„Színpadra termettem, és nem a zongora mögé”

Csupa tűz, nőiesség, és kedvesség árad Rácz Ritából, akár civilként, akár előadóművészként látja az ember. Klasszikus gyerekszínész történetnek is nevezhetnénk azt, ahogyan a színpadi karrierje indult, azonban a szegedi színészek kislánya felnőttként nem a próza, hanem a zene világában találta magát. Az Opera neves koloratúrszoprán dívája most éppen Mozart: Szöktetés a szerájból című művének Blonde szerepére készül.

Már kiskorod óta sokszor láttalak a Szegedi Nemzeti Színházban játszani, hallottalak énekelni. Fekete Gizi és Rácz Tibor színművészek gyermekeként a színház szeretete mellett tartást és tehetséget is örököltél. Kitől mit hoztál otthonról?

A színpadhoz higgadtság, erős idegrendszer szükséges, ami az éneklésre fokozottan igaz. Sokat köszönhetek a szüleimnek, rengeteg mindent lestem el tőlük a szakmával kapcsolatban. Édesapámnak gyönyörű hangja és olyan adottságai vannak, hogy az opera világába is csábították. A hangi adottságaimat tőle örökölhettem. Fontos volt a családunkban a zenei képzettség, a szüleim az alapvető műveltség részének tartották. Ezt viszem tovább a lányaimra vonatkozóan: ha nem is lesznek zenészek, feltétlenül ismerniük kell a kottát, hogy értő füllel hallgassák a muzsikát.

A színpad iránti fokozott tiszteletre édesanyám példája tanított: gyerekként közelről figyeltem, hogyan épít fel egy próbaidőszakot, és azon belül saját magát, hogyan alakítja a szerepeit. Mindemellett anyaként is helytállt. Az első szárnypróbálgatásom idején – amikor Korognai Károly egykori szegedi igazgató sok musical- és operettszerepet bízott rám – a konyhánkban trenírozott, ami komplett képzéssel ért fel.

Fogtuk a példányt, végszavazott nekem, és lejártuk a jelenetet a konyhában.

Megtanította, hogyan kell a színpadon leülni egy székre, bejönni egy ajtón; hogy először a gondolat induljon el, és csak azután a hang. Ezek jó részét az operába is át tudtam vinni, jóllehet az szigorúbb műfaj. Egy színésznek van ideje megvárni, amíg megérkezik a megfelelő állapotba, és csak utána szólal meg, az operában viszont ezt időre kell elérni, mert megy tovább a zene.

Hogyan kerültél kapcsolatba a muzsikával?

Amikor hároméves lettem, Ruszt József, az akkori szegedi igazgató magával hívta a szüleimet Zalaegerszegre színházat alapítani. Ott kezdtem óvodába, majd iskolába járni. Nagyon hamisan énekeltem, viszont éjjel-nappal, mert imádtam. Édesapámnak fantasztikus hallása van, majd megbolondult tőlem. Mikor Szegedre hazamentünk karácsonyozni – akkor még nem volt autópálya, így elég hosszú ideig tartott az út –, végig énekeltem. Apukám néha megállt, és azt mondta, nem bírja tovább, anyukám viszont így biztatott: „Nem baj Ritukám, énekelj csak!”

Végül úgy döntöttek, hogy zenei általános iskolába íratnak, hátha ki lehet tisztítani a hallásom, mert a ritmusérzékem jó volt. És a híres Kodály-módszer valóban kitisztította a fülemet. Kórusba kerültem – ráadásul a középső szólamba, ami nagyban javítja a hallást –, szolmizálni és furulyázni tanultam. Fontos alapra tettem szert, a mai napig mindent szolmizálok. Meglehetősen későn, hatévesen kezdtem zongorázni.

Az öcsém (Rácz Máté hegedűművész – a szerk.) négyévesen már hegedült. Amikor a szüleim visszaszerződtek Szegedre, édesanyám mindenfélét igyekezett számomra megmutatni: jártam táncolni, agyagozni – az korán kiderült, hogy a kézügyességem nem különösebben jó –, úsztam, teniszeztem, lovagoltam. Azt akarta, hogy lássam meg a világot, jöjjek rá, mi az, ami tetszik, amiben megtalálom magam. Egyedül a zongorázáshoz ragaszkodtak. A zongoratanárom azt mondta, komoly fantáziát lát bennem, tehetségesnek talál, és szerinte a zenekonzervatóriumban a helyem. Így lett.

Miközben a szegedi színházban a tanulmányaid mellett musicalekben, operettekben játszottál, zongoristából szép lassan operaénekes lettél.

Mindig vonzott a színház, pedig nem voltam a színfalak mögött szaladgáló gyerek, mert édesanyám nem engedte. Most már értem, hogy miért: az ember vagy anya, vagy színésznő/énekesnő, a kettőt nem lehet összemosni. Megbolondulnék, ha a gyerekeim ott rohangálnának, miközben próbálok, mert akkor sem rájuk, sem a munkámra nem tudnék rendesen koncentrálni. Sok előadást megnézhettem azonban gyerekként, és beszippantott a színház világa; gondolom, az ereimben is művészvér csörgedezik.

Kilencéves voltam, amikor anyukám a Várj, míg sötét lesz című előadásra készült, és a rendező, Korcsmáros György megkérdezte: nem szeretné-e, hogy én legyek a partnere. Komoly gyerekszerepről volt szó. Anya azt válaszolta: szó sem lehet róla, a bányász sem viszi a bányába a gyerekét. Két kislányt kértek fel a feladatra, akikkel azonban anya nem találta meg a közös hangot, és arra gondolt, hogy egy jobb ül otthon. Ideadta a szövegkönyvet, és azt mondta, tanuljam meg egyedül. Miközben az öcsémért mentünk az óvodába, összemondtuk a darabot, és másnap megmutattuk a rendezőnek, aki rögtön belém szeretett. Így indult a színpadi karrierem.

Rettenetesen élveztem, mélyen átéltem a szerepem, miközben játéknak tekintettem, és

annyira belefeledkeztem, hogy csak akkor tűntek fel a nézők, amikor egy-egy poénnál felnevettek.

Azóta is ezt az érzést, állapotot keresem és próbálom visszahozni a munkáim során. Ahogy telik az idő, annyi minden rakódik az emberre – gátlás, kényszer, megfelelni vágyás –, hogy elveszíti ezt a gyermeki énjét. Ha egy-egy rövidebb időre sikerül újra megéreznem, az valódi eufória, igazi katarzis.

Jeles András filmrendező is rád bízott egy szerepet a Senki földje című filmjében.

Tizenhárom éves voltam, és Magyarországon kívül Helsinkiben, Tallinnban forgattunk; nagyon élveztem. A szüleim azonban nem kedvelték, hogy gyerekként játszom; úgy voltak vele, hogy először inkább tanulnom kell. Tizennyolc éves koromban zongora és ének szakon is elvégeztem a konzervatóriumot. Ez utóbbira várnom kellett, mert gyerekhangom volt: egy lírai szopránnak elég későn érik be a hangja, míg egy mezzo, vagy egy drámai hang már egészen az elején is meg tud mutatkozni.

Énekesként különösen sokat kellett tanulnom, képeznem magam. Miután leérettségiztem, abbahagytam a zongorát, mert azt mondták: csodásan játszom, tehetséges vagyok, de inkább a testemmel adom elő a művet, és a hangszerből nem annyira jön elő, amit közvetíteni szeretnék; színpadra termettem, és nem a zongora mögé.

Sokáig nem tudtam eldönteni, színész- vagy énekesnő legyek. Az összes nagy szopránáriát megtanultam, de nem voltam benne biztos, melyik utat válasszam. A színmű harmadrostáján kétszer is kiestem, és ezt jelnek vettem, hogy akkor énekelnem kell. Nagyon örülök, hogy így alakult! A konzervatórium után Andrejcsik István volt a mesterem.

Jobbnál jobb szubrettszerepeket kaptam a színházban, és sokan mondták, ezt a vonalat kellene továbbvinnem. István azonban mást gondolt, hitt bennem, és azt javasolta, hogy hagyjunk időt. Gyakoroljak, mert különleges magasságai vannak a hangomnak. Hálás voltam, hogy az opera felé irányított, és hagyta, hogy kiforrjam magam.

Egy idő után meg is lett az eredmény: megnyertem a Simándy énekversenyt, és felfigyelt rám Marton Éva. Megszeretett, és azt mondta, fel kellene mennem Szegedről Budapestre, a Zeneakadémia opera szakára. Így kerültem az osztályába, ahol Kovalik Balázs lett a színészmesterség-tanárom. Ezek fontos állomásai voltak a pályámnak: Évával és Istvánnal még mindig napi kapcsolatban vagyunk; figyelemmel kísérik, hogy mi történik velem a pályán, ami nagyon fontos számomra.

Büszkék lehetnek rád, elvégre az Opera egyik népszerű énekese lettél.

Hálás vagyok a jelenlegi vezetőimnek, mert úgy érzem, hogy kedvelnek, számolnak velem, jó feladatokra kérnek fel. Vannak kollégák, akik visszaadnak szerepeket, mert úgy gondolják, nem nekik valók. Nálam ilyenre még soha nem volt példa: mindig a számomra legkedvesebb, leginkább nekem való szerepeket ajánlják fel. Sok szép alakítást tudhatok magam mögött; nagy sztárokkal énekelhettem, híres karmesterekkel, rendezőkkel dolgozhattam. Arra vágyom, hogy ez sokáig így maradjon. Lírai koloratúrszopránként gyorsan telik az idő, és a zeneszerzők nem voltak kegyesek az én hangfajomhoz, hiszen főleg szűzlány- és naivaszerepeket írtak ránk.

Kovalik Balázs mindig azt mondta, hogy ez a pálya véges, legyen B verzióm. Ám ha nem ezerszázalékosan csak erre koncentrál az ember, ezt nem lehet csinálni. Míg egy prózai színésznőnek tovább van lehetősége játszani, elvégre a kor haladtával szebbnél szebb feladatok felé tart, addig az operában ez másképp van. A férjem, Haja Zsolt például lírai bariton, aki a fiatal, friss szerepekből idővel az apaszerepekbe megy majd át. Neki sokkal tovább tart a pálya, míg egy szoprán-énekesnőnek elég nehéz a dolga. Az idősebb női szerepeket az én hangfajomnál mélyebbekre írták a zeneszerzők. Egyelőre azonban ez még, úgy vélem, a távolabbi jövő kérdése.

Milyen szerepeket kaptál az idei évadban, és a járványidőszakban melyek tudnak ezek közül megvalósulni?

Online, rendezés nélkül, meghúzott verzióban, szcenírozva streameltük a repertoár-előadásainkat. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az első olyan előadásban énekelek, ami azonban hagyományos módon – díszletben, jelmezben, élő zenével, tánckarral – valósul meg a kamerák előtt: Mozart Szöktetés a szerájból című zeneművében Blondét játszom. Vecsei H. Miklós a rendező, Halász Péter a karmester, Miklósa Erika, Gábor Géza és Szerekován János a partnereim. Boldogok vagyunk, hogy a korlátozások ellenére valódi próbafolyamatban vehetünk részt (nyilván a járványügyi szabályok betartása mellett).

A sok szép szereped nem okoz irigységet a kollégáid körében?

Természetesen, mint mindenhol, úgy ebben a szakmában is van ilyesmi, de szerencsém van, mert jóban vagyok a velem egy hangfajban levőkkel. Ókovács Szilveszter és Almássy-Tóth András odafigyel arra, hogy mindenki megfelelő feladatokat kapjon. Sokan vagyunk, lehetne fúrás, de még ebben a nehéz vírushelyzetben is úgy alakítja a vezetőség, hogy mindenki énekelhessen közönség előtt, még ha csak a kamerák közvetítésével is. Jó csapat van az Operában.

És amikor leveted a jelmezed, és hazaérve anyukává alakulsz, szigorú vagy engedékeny vagy?

Liberális vagyok, szeretem bevonni a lányaimat a saját
életükbe, és hagyom őket dönteni. Úgy gondolom, vannak olyan helyzetek,
amelyeket már egész kis korban is tudnak maguk kezelni, de olyanok is,
amelyekben én tudom, mi a jó számukra. Alapvetően azonban demokrácia van
nálunk, és ezért hálásak a gyerekek. 

Mirjam három-, Sára pedig tízéves. Követnek a pályán?

Úgy látom, igen. Mimi jövőre kezd zongorázni, de Elza dalával a Jégvarázsból máris levesz bennünket a lábunkról. Sári gyönyörűen zongorázik, abszolút hallása van. Múlt nyáron, éppen kilencévesen az anyukájával lépett először színpadra, ahogyan annak idején én is. Az élet ismétli magát.

Egyébként az ő révén kerültem a produkcióba.  Beszélgettem a lányokról egy rendezőasszisztenssel, aki jó barátom, és elmeséltem neki, hogy a nagyobbik komolyan vonzódik ehhez a pályához. Kiderült, hogy éppen egy ilyen korú jól éneklő kislányt keresnek az Egri csillagok musicalbe, így Sári megkapta a kis Vica szerepét. A zeneszerzővel, Várkonyi Mátyással többször dolgoztunk már együtt, és arra gondolt, ha már úgyis vinnem kell Sárit a próbákra, miért ne játszhatnék én is egy szerepet? Így lettem Izabella királyné, és Matyi még egy szép dalt is írt nekem. Az egri várban adtuk elő. Sárika most szomorú, mert azóta kinőtte kis Vica szerepét. A férjem azt szeretné, ha Mimi orvos lenne, de félek, ez esetében sem így lesz.

Hogyan kell elképzelni egy operaénekes házaspárt otthoni közegben?

A gyerekek nem hagyják, hogy otthon énekeljünk. Ez azért lehet, mert számukra ha anya és apa énekel, akkor ők operaénekesek, nem pedig szülők. Csak akkor szoktunk itthon gyakorolni, amikor ők nincsenek velünk. Mindig behívom a férjemet a próbáimra, és nem építem fel a szerepem addig, míg ő el nem mondta az őszinte véleményét. Felnézek rá.

2008-ban együtt kerültünk az Operaházba; mindketten a Pomádé király új ruhája című előadásban debütáltunk, amit a szegedi Toronykői Attila rendezett. Attól kezdve sokat dolgoztunk együtt, de valahogy soha nem beszélgettünk. Mindkettőnknek volt párja. 2012-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Alföldi Róbertnél a Mágnás Miskában közvetlen partnerek lettünk: én Rollát alakítottam, ő pedig Baracsot, de akkor is alig váltottunk pár szót. Csak akkor kezdtünk el igazán beszélgetni, amikor Zsótér Sándor rendezésében, A bűvös vadászban énekeltünk.

Később Szombathelyre mentünk a Figaro házasságát játszani a Savaria zenekarral, és a próbák miatt egy héten át össze voltunk zárva. Mindenhova együtt mentünk, és lassan tudatosult bennünk, hogy korábban mennyire elmentünk egymás mellett, és micsoda szerelem ez. Onnan már egy párként jöttünk haza, azóta pedig együtt élünk, és elválaszthatatlanok vagyunk. 

Szép történet. Gyerekkorodtól kezdve mindig rácsodálkoztam a csilingelő hangodra és a ragyogó kisugárzásodra. E mögött komoly erőt is érzek benned.

A ragyogás abból jön, hogy minden pillanatban boldog vagyok, és ünnepnap számomra, amikor színpadon állhatok.

Ez az életem. Voltak persze mélypontjaim, amikor énekelni sem tudtam. Az ember hangján minden érződik. Jó tulajdonságom, hogy a hajamnál fogva a legmélyebb gödörből is kirángatom magam. Szükségem van rá, hogy megjárjam a poklokat, mert mindig más emberként jövök ki onnan. Új erőt ad, amikor a legmélyebbről kell bizonyítanom. A nagy szélsőségeket azonban túl gyakran nem jó megélni; többet ér kiegyensúlyozottan dolgozni egy próbafolyamaton. A mostani premierre így sikerült felkészülnöm, amit a biztos családi háttérnek köszönhetek. Tudom, hogy bármi történik a világban, otthon a béke szigete vár.

Sokat dolgozol? Van-e olyan szereped, amely valamiért kiemelkedő számodra a pályádon?

Igen, bőven van munkám. Ősszel, az évad első premierjében, az István, a királyban is énekeltem, amelyet Szinetár Miklós rendezett. Sokan elkaptuk a koronavírust, és a bemutatón már nem tudtam játszani, ám a színházak zárása előtt egy előadást még elénekelhettem.

Mindig az a kedvencem, amit éppen énekelek, így most Blonde szerepe. Suzanna (Mozart: Figaro házassága) vagy Gilda (Verdi: Rigoletto) megformálása és eléneklése komoly tapasztalat volt; csodálatos partnerekkel, közöttük Erwin Schrottal énekelhettem együtt. Két előadásban Figaróként volt a partnerem, a másik kettőben pedig ő volt a grófom. Lenyűgöző volt végignézni, ahogy egyikből a másikká alakult, és megtisztelőnek éreztem az a szeretetet, amellyel felém mint partneréhez fordult.

Zerbinettát is énekeltem már, meg Adélt A denevérben, szóval mindig eltalálják, mi áll jól nekem, mire vágyom. A bemutató után most Donizetti Az ezred lánya című operájában Marie-t kezdem tanulni, ami a címszerep. Ez is régi álmom volt, így boldog vagyok, hogy elénekelhetem. Elvileg április 19-én mutatjuk be. Reméljük, hamarosan lehetnek előadásaink. Megvisel a színpad, a közönség hiánya.