Színháztörténet anekdoták és legendák ellenében

Az Arktisz és a Theatron Műhely Alapítvány gondozásában megjelent kötetben Jákfalvi Magdolna azt vizsgálja, hogyan jött létre az a színházi struktúra, amely nem csupán nyomokban él, alapítói milyen döntéseket hoztak 1949 után, illetve hogyan teremtették meg azt a színházi iskolát, amelyet az alapítók örökségét tanítványként továbbvivő másod-, illetve harmadgeneráció révén ismerünk. Jákfalvi elmondta, a bibliográfia nélkül 441 oldalas kötet megírásához 2010-ben kezdett, a tárgyhoz kapcsolódó tanulmányai megjelentek többek közt a Nemzeti színháztörténet 1948–1996, a SzocOper. Az operett újjáépítése 1949–1956 között és az Újjáépítés és államosítás. Tanulmánykötet a kultúra államosításának kezdeti éveiről című kötetekben. Személyes motivációjáról szólva kiemelte, friss, A realista színjátszás emlékezete Magyarországon alcímű könyve azért lett egységes monográfia, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanáraként színész- és dramaturgosztályokkal, illetve a doktori iskola hallgatóival évről évre a realista színjátszás kulcskifejezéseiről, a hitelességről, az őszinteségről, az igazságról, azok jelentéstartalmáról vitatkozott. A fogalmakat akarta megérteni, ezért – megvilágítva a tudós tanár alapállását választott tárgyához – „a bosszankodó tanári küzdelem” mellett annak a kötelessége is ösztönözte a tudományos vizsgálódásra, hogy az intézmény, ahol mintegy harminc évig oktatott, egyszerre volt kutatása tárgya és közege.

Az eredményből kirajzolódnak az intézményvezetői attitűdök és stratégiák, amelyekkel a hatalmi rendszerekben közlekedtek. Alaptézisei szerint a mai struktúra az államosítás pillanatában jött létre, a kezdeti korszaknak volt egy közös narratívája, és volt öt „mester”, akik pozícióba kerültek, azaz színházvezetők lettek, így alkotóként és politikusként egyszerre volt hatalmuk és hatásuk a körülöttük levőkre. A háború alatt olyan eseményeket éltek meg, amelyek leírására a nyelv alkalmatlan volt, hiszen az is szétesett, ezért – szakmájukból adódóan – színházat csináltak, eközben pedig megpróbálták újjáépíteni nemcsak magát a szétbombázott várost, hanem a valóságot is. Jákfalvi felidézte azt az esetet, amikor 1945. március 3-án a Nagykörúton Major a Tartuffe-re toborzott nézőket. „Miért játszik Major, és miért megy be az előadásra egy kenyér után rohangáló néző? Ennek a szenvedélyét próbáltam megérteni” – fogalmazott.

Az öt alkotóban közös, hogy mindannyiuk gondolkodását meghatározta az újjáépítés, ezt követően azonban különböző pályákat futottak be. Az öt mester közül kettő, a pragmatikus Major Tamás és a populáris Várkonyi Zoltán neve ma is gyakran felbukkan, velük ellentétben a lélektanilag legárnyaltabb előadásokat készítő Gellért Endre, az avantgárd eszméket és a politikai zsarnokságot szintetizáló Hont Ferenc és a zenés színházat megmentő, az operett örökségét átemelő Gáspár Margit ismertsége a talán, a kevés és a semmi fokán áll. Jákfalvi röviden jellemezte az öt alkotót. Határozottan úgy látja, hogy ők öten alapították meg azt az iskolát, ami ma a magyar realista színházi nyelvet jelenti.

Szabó-Székely Ármin megjegyezte, a korszakról kevés a tudományos igényű mű, így arra is irányultak kérdések, hogy a memoárok, visszaemlékezések és a színházi emlékezet „óceánjában” hogyan lehet tájékozódni, illetve ilyen források esetén hogyan lehet elkerülni az anekdotikusságot. Jákfalvi kiemelte, valóban rengeteg a feldolgozható és feldolgozandó anyag, ám „csodálatos fulladás” megérteni a saját múltunkat. Aláhúzta, hogy nem egyedül végezte a munkát, emberileg és szakmailag is biztonságot adtak neki kutatótársai, tanítványai és kollégái.

Módszerei közül kiemelte a hálózatkutatást – amely a hiányokra irányította a figyelmét – és a mikrotörténeti technikát. Ezeket két történettel illusztrálta. A Színház- és Filmművészeti Főiskola tanévnyitóján a Himnuszt nem az Internacionálé követte még az előírásos években sem, hanem a Major Tamás által elszavalt Petőfi-vers, a Levél egy színész barátomhoz, ami mára jelentését vesztett gesztussá, kulturális mémmé vált. Szintén a hiányra példa Gáspár Margit elfeledett életműve, míg a mikrotörténetek kapcsán Jákfalvi felidézte az Operettszínház 1956. október 25-i állománygyűlését, ahol egy műszakos dolgozó fel akarta akasztatni a színházigazgatót, és a kötelezően vezetett káderlapokat követelték. Mint arról megbizonyosodhattak, a káderlapok üresek voltak, tehát a színházban senkiről nem volt semmilyen feljegyzés. (Jákfalvi hozzátette, Major kizárólag szakmai megjegyzéseket tett, személyeseket és politikaiakat nem.) A gyűlésen részt vevő Honthy Hanna kikísérte a kollégát, Gáspár Margit pedig úgy döntött, nem vezet többé színházat.

A beszélgetésből kiderült, az öt mestert az is egy platformra helyezi, hogy módszereiket írásban rögzítették, ezeket publikálták, tehát a rendszerben való gondolkodást már a Sztanyiszlavszkij-módszer magyarországi megjelenése előtt gyakorolták. Mint azt Jákfalvi elmondta, a szocialista realizmusnak egyik napról a másikra kellett megjelennie a hazai színpadokon, ám az elmélet átvételét akadályozta az orosztudás hiánya, így a megoldást a „magyar barkács”, a fordítások fordítása, a Sztanyiszlavszkij-tanítványok anyagaiból készített összeállítások, továbbá az azok alapján kitalált, tehát valójában nem létező Sztanyiszlavszkij-idézetek jelentették.

Szabó-Székely Ármin megjegyezte, a kötetből kirajzolódik, hogy az öt életmű az európai színházhoz is kapcsolódik, annak ellenére, hogy a vasfüggöny mögött hermetikusan el voltak zárva a nyugattól, ezért rákérdezett a további külföldi hatásokra. Jákfalvi felhívta a figyelmet arra, az öt tárgyalt alkotó poliglott volt, de dominánsan a francia kultúra vonzotta őket. Beszélt a korabeli kulturális közegről, az ’50-es évek nehezen felkutatható moziműsorairól, azokról az információs csatornákról, amelyek révén például Gáspár Margithoz Simone de Beauvoir friss kötete eljuthatott, illetve olyan, keletre engedélyezett utazások hatásáról, mint Gellért Endre kínai útja, amelynek tapasztalatai a teljes magyar Brecht-játszást megelőlegezték.

A kötetben tíz előadás Philther-elemzése is megtalálható. Ezek az elemzések figyelembe veszik az előadások színházkulturális kontextusát, a dramaturgiát, a rendezést, a színészi játékot, a látványt és a hangzást, továbbá a hatástörténetet. Szabó-Székely Ármin arra volt kíváncsi, minek hitt jobban a színháztörténész: az előadásokból kiolvasható vagy a személyes közléseknek? Mint kiderült, változott a kutatói viszony az elmúlt 10–12 év alatt, amíg a kötet készült. Egy idő után olyanok lettek, mint a családtagjaim – jegyezte meg Jákfalvi Magdolna, hozzátéve, Gáspár Margitot örökbefogadná, de még Hont Ferencet is megszerette. És bár a Philther-módszer szabályok mentén vezet végig, bevallotta, az olyan pillanatokban elbizonytalanodott, amikor az egyébként nyilvános hagyatékban Mezey Mária magánlevelét olvasta, amelyben a színésznő megköszönte a neki az Operettszínházban szakmai-emberi menedéket nyújtó Gáspár Margitnak, hogy megmentette az életét. Ez a zavar érződik a könyvön is – vallotta be, és beszélt arról, hogy Gellért Endre irányában még van adóssága. Vázolta, a rendező öngyilkossági kísérletétől függetlenül nem értelmezhető a Ványa bácsi újrajátszása, ugyanakkor úgy érzi, kutatóként nem oldotta meg jól a feladatot, a kettős öngyilkosság kifogott rajta.

A könyvbemutató zárásaképp Szabó-Székely Ármin megjegyezte, tanítványként számára is érdekes volt látni, ahogy Jákfalvi Magdolna a magyar neoavantgárdtól eljutott az 1950-es évekig, és ahogy a kutatói témák Jeles Andrásból átfolytak Honthy Hannába. Jákfalvi elmondta, valóban a magyar neoavantgárdból látott rá a magyar operettre, Zsótér Sándor szakdolgozatából Gáspár Margitra, Jeles András, Gazdag Gyula filmjeiből Rátonyi Róbertre és Honthy Hannára, de kiderült számára, hogy az államszocialista évtizedben történtek organikusan mutatnak előre a ’70-es évekre vagy akár az 1982-ben megalapított Katona József Színházig. Addig a városi színházig, ahol Halász Péter és Major Tamás egyszerre volt jelen. Őket egyelőre csak a szenvedélyük alapján kapcsoljuk össze, de mint Jákfalvi sejtette, további kutatásokkal akár ennél egzaktabbá is válhat a kapcsolat.

A nyitóképen Major Tamás színművész, rendező, Németh László író és Aczél György kultúrpolitikus 1966. február 23-án a Kossuth Klubban. Fotó: Fortepan / Németh László Társaság