Színészóriások fekete-fehérben - ÁLLJ MEG, PILLANAT!

Szinte hihetetlen, hogy Pécsi Sándor mindössze ötven évet élt. Az a tény pedig, hogy már negyven éve, hogy elment közülünk, azt jelenti, hogy egy egész generáció nőtt föl, akik számára talán nem más csupán, mint A fekete város öreg, szakállas Quendelje. Akkor 49 éves volt csupán. Több mint 50 filmben játszott, amelyek megőrzik alakját és alakításait, nem úgy, mint színpadi játékát, amire már csak az idősebb korosztály emlékszik. A fotó azonban kitartóan őrzi őt. Hamiskás tekintete, huncut mosolya, egész, varázslatos lénye ott süt a képekről. Az emlékkiállítás néhány személyes tárgyát is bemutatja: jellegzetes, kockás kalapját, noteszeit bejegyzéseivel, preparált szerep-szövegeit, cigarettaszipkáit, néhány bizonyítványát, amelyekből kiderül, hogy eredetileg Péchy-nek született. Levelei, jegyzetei, hobbijának, a műgyűjtésnek dokumentumai és folyamatos filmvetítés eleveníti fel a rövid, ám halhatatlan élet fordulóit. A fotók Cserje Zsuzsa magángyűjteményéből, valamint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet anyagából származnak.

Dajka Margit

Állj meg, pillanat! - ez a címe Domonkos Sándor, a szegedi születésű fotográfus kiállításának, és a pillanat meg is áll képein. A ?60-?70-es évek egyik legnevesebb színházi fotósa volt, több száz címlapfotóval, melyek a Film Színház Muzsika, a Tükör, az Ez a Divat és a Filmvilág borítóin jelentek meg. Magyarországi pályája során - 1967 és 1980 között - kamerájával szinte valamennyi meghatározó színművészünket megörökítette, sokakról ő készítette az első színházi portrét. Pályáját a MAFILM segédoperatőreként kezdte, később Fábri Zoltán filmjeinek lett állandó fotósa. 1980-tól Németországban él: Münchenben, majd Berlinben telepedett le. A két város minden fontos színházában fotografált, s a filmekben is tovább dolgozott. Ezen az itteni kiállításán, amelyet Füle Péter és Sipőcz Mariann rendezett, 218 fotója látható, s rajtuk a már eltávozott óriások és a ma élők ifjúkori pillanatai ejtik rabul a látogatót.

Schütz Ila

Mindkét kiállítás - néhány kivételtől eltekintve - fekete-fehérben rögzítette a pillanatot, a Darvas Iván nemes arcéle körül gomolygó cigarettafüstöt, Domján Edit Mona Lisa-szerű, szinte megfoghatatlan mosolyát, Ruttkai Éva pajkos ördögöcskéit, akik kikalimpálnak nevető szeméből, Mensáros László nemes tartását, amint egy forgatás közepén megpihenve, a kamerának háttal ül az időtlenségben, Márkus László clown-lényét, amint öltözőjének tükreiben többszöröződik, Tordai Teri éteri pillantását, amint egy tavaszi fa alatt állva lengi körül egy fehér ruha domborodó hasát, amelyben láthatatlanul ott kuporog a jelen egyik színésznője: Horváth Lili. Csűrös Karola bájos arcát hosszú, szőke fürtök keretezik, Hegyi Barbara ötévesen, kisfiúsan tekint ránk. A szerelem is örökké tart ezeken a képeken: Drahota Andrea és Kozák András, Cs. Németh Lajos és Tóth Judit, Almási Éva és Balázsovits Lajos, Bencze Ilona és Maros Gábor egymásra vetett pillantása a képeken szimbolikussá emeli az összetartozás bensőségességét. Nem lehet felsorolni valamennyi szereplőt, de egy közös bennük: a tökéletes pillanatmegragadás és valami megrendítő tisztaság. Ebben az is szerepet játszhat, hogy néhány évtizede még máshogy fotózták a nagyokat. Ahogy Domonkos Sándor maga mondja. ? A fotografáláson nem volt jelen sminkes és stylist, őket a fotóalanyok karizmatikus kifejezőereje helyettesítette.? Ez a karizmatikus erő süt minden felvételen, és expresszíven rajzolja föl a magyar színészet máig vezető, csodálatos ívét.