtt („[…] jelző! Milyen? Engemély!”) ahhoz, hogy bárki megtegye a fentihez hasonló (mondjuk így:) átírást. Egyik egyetemi hallgatóm, Virág Nándor 2020-ban ezt a verset hozta szemináriumi órára:
A szív, ha magányos, búsul –
De vidám, ha szerethet…
…mert magányos minden férfiú,
Mint pusztában a szél!...”
Ívígy tuvudvatam avaz ovolvavosót bovoldovogívítavini.
