Minden tavasszal elhatározom, hogy megtanulom valamelyik szomszédos ország nyelvét. A kiemelt jelölt a horvát, pontosabban a szerbhorvát, hiszen néhány napos adriai lazítás akkor is belefér az évbe, ha amúgy távolabbi nyaralást tervezek. És milyen jó lenne a német–angol keveréknyelv vagy még inkább a pidgin-angol lingua franca helyett horvátul kérni a cevapcicit meg a malvaziját. Amikor azonban felvidéki barátommal az adriai kalandjainkról beszélgettünk, kiderült, hogy aki tud szlovákul, az a horvát tengerparton is otthonosan mozog. Nincs olyan nagy különbség a szláv nyelvek között. Ráadásul a szlovákkal gyakorlatilag fél Kelet-Európában elboldogul az ember…

Ám a nyelvtanulás évről évre csak szándék marad. Pedig egy-két ilyen nyelv tudása valószínűtlenül kiterjesztené az otthonosan belakható világot. Aki már elég sokfelé járt „közel-külföldön”, és utazgatott mondjuk az Elbától nyugatra is, az maga is észrevehette a közép-európai szellem döbbenetes egységét. A nyelvi különbségek ellenére egy-egy határon túli látogatás során – Varsótól Raguzáig, Brassótól Salzburgig – nem kell kilépnünk a magunk kultúrájából. Nyilván történelmi okai vannak a jelenségnek, hogy végső soron még a hajdani Monarchia határain messze túl is otthon érezhetjük magunkat. Hasonló ízek, hangsúlyok, mosolyok; hasonló témák, ha beszélgetni kezdünk. Ugyanezt Nyugat-Európában, Oroszországban, a mediterrán vidéken vagy Skandináviában már nem érezzük. Ott már másféle emberek élnek, másképp gondolkodnak, máshogy látják a világot.

Persze nem mindig lehet utazni, még ritkábban válik ismeretségeket teremtő, tartalmas beszélgetéseket szülő kalanddá egy-egy utazás. Így aztán kezdettől lelkes látogatója vagyok a PesText rendezvénysorozatának, amely évről évre arra vállalkozik, hogy elhozza Budapestre a világirodalmat. Az esemény azonban – talán az első évek fókusza miatt – úgy alakult, hogy jobbára a környező országok irodalmi életébe enged bepillantást, amiért különösen hálás lehet az, aki örömmel éli meg az otthonosság érzésének kitágítását.

Amint megjelent az interneten a programfüzet, nekiláttam kiválogatni az érdekesebb ajánlatokat. Pár évtizeddel ezelőtt nagymamám bekarikázta a tévéújságban azokat a műsorokat, amiket mindenképpen meg akart nézni. Hát most így jelölgettem én is, hogy mire leszek kíváncsi.

Szerda délután, az A38 Hajón a cseh Pavla Horákovával Mécs Anna beszélget. Az előzetes szerint Horáková első magyarul megjelent regényében egyszerre bonyolódunk bele tudományos fejtegetésekbe – mintha csak Sheldon Cooper agyába csöppennénk –, a szarkasztikus humor mélységeibe, Csehország történelmébe és a hétköznapok rutinjaiba. Ezt mindenképpen meghallgatom. Utána az izlandi Andri Snær Magnasonnal lesz egy beszélgetés. Ő ugyan távolabbról jött, de 2019-ben Levél a jövőnek címmel búcsúlevelet írt az első elolvadt izlandi gleccsernek. Amúgy egy csomó ismeretterjesztő könyve is van az időről, a vízről és a fenyegető környezeti katasztrófáról. Ez is érdekesnek ígérkezik.

Csütörtökön megint sok jó program vár a nézőkre: Irena Douskovával beszélgetnek például. A cseh írónő tíz évig gyűjtött anyagot, hogy megírja Jaroslav Hašek utolsó hónapjait. Utána Elveszett lelkek címmel a Nézőművészeti Kft. felolvasószínházi előadása következik. A szövegeket élő zenei aláfestés kíséri. Alice Munro-, J. M. Coetzee-, Olga Tokarczuk-, Szvetlana Alekszijevics- és Louise Glück-szövegeket olvas föl Udvaros Dorottya, Kőszegi Mária, Katona László, Kovács Krisztián, Marton Róbert és Scherer Péter. Jó lista mind a kettő, nem hiányozhatom. Este koncertek. Ez jó nap lesz. Ha van rá idő, át lehetne lódulni a PIM-be is. Ott könyvbemutató lesz: lengyel, cseh és szlovák műfordítás-antológiákat ismerhetünk meg. Most jutottam hozzá egy kortárs szlovák költőket bemutató kötethez. Jó lenne meghallgatni, mit mond róla a három szerkesztő, Pálfalvi Lajos, Vörös István és Tóth László. Utána Révész Emese művészettörténész beszélget Anne Pikkov észt illusztrátorral és Szabó Imola Julianna író-illusztrátorral az „átfordítások” lehetőségeiről és korlátairól. Ez is érdekes lehet. Ráadásul közben meg lehet nézni a V4-es országok 16 legjobb kortárs illusztrátorának munkáiból válogatott kiállítást.

Pénteken a hajón Igor Marojević fog bemutatkozni. Történetei Jugoszlávia hanyatlásának korszakában, a délszláv háborúk idején játszódnak. Nekünk is nehéz volt, milyen zűrös lehetett a szerbeknek… Utána a sci-fi rajongók körében jól ismert Jacek Dukaj érkezik. Én meg ugye sci-fi rajongó vagyok, ha nem is a legvadabbak közül való. Utána nagyon érdekes beszélgetés következik: Dragan Velikić úgy lehet velünk, mint mi a „közel-külfölddel”. Nagyon szereti Budapestet. Egyszer úgy nyilatkozott, hogy a fővárosunkba visszatérni mindig egyfajta ünnep számára. Egy magyar kritikusa szerint meg nem úgy ír a városról, mint egy külföldi szemlélő, hanem „mint valaki, aki a városnak lényegi tulajdonságait tárja fel”. Szóval rokon lélek. Meghallgatom!

Igen ám, de közben a Petőfi Irodalmi Múzeumban is ott kell lennem, hiszen egész délután a képregényekről lesz szó. Előbb Németh Gyula, László Márk és Farkas Lajos képregényrajzolók mesélnek arról, hogyan vette őket szárnyára a nemzetközi siker, utána Bayer Antal fordító, szerkesztő, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége első elnöke, a Nero Blanco Comix Kiadó vezetője, Lakatos István író, illusztrátor, a Nimue Kiadó vezetője, Varga Bálint Bánk író, képregényalkotó beszélget a képregénykiadás helyzetéről. Végül három női szerző, Kleinheincz Csilla, Szép Eszter és Tondora Judit Szekeres Nikoletta moderálásával azt vitatja meg, hogy mennyire férfias műfaj a képregény, vannak-e karakteres női alkotók és megjelennek-e náluk speciális témák… Én meg ugye képregényrajongó is vagyok. Nehéz az életük az elmebetegeknek…

Szombaton megint a hajón kell lennem, mert kíváncsi leszek Peter Balko Losonci legendáriumára. Anekdotikus elbeszéléseiben állítólag érzékletesen mutatja be a magyar–szlovák viszonyrendszereket. Szerintem kihagyhatatlan. Jó lenne látni-hallani, mit gondolnak rólunk a szlovák szomszédok. Utána Alfred Nobelről és a Nobel-díj megalapításának hátteréről fog beszélni Ingrid Carlberg. Közben a PIM-ben és  környékén a Fiatal Írók Szövetsége vezetésével végigjárhatjuk az újjáélesztett Jókai-sétát. 2016-ban szervezték meg először, és nagyon népszerű volt. A résztvevők Jókai belvárosi lakhelyeit ismerhetik meg. Aztán megint költők következnek: ez alkalommal harminc év alatti cseh, lengyel, szlovák és magyar költők fognak bemutatkozni.

Vasárnap késő este pedig lesz valami nagyon érdekes: Prieger Zsolt Vigyázat, ez Bob Dylan! címmel állított össze egész estés előadást rengeteg neves énekes, zenész és színész részvételével. Meg kell nézni mindenképpen!

A lelkesedésből végül korlátozott valóság lett. Elmentem ide is, oda is, de korántsem juthattam el minden előadásra, amire szerettem volna. A legkalandosabbra a csütörtök délután sikerült. Kicsit korábban érkeztem, mint a program kezdődött volna, így beültem a kávézóba, és megpróbáltam utánaolvasni Irena Dousková könyvének. Kiderült, hogy Hašek 1922-ben Lipnicébe vonult vissza, hogy befejezze a Švejket. A regényt nem tudta folytatni, viszont elég jól szórakozott azon, hogy idétlen hecceivel és sikamlós versikékkel sikerült botránkoztatnia a szomszédait, a feleségét vagy épp a plébánost…

Közben vidám és nagyon csinos lányok pördültek a szomszéd asztalhoz. Bizonyára a PesText résztvevői, hallgatói, vendégei. Valamilyen szláv nyelven beszéltek. Semmit sem értettem belőle. Talán a hétvégén bemutatkozó fiatal költők közé tartoztak.

Milyen jó lenne, ha én is öt nyelvet beszélnék, mint nagymama!

Korponán született, a Felvidéken, nem messze a mai magyar határtól. Az anyanyelve mellett tudott németül, mint mindenki a birodalomban. Beszélt szlovákul, hiszen a piacon, a varrónővel, a szomszéddal, a tejesemberrel és ki tudja még, ki mindenkivel tótul kellett szólni. A franciakisasszonyoknál megtanult franciául, és persze, mint minden gimnazista, latinul is.

Néztem a lányokat, kacagó szemüket, kecses bokájukat, gondosan rendezetlen loboncukat, egyikük kigombolódott blúzának izgalmas titkait, másikuk sliccelt szoknyájának kalandos kacérságát. Milyen jó lenne, ha elmaradt volna az a száz évvel ezelőtti őrület! Most ők is, én is öt nyelvet beszélnénk. Átülnék hozzájuk, és az újságírói kíváncsiság minden további magyarázatot fölöslegessé tevő evidenciájával építhetnék könnyű pontont nemek és nemzetek között.

De hát ugye nem tudok sem szerbhorvátul, sem lengyelül, sem szlovákul, meg aztán kezdődött a cseh írónő délutánja, ezért otthagytam a lányokat, leballagtam az előadóterembe, és a fülemre hajlítottam a fordítóapparátust, hogy a szinkrontolmács mondja el nekem, miről beszél az alkotó.

Irena Douskovát Garajszki Margit kérdezgette, de sajnos a társalgás nem tárt föl igazi mélységeket.

Kiderült, hogy az írónő egy évtizeden át kutatta Hašek utolsó éveit, de az életrajzi elemeket és regényes szövegrészeket egyaránt tartalmazó kötet nehezen állt össze egységes szerkezetűvé.

Ahogy egyébként a beszélgetés sem. A tolmács akadozott. Néha jelezte a hallgatóknak, hogy nem hallja jól az írónő mondatait. A lényegtelen töltelékszavakat könnyen felismerte, a tartalmi mondanivalót nehezebben.

Az mindenesetre kiderült, hogy a nálunk Hašek, ​a medve címmel megjelent Dousková-kötetet érdemes elolvasni. Meg érdemes újraolvasni a Švejket. És általában is érdemes cseheket olvasni. Szerethető közeg.

Következett a felolvasószínház.

Nagy élmény volt. Kortárs, Nobel-díjas írók műveiből válogattak össze elgondolkodtató részleteket, és a színészek úgy adták őket elő, mintha rádiójátékot hallgattam volna. Amúgy is rákaptam a közelmúltban a hangoskönyvekre. Vezetés közben vagy a futókörön nincs jobb hallgatni való.

Itt most mindegyik szöveg tragikus mélységekről mesélt, de mintha ezek a részletek már nem követték volna a 20. századi egzisztencialista irodalom komor pesszimizmusát. Mintha minden író arról akarna meggyőzni, hogy a legmélyebb kárhozatban is van valami értelmes, tartalmas, gerinces, emberhez méltó, tehát felemelő. Olvastam Szvetlana Alekszijevicstől az Utolsó tanúkat, Olga Tokarczuktól Az elveszett lélek könyvét, de náluk nem tűnt föl a borzalmas sorsokból kibomló életigenlés. Most rám köszönt. Lehet, hogy ehhez a felismeréshez kellett Alice Munro Julietjének izgalmas párbeszéde, Coetzee Jézusa, Louise Glück Kirké-sorozata, és lehet, hogy kellett hozzá zseniális színészeink érzékletes hangjátéka.

Jókedvűen ballagtam vissza az emeleti kávézóba, ahol a szlovák lányok még mindig a nagy asztal körül csacsogtak. Talán az esti koncertre vártak. Hogy ismerik-e a Napfonatot, az nem derült ki, de azt hamarosan megtudtam, hogy ismerik az ötfős a cappella együttes fellépése utánra várható Isna Triót. Nagyon is jól.

– Nem hallottam még ilyet. Nagyon modern, nagyon dinamikus, de nagyon keleti… – böktem oda a mellettem álló valakinek, mert nem volt kivel megosztanom az élményt.
– Belarusz zenészek – válaszolt a valaki.
– Ismered őket?
– Igen, nálunk népszerűek. De tényleg nagyon oroszok. Pontosabban beloroszok.
– Hol nálatok?
– Szlovákiában.

Jobban megnéztem. Hm… – a sliccelt szoknya a szomszéd asztaltól.

Hamarosan a kávézóban beszélgettünk az emeleten játszó trió álomszerű zenei világáról, a közép- és kelet-európai irodalomról, Budapestről, Pozsonyról, Prágáról, Krakkóról. Szlováknak mondta magát, és valóban akadozva beszélt magyarul. Vajon miért tanulta meg? Kék szeme volt, szlávosan kerek arca és rövid fekete haja. Erős sminket viselt, mintha maga is fellépésre készült volna. Csípőjén úgy feszült a szoknya, mintha szét akarna pattanni.  

Záráskor elkérem a telefonszámát. Azt mondta, biztosan Pesten marad még egy jó hetet.

Talán most tényleg megtanulok pár szót szlovákul.

Fotók: Bach Máté, Hartyányi Norbert

#pestext