Szilágyi Máté Sámuel: Ősz Anya
Ősz Anya
A kukoricakórók között surran,
egyenként vizslatja,
le vannak-e pucolva rendesen.
Ha egy csövet is ott talál,
átalvetőjébe teszi,
örömében vihart fakaszt.
Az egerek föld alá,
a medvék barlangjukba húzódnak,
a felhők eltakarják a Napot,
ha meglátják a királynőjüket.
Egyszer egy kígyó,
aki kileste,
sállá változott,
egy sün kopasz macskává.
Ősz Anya szereti a népét,
Ősz Anya jót akar a népének,
Ősz Anya jóra tanítja a népét.
Ám idén egy kisfecske
elszökött az utazó rajból:
„Nem igazság! Nem igazság!”
folyton így csiripelt.
„Te kisfecske! Be nem áll a szád?!”-
csitítják. De ő akkor is
megmondja Ősz Anyának:
nem királynő,
csak egy büdös tolvaj!
Ősz Anya pedig mindent hall,
de szereti a népét,
s hogy ezt bebizonyítsa,
a kisfecskét ölébe veszi,
ringatni kezdi, altató dalt énekel,
hétmérföldre hallani:
„Ne félj, kisfecském,
aludj-aludj fecskecském,
nyúlj ki nyirkos ölemben,
a fészkedben sem volt soha ilyen dolgod,
nincs is már fészked,
a családod itt hagyott,
mától én vagyok az anyád.”
Öleli, ringatja, szorongatja,
senki se pisszen.
A kisfecske szemében
összefut a táj
szédül, vacog, fuldoklik,
látása elszürkül.
Ősz Anya lefekteti, őt még várja néhány
kukoricacső.
A betakarást már Tél Úr végzi el.
Nagytakarítás
A mama utolsó napjai:
a lábasokban szenes étel,
a fiókokban penészes almacsutkák,
tüdején kátrány,
agyában vérnyomok.
Eltávozott, és a túlvilág lépcsője is
tele volt csikkekkel.
A lakást rendbe kell tenni.
A sarokban hányódó szennyest válogattam,
amikor felhangzott mélyéről egy fújtatás.
Villámgyorsan dobáltam el mindent,
és már szemben is álltunk:
én és az a dagadt patkány.
Sarokba szorultan, ugrásra készen,
habzó szájjal vicsorított a ronda dög,
és remegett, mint az a régi mosógép,
ami mindig megbabonázott gyerekként.
Ne fuss, Forrest, ne fuss,
rövid lesz a program,
csak erős a centrifuga.
Menetrend szerint
A peronra vittelek vissza, hol először vártam érkezésed,
hogy alkut ajánljak, alapítsunk közös céget,
legyünk a Kozmosz KFT alvállalkozói,
terjesszük ki a Tejút tevékenységét,
melynek közepén percenként csillagok születnek…
Örömmel mondtál igent.
A Vállalat irodaházának legfelső emeletén Gábriel titkár - a Főnök utasítására -
már rég kinyomtatta a szerződést
nekünk csak alá kellett írni,
de nem néztük meg az apróbetűs részt.
Azóta peronon töltöm életem, fedél nélkül fejem felett,
időnként felszállok, időnként várom, hogy leszállj.
Mi lenne, ha elcsennénk a Vállalattól az üstökösök röptét?
Vagy a fényét.
Vagy az angyalokét.
Csak arra a kis időre, ameddig valahol találkozunk,
fel se tűnne senkinek ez a tréfa!
Mindenki bent ücsörög most,
csak mi vagyunk kint a peronon,
két utazóügynök, két pályaudvaron.
Pont ilyenkor döntök úgy, hogy meztelenül várlak,
s néha küldik a savas esőt is az emeletről,
talán a bilit borítják rám,
mit bánom én?
Bőröd bázikus hatása
pillanatok alatt semlegesíteni fogja.
Mikor itt leszel újra,
menetrend szerint.
A mord nő
Csodás ország Mordonia!
Micsoda nők vannak ott,
nap mint nap, fekete zakójukban
fel-alá futkosva telefonálnak,
esténként pedig
jóllakottan bújnak ágyba
és aznap megevett papucsférjük szaftja
megcsillan bozontos szakállukon.
Hejj de szeretem én
az ilyen nőket!
Szilaj, vad kancák,
de én vagyok a lovászlegény a gáton,
ki szakállukat marokra fogja,
aztán árkon-bokron át vágtat hátukon!
Nincs itt semmi nagy titok.
Minap nagy szerencse ért,
paplan alá csábított az egyik,
s ettől fogva a gyeplő enyém volt.
Azt mondta, lássuk, te huszár,
rúgott, csípett, harapott,
majd mikor kifáradt,
hozzá bújtam
és elalvásig cirógattam bozontját.
Hajnalban,
mikor még javában szendergett,
mint a medve (horkolt is),
lekapartam arcáról a szőrt
és bebújtam a ruhásszekrényébe
(micsoda fennséges bűzök voltak ott)
és megvártam, míg felébred,
hűlt helyem miatt
ordít, toporzékol,
majd sír, hogy eltűnt a játékszere,
s erre előmászok, mint egy szellem,
szeme gyilkos lángja lobban,
de én nem szólok semmit,
csak ledobom magam az ágyra,
íme, megadom magam,
ennek pedig nagyon örül
és így, sima arccal,
mintha már-már mosolyogna
s arra gondolok:
csodás ország Mordonia!
