Milyen szakirányok közül lehet választani a PEMA-n, mit ajánlasz az emberek figyelmébe?
A fő tárgyak a gitár, az ütőhangszer, az ének és a billentyűs hangszerek. Én magam a kórust vezetem, tartom – azért nem a „tanítom” szót használom, mert nem az az órák lényege, hogy az emberek fejébe verjek valamit. Én csupán vezetem a társaságot, aminek a tagjai kiváló muzsikuspalánták. Ők nem a hangszerükkel jönnek a kórusra, hanem a szívükkel és a hangszálaikkal.
Csodálatos dolog a kórus, hiszen a zene varázslata által egy család jellegű közösség létrehozásának és az abba való beleolvadásnak az élettapasztalatát adja. Ez az egységélmény az oka, hogy a legtöbb ember – a zeneiparon kívül is – vágyakozik arra, hogy együtt énekeljen valakivel és szavak nélkül, csupán a hangját átadva kapcsolódjon. Egyedül nem megélhető ez az élmény, közösségben azonban abszolút, hiszen egyénekből egységgé válva hatalmassá nő a belőlünk áradó erő. A február 4-i nyílt napon arra lesz lehetőség, hogy a közös improvizáció által megízleljék az emberek ezt a varázslatos, kórusban megélhető egységélményt. Szöveg nélküli egyszerű zenei motívumokat, hangokat fogunk használni, miközben a combunkon tapsolva tartjuk a ritmust, a négynegyedes taktust. Lesz, aki bátran vág bele ebbe, és lesz, aki nehezebben oldódik fel, de egyik ember segíti a másikat. Ha úgy adódik, megtanulunk egy egyszerű dalt arra figyelve, hogy hogyan lehet minél tisztább, szebb, kidolgozottabb, muzikálisabb, zeneileg értékesebb módon előadni azt.
Milyen tényezőket és szempontokat célszerű megvizsgálnia a nyílt napon az olyan érdeklődőnek, aki még bizonytalan a szakirányválasztást illetően?
A zeneoktatás iránt érdeklődő egyéneket javarészt gyerekkoruk óta hajtja a zenélés és a menet közben választott hangszer iránti szenvedély. Ezt a szenvedélyt érdemes figyelembe vennie minden érdeklődőnek. Ha ez még nem alakult ki az egyénben, akkor ki kell próbálnia magát éneklés közben és meg kell érintenie különböző hangszereket annak érdekében, hogy ő érezze, a mellette álló tanár pedig lássa, mi természetes számára. Ez a természetes viszonyulás olyan mértékben fontos tényező, hogy van olyan iskola, ahol az ember lelki beállítottságához mérten választanak hangszert.
Minden nebulónak azt kell megvizsgálnia magában, hogy megvan-e benne a zene iránti elkötelezettség, elhivatottság és a zenei tehetség, képesség. Ha megvannak, akkor jöhet a hangszerválasztás, bár ez általában szinte magától történik. Például az ember meghallja a bőgő hangját, kinyílik a szíve és a szája, és onnantól kezdve nem tud másra gondolni… Aztán meg kell vizsgálni, hogy megvannak-e a szükséges fizikai tulajdonságai – a bőgőhöz például elég nagy, méretes kéz kell –, és ha nincsenek, át kell őt terelni hasonló, de hozzá jobban passzoló hangszer – a bőgős példában mondjuk cselló vagy brácsa – irányába. A zenei pályán merni kell formálódni, változtatni. Az is előfordul, hogy valaki zongoristaként kezdi a pályáját, de aztán ütős szakot végez el, majd énekes lesz – a lényeg úgysem az, hogy milyen hangszert használ és milyen hangokat ereget magából, hanem az, hogy nem adta fel az őszinte vágyat és elhivatottságot a zene művészete és csodavilága iránt.
Én annak a híve vagyok, hogy ezt az ambíciót kell meglátni az emberekben és segíteni kell nekik abban, hogy megérezzék magukban, mi által tudnának közelebb kerülni a teljességhez, annak tudásához és átadásához. Hegedűoktató zenetanárként találkoztam olyan kisgyerekkel, aki csodálatosan lelkes volt, odáig volt a zenéért és elképesztően jó ritmusérzékkel rendelkezett, de a bemerevedésre való hajlamosság miatt nem kifejezetten voltak alkalmasak a kezei arra, hogy hegedűn zenéljen. Azt javasoltam neki, hogy hegedű helyett ütős hangszeren játsszon, amin kamatoztatni tudja a lelkesedését és a fantasztikus ritmusérzékét. Felszabadította az ütőhangszeres játék, muzsikus lett.
Ennek a történetnek is az a tanulsága, hogy a zenésszé váláshoz elsőként szenvedélyre van szükség és elköteleződésre a zene művészete és csodavilága iránt. Ennek hiányában ne zenésszé, hanem a közönség tiszta szívű, értő és odaadó tagjává váljon az ember, ami nem lebecsülendő szerep, hanem a lehető legértékesebb dolog. Hiszen lássuk be, mi, muzsikusok árván elvérzünk és kiszáradunk a befogadó közönségünk nélkül.
Miért kiemelt fontosságú napjainkban a zeneoktatás?
A zeneoktatás nemcsak napjainkban fontos, hanem mindig, és egészen apró korunkban kezdetét veszi, veheti. Amikor egy édesanya altatódalt énekel a gyermekének, akkor gyógyítja őt. A hang által olyan rendet és energiát hallhat és tapasztalhat annak a kicsi lénynek a lelke, ami nem evilági. Meglátásom szerint ez, az altatódal éneklése a legőszintébb zenei megnyilvánulás, hiszen ezt az énekhangot nem lehet hazudni. Nem lehet idegesen altatódalt énekelni, mert a csecsemő csak a szívből jövő, szeretetteljes hangokra tud elaludni. A következő, zeneoktatáshoz kapcsolódó lépés, hogy a kicsi különböző énekgyakorlatokon vesz részt az óvodában, melyek során itt-ott tapsolnia kell és le is kell ülnie, guggolnia. A gyermek agyában így gyönyörűen elkezd kibontakozni a koncentrációs és koordinációs képesség. A zenetanulás felé nyitott gyermek ezt követően leül egy hangszerhez, ahol számos dologra kell figyelnie és koncentrálnia a megszólaltatás érdekében. Ez óriási tartást ad.
Ha az ókori Rómában megtudták egy bűnözőről, hogy tud zenélni, akkor dupla büntetést kapott. Ugyanis egy fejlett kultúra tudja, hogy aki ismeri a zene varázslatát, annak jobb, példamutató embernek kell lenni.
Mi teszi különlegessé a PEMA-t?
Egyrészt az már önmagában különleges, hogy ez egy frissen alapított intézmény. A tanulók megtapasztalhatják, milyen élmény részese lenni a PEMA kialakulásának, ez egy csodálatos közös felfedezés. Ők az elsők, az úttörők, minden tanár csak rájuk figyel, és ők is figyelnek egymásra, nagy szeretet tud így kialakulni. Elképesztő jó humorú, mókás társaság gyűlt össze. A tanulókra – mivel muzsikusoknak készülnek – jellemző a zenészek oldott, felszabadult viselkedése, és mi, tanárok nem szabotáljuk ezt a működést.
Másrészt sokan úgy gondolnak a könnyűzenére, hogy az szó szerint könnyű, de valójában nem az – és ezt klasszikus zenészként mondom. Egyetlen hang tökéletes, azonnal világot teremtő vagy egy másik világba betekintést engedő megfogalmazása a legprofesszionálisabb, legkidolgozottabb metodikát követeli a művésztől, legyen szó akár énekesről, hegedűsről vagy zongoristáról. Egyetlen hang tökéletes megszólaltatásához tökéletes tudás kell, amit nagyon nehéz megszerezni. A legtöbb, amit a zenéért tehetünk, az, hogy az ilyen megszólaltatás létrejöttét segítjük elő.
Milyen élmény számodra az, hogy részese vagy a PEMA megteremtésének?
Nagyszerű. Ez egy őszinte, lelkesítő új dolog, egy éltető vizű forrás. Most tört föl, még nincs benne szennyeződés, és tulajdonképpen még medre sincs, hiszen azt épp most ássuk ki mi, együtt. Nekem duplán új ez az élmény, hiszen, bár egész életemben énekeltem kórusban – Rozgonyi Éva néni volt a karnagyom, aki egy Liszt- és Bartók–Pásztory-díjas csodálatos ember –, de a PEMA előtt még nem tartottam azt. Végtelenül hálás vagyok életem minden korábbi kórustapasztalatáért, ezek az emberi mivoltom legnagyobb ajándékai. Hiszen a közös éneklés során átélt varázslatnak köszönhetem a lelkemet, a szívemet. Ezekből az egész életemet átszövő és meghatározó élményeimből kiindulva találom meg most az utat és a rendszert a kórusvezetéshez.
Milyen közös attitűd, hajtóerő vagy cél fűzi össze a PEMA tanári karát?
Úgy érzem, intézménytől függetlenül elsősorban emberként kell úgy helytállnunk, hogy példák lehessünk. Engem tanárként is az a hozzáállás vezérel, ami a színpadon előadóként. A koncerten is úgy kell helytállnom, hogy teremtsek legalább egyetlen olyan igaz hangot, amelynek a befogadása által többé válhat a hallgató. Ez a hang egy többletből fakad – nem az én személyes többletemből, hanem abból a fényes, isteni többletből, amiben hiszek. Hálát adok, amikor sikerélményből, azaz szépen csengő hang megszólaltatásából fakadó örömöt látok a tanítványaim arcán, mert szerintem az a legfontosabb cél, hogy igaz hangok felcsendülésében működjek közre.