Kányádi Sándort a ma már talán elfeledettnek hitt „énekmondók” sorába tartozó költőnek gondolom. Balladisztikus, a dal elemeit és ritmusát sem nélkülöző költészete a határokon is átérve gazdagítja a magyar versírók hagyatékát. Azon költők egyike, aki nem csak írta, de sokat is mondta saját verseit, hiszen jól tudta, „a vers az, amit mondani kell”. Ilyen egyszerű ez, és bár ezt a mondatot egy kisgyermek szájából hallotta az egyik, népszerű író-olvasó találkozóján, olyannyira magáénak érezte, hogy azután több alkalommal is megosztotta közönségével. Jellegzetes hanghordozása és a versek csak rá jellemző hangsúlyozása megmarad a fülekben, segít ráérezni verseinek egyedi ritmusára és költői világára is. A költészet napján a Müpában az ő versei és költői munkássága kerültek középpontba, és annak darabjai nem csak versekként, de dalokként is elhangzottak.

Hommage__Kanyadi_Sandor_
Fotó forrása: Facebook
Lengyel Ferenc, Pelsőczy Réka és Sztarenki Pál színművészek a klasszikusnak számító Kányádi-versek felolvasásával kezdték az estét. Elhangzott többek között a Halottak napja Bécsben, a Fekete-piros, a Töredék. A színpad hátterében a kivetítőn Kányádi Sándorról készült fényképek váltakoztak, mindegyik olyan alkalommal ábrázolta őt, amikor találkozott az olvasóival, verset olvasott, beszélgetett velük. Így nem csak műveivel volt jelen, de szinte kézzelfoghatóvá vált jelenléte a színpadon.
 
kanyadi-felolvas
Kányádi felolvas
Forrás: sapientia.ro
 

A „kévém bekötni majd az Isten mellemre térdel” (Arany Jánosra gondolva) verssora ma már fájó aktualitást nyert. Egy estére most mégis itt volt közöttünk, és amikor Szalóki Ági és zenekara előadásában megszólaltak az időnként néptáncosok által szinte „eltáncolt” versek, akkor érezhettük csak igazán, mennyire a gyökerekből táplálkozó Kányádi művészete, és milyen közel is áll közös, Kárpát-medencei népi örökségünkhöz.

Hommage__Kanyadi_Sandor_1
Fotó forrása: Facebook

Jánossy Lajos író, kritikus vezetésével került sor arra a beszélgetésre, melynek során Török-Illyés Orsolya színésznő és Margócsy István irodalomtörténész, kritikus, az ELTE habilitált egyetemi docense mondták el gondolataikat a minőségileg és mennyiségileg is hatalmas életműről. Török-Illyés Orsolya személyesen ismerte a költőt, édesanyja, Illyés Kinga előadóművész erdélyi otthonában a magyar értelmiség jeles képviselői fordultak meg. Orsolya tulajdonképpen beleszületett a Kányádi-kultuszba. Ez utóbbihoz az is hozzájárult, költészete erős politikai nyomás alatt formálódott, mely ugyanakkor az ismertségre is esélyt adott, az olvasók keresték a politikai mondanivalót a sorok között.

Margócsy István szerint az 1970-es, 80-as években az erdélyi irodalom nagyon sokszínű volt. Kányádit Magyarországon is jól fogadták, gyermekversei okán is népszerűvé vált. Szeretetelvű, közösségkereső emberként aposztrofálta őt. Verseinek képekre épülő, sejtelmes fogalmazásmódjával egyfajta cinkosságot tudott kialakítani olvasóival. A cenzúra jelenléte indokolta azt, hogy a titokfejtés, rejtvényfejtés mozzanata mindig jelen volt verseiben.

Hommage__Kanyadi_Sandor_2

Pályája során költészetében nem figyelhető meg lényeges törés vagy változás. A hosszabb versek írását az 1970-es években kezdte (ilyen például a Halottak napja Bécsben is), ezek tulajdonképpen töredékek egymás mellé illesztéséből születtek, és összjátékuk nagyon különleges hangzást ad. A dal hagyományait folytatta költészetével, melyben rendszeresen visszatérő elem az „idegen vagyok a világban” érzése. Nem népképviselő, szerepe a magányos költőé.

A beszélgetés során szóba került az Eretnek táviratok című, ars poeticának is tekinthető mű. Ebben arról ír többek között, hogy a költészet, akárcsak a szerelem, egy ember dolga, és ha valaki írásra adta a fejét, akkor vállalnia kell annak következményeit. „A költő a szeretet nem nyugdíjazható napszámosa” – írja.

2018_Kanyadi_Sandor
Kányádi Sándor utolsó képeinek egyike
Fotó: Belicza László Gábor

A beszélgetés után a színművészek ismét verseivel idézték meg a szerzőt. Elhangzottak többek között a Dachaui képeslapokra, az Örkény sírkövek, a Sóhaj és a Vagyunk, amíg című versek.

Lassan egy éve, hogy végleg elköltözött közülünk az Erdélyben, Nagygalambfalván született költő. Már tudja a választ a kérdésre, amit a Valaki jár a fák hegyén című versében tett fel:

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

Biztosak lehetünk benne, hogy tavaly június huszadikán bizonyosan megszületett az az új csillag. Világítson verseiben is sokáig, a költészetet kedvelők örömére.