A konvergens világ nemcsak a technológiához való viszonyunkat rendezte át, de a kortárs művészetben is egyre nagyobb teret kapnak az egy időben több érzékszervet stimuláló alkotások. A hívószó sok esetben az összművészetiség vagy még gyakrabban az audiovizualitás, amely fogalmak mögött általában szerteágazó, több végcélt is kitűző kísérletezés áll. Az alkotó például ráirányíthatja a figyelmet a különböző modalitással bíró művészeti képződmények más-más hatására. De sokszor fordul elő az ilyen műveknél, hogy a művészeti ágak egymást kiegészítő módon működnek együtt, hogy egyfajta magyarázatként szolgál egyik a másiknak, új jelentésrétegeket felfedve, vagy épp szándékosan összezavarnak, ellentmondanak egymásnak.
Marton Szabolcs Kvark elnevezésű projektje is ennek az összjátéknak a jegyében kelt életre. A zenész-zeneszerző az elektronikus zene és klasszikus kamarazene – az utóbbi évtizedekben időről időre felfedezett – határmezsgyéin jár, miközben a zeneművek erős koncepciózusságát egy, a zenével közel azonos súllyal rendelkező vizuális előadás is kíséri. Tavaly készített interjúnkban elmondta, hogy a látványelemek a zenéhez képest még több információt, kiegészítést hordoznak a Kvark esetében, az általa elővezetett narratívát erősítendő.
A narratíva lényege pedig nem más, mint a mulandóság megjelenítése, annak megnyilatkozási formáinak megragadása, valamint az elmúláson való túllendülés, a folytatás lehetőségeinek keresése. Miután ez egy sokszor feldolgozott téma, így az előadás érdekessége leginkább a formai sajátságokban és az élő játékban áll. Ezért, bár a streaming felületeken is meghallgathatók a kompozíciók, a projekt hiánytalan befogadása személyes jelenlétet igényel. Erre áprilisban, a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitónapján nyílt lehetősége a közönségnek, sötétedés után, a margitszigeti Kristály Színtér udvarán.
Az esemény helyszínéül szolgáló Kristály viszonylag új kultúrhely, amely a hajdani palackozóüzem épületében nyílt. A koncert a komplexum mögötti, parkolóként is funkcionáló udvarra költözött ki a szabad ég alá, kihasználva a gyárépület környékének sajátosságait. A nagy térnek ugyan csak a felét vette igénybe a produkció, de így is 200 ember fért el a nézőtéren, amely helyeket végül mind fel is töltötték a látogatók, telt házas lett az előadás. Az, hogy a vizualitás kiemelt fontossággal bír az előadáson, már az is érzékeltette, hogy a közönséggel szemben nem a zenekar foglalt helyet, hanem egy, a tér nagyságához képest már-már kicsinek tetsző vászon. A tekintetet tehát egyértelműen a vetítésre igyekeztek irányítani a térelrendezéssel. A 12 főből álló zenekar, amelyben fúvós és vonós hangszerek, dob, basszusgitár és szintetizátor is szerepelt, baloldalt játszott, az épület eredeti rendeltetése szerint a palackok berakodására szolgáló emelvényen.
Az előadás során a vetítés mellett színes reflektorokkal világították meg az udvar falait és fáit, valamint a zenekart. Ezeknek a fényeknek a performansz strukturálásában is volt szerepe a különleges térérzet kialakításán túl: a kisebb, dalszerű egységek végét elsötétüléssel jelezték a fények, a színváltás pedig a nagyobb fejezeteket tagolta.
Az első etapban a vörös szín dominált, ami meglehetősen vészjósló hangulatot teremtett. A vetítőn plasztikus alakzatok, épületek, boltívek, antik szobornak tűnő arcképek és torzók mozogtak. A mozgás azonban merőben eltért attól, amit ezektől az objektumoktól várnánk a fizikai valóságunkban: a lebegés érzetét keltették legtöbbször, néhol fraktál alakzatban nyúltak és sokszorozódtak, majd apró darabjaikra estek.
A dübörgő basszussal összefonódó dinamikus vonósjáték a széthullás, elaprózódás elleni tehetetlen küzdelmet jelenítette meg, a néhol egyre csak emelkedő fúvósszekció pedig a látszólagos megsemmisülés grandiózus bekövetkeztét készítette elő. Az elektronikus zenei hatások és a kamarazenekari megszólalás egyszerre hatott archaikusnak és sci-fibe illőnek – ezen szerzemények legközelebbi és legismertebb korunkbeli stílustársát talán az amerikai kísérleti elektronika nagyágyújában, a Son Lux zenekarban találhatnánk meg, amelynek munkájából Marton sokat meríthetett a komponálás során.
A glitch artba hajló, az egyén szétbomlását az egész kultúrára érzékletesen kiterjesztő képi világot a zöldes-narancssárgás árnyalatú szekció követte. Mint az a színhasználatból már sejthető volt, a természeti környezetbe, az organikus fejlődés világába csöppentünk. A kivetítőn a vízre hasonlító, buborékos anyagot láthatott a közönség, ami aztán lassan méhsejt alakzattá vált, később pedig felbukkant a lombkoronák, gyökerek és növények motívuma is. A mesterséges hanghatásokat eleinte felváltották a vadon zajai, a bogarak zümmögése, a madarak távoli huhogása, a békák jellegzetes kórusa – egy ponton mintha kakaskukorékolás is szólt volna.
A fúvósok hangja eközben zavarba ejtő természetességgel simult bele a kompozícióba, hogy aztán a pulzáló szintetizátor lassan újra bevezesse a zenekart ebbe a hangzó környezetbe, majd az idő múlását megjelenítő egységbe. Az élet újbóli felpezsdülésének szédítő szólamai közben tűnt fel a helyszín nem zenei előadásra tervezett, mégis működő akusztikája: mivel ebben a részben jellemzően nagyobb teret, hosszabb lecsengést engedtek az egyes hangzó részleteknek, az épületek adta visszhang jól állt a monumentális hangképeknek.
A harmadik, záró blokk az újrateremtést festette meg. A vizuális megjelenésben a fehér dominált, a vásznon egy sínpár jelent meg, amelyen vonatként utaztatták a perspektívát, majd újra épületrészletek háromdimenziós grafikái álltak össze. A zenei kompozíciók a természet előzőleg érzékeltetett kaotikus mozgásához képest koherensebbnek hatottak, reményteljes magaslatba emelték az előadást. A képi narratíva végül egy vörös, gömbszerű képződményben teljesedett ki, melyet –mint új lehetőséget a fejlődésre – kézhez kapott az új emberiség. A gyermekarcú szobor a tenyerét kitárva vette magához ezt a „magot”, megjelenésében és a jelenet szimbolikájában a 2001: Űrodüsszeia zárását megidézve.
A Kvark tehát tartalmában nagyívű történetet fest meg, egyszerre szólva a személyes elmúlásról és az emberiség hanyatlásáról és az ezt követő, örök újraformálódásról. A komponált művek és az előre rögzített környezeti hangok, atmoszférateremtő sample-ök felhasználása – ahogyan arra az előadás leírása is utal – a kortárs komolyzene új utakat és fúziókat kereső irányvonalába illeszthető. A produkció egyben az elektronikus-könnyűzenei hangzások és hangszerek értő beépítésével a legtöbbször a kellő pontokon oldja a barokkos összetettséget, a ritmusszekció két főre szűkítése (dob és basszusgitár) emellett feszessé, frissé tette a darabokat.
A vizualitás látomásszerűsége viszont bizonyos pontokon hátráltatta a vetítőn látottak zenéhez kapcsolódó, kiegészítő értelmezését. Ez kifejezetten az első és utolsó nagyobb blokkra igaz. Ilyen zavaros momentum volt az előadás elején látott angyaltestű torzóból – a fej helyén – kinőtt kéz.
Ugyanezen fejezetekkel kapcsolatban merülhet fel a deja vu érzése is. Ezek a vizuális megoldások, szimbólumok, valamint a legapróbb részekre való bomlásnak és újra összeállásnak sokszor a szcientifikus részletesség színében feltűnő és ezt esztétizáló megjelenítései már a 2010-es évek elejétől közkeletű formanyelvi elemek korszellemünk megörökítésére. E stílusok esztétikája az elmúlt mintegy tíz évben többek közt a vaporwave és később a glitch art feltörésével, elterjedésével sok helyen visszaköszönt már. Az antik szobrok és épületrészletek, objektumok plasztikus, háromdimenziós ábrázolása így nem különösebben úttörő, cserébe könnyen rezonálhat vele a stílust elemi szinten értő generáció.
A Kvark mindent egybevetve elgondolkodtató audiovizuális élményt kínál, amely ismerős elemeivel képes bejárni az ígért narratív utat, néhány ponton azonban erőteljesen épít a szabad asszociációra, elengedve a közönség kezét, teret engedve a képzeletnek. S hogy mi mit képzelünk a fel-felbukkanó szimbólumok jelentésének, az már csak rajtunk múlik.
Nyitókép: Marton Szabolcs Kvark című előadása a Kristály Színtér udvarán. Fotó: Pelikán János
