Előre ... a múltba

1984, Budapest. Iskolatej, iskolaköpeny, Kockás képregényfüzet, Colortron színestévé. Örömmel fedezzük fel az ismerős tárgyakat, és "némá, ilyenem nekem is vót!" felkiáltással molesztáljuk nézőtársainkat.
Kutas apuka vegyészmérnök, akit mellőznek, mert ellenzi a fennálló rendszert. Kutas anyuka matematikus létére Bruce Lee-s pólók árusításával keresi a kenyérrevalót. A kis Kutas Zoli még gyerek, iskolába jár és legjobb barátja Kerekes Miki. A nagy Kerekes bezzeg valami főfejes a Pártnál, ezért van neki fekete mercije, meg hivatásos sofőrje, így terrorizálja Darth Vaderként a környéket. A gyerekeket egyáltalán nem érdekli szüleik politikai meggyőződése, és továbbra is együtt hajtják végre csíntevéseiket. Ez az alaphelyzet, amihez hozzákeverünk még egy csinos tanárnőt, akire mindkét apuka rámozdul, és máris kész a molotov-koktél.

Erdélyi Dániel így indítja Előre című filmjét, ami nem rossz, habár sok újdonságot nem mond. A háttér viszont egy remekbe szabott történelmi skanzen, félremagyarázott gyermekkorunk korhű ruhái és tárgyai vonulnak végig a filmen, még kedvenc meséink is felbukkannak egy-egy pillanatra (ld. Pirx kapitány és Hakapeszi).
A film a nosztalgiahullámot igyekszik meglovagolni, ami nem is baj. Sok tekintetben erősen emlékeztet a Moszkva térre, csak ártatlanabb és könnyedebb annál, mert a fiatalabb korosztály szemén keresztül láttatja a világot. A 80-as évek popzenéjét idéző háttérzenék mellett néhány örökzöld sláger is felvonul (ld. KFT, Dolly Roll) és feltűnik pár régi ismerős is, Bodrogi Gyula és Garas Dezső személyében.
Az egész alkotás egy kellemes visszaemlékezés lenne, ha nem lennének azok a fránya gonoszok.
És itt érünk el a film mondanivalójához, a jó és a rossz örök harcához, ami a tévhittel ellentétben nem a Halálbolygón zajlott, hanem a III. kerületi 524. számú Frankel Leó úttörőcsapat tagjainak szülei között.
A rosszak mind párttagok, és a jók után kémkednek a szemközti lakásból, vagy egyszerűen csak magas pozícióban szolgálják ki a szoclista mátrixot.
A jók értelmiségiek, szegények de becsületesek, van humoruk, nem verik a gyereküket, nem csalják meg a feleségüket, és másodállásban a fennálló rend ellen küzdenek, szamizdatokkal és felvilágosító előadásokkal. Így van ez. Legalább olyan könnyen megtanulja az ember, mint azt, hogy a fehér fröccsöntöttben szaladgálók a rohamosztagosok (-) és a narancssárga nejlonkezeslábast viselők a lázadók (+).

A történet eleinte eléggé kiszámítható és egyszerű, az író-rendező mindent megtesz, hogy a negatívok eléggé feketék, a pozitívak pedig eléggé fehérek legyenek ahhoz, hogy a leghülyébbek is felfogják, miről is van itt szó.
A helyzet komolyságát bizonyítandó, a főhős még azt is elpanaszolja, hogy a pólófestő kisiparos többet keres, mint a matematikus vagy vegyész és hogy csak a kapcsolatok révén lehet előbbre jutni. Erre az együttérző néző már csak sajnálkozva ciccegni tud magában, hogy milyen rossz is lehetett akkoriban.
Az előkészítés kissé hosszú, egy jó óráig a rendszer sötét de legalább meleg posványában lötykölődünk, mígnem az utolsó tíz percben jön a hidegzuhany, amint eddig megtűrt forradalmár hősünket egyszer csak letartóztatják és hazaárulással vádolják.
De itt jön a slusszpoén: a nagyon gonosz pártaktivista közbenjárásával a forradalmártól úgy szabadul meg a rendszer (hiszen ő a csavar ami bekerül a szépen olajozottan működő fogaskerekek közé), hogy kiveti magából, felajánlja neki, hogy távozzon csöndben és gyorsan külföldre, szenvedjen az undorító és visszataszító kapitalizmusban élete hátralévő részében. Így jár az, aki csúnyán viselkedik! Hogy ez happyend vagy tragédia, mindenki döntse el maga.
A film javára legyen mondva, hogy nem ábrázolja teljesen feketén a múltat, amit a maga módján akár örömteli korszaknak is tekinthetünk a látottak és ködös emlékeink alapján. Ez a kellemes hangulat és a nagyszerű szinészi alakítások teszik a filmet nézhetővé, sőt élvezhetővé.