– A zene gyerekkora óta fontos szerepet tölt be az életében, konzervatóriumban tanult. Mikor érezte, hogy nem az az ön útja?

– Hamar. Már az is isteni csoda volt, hogy felvettek, mert 14 évesen még nem tudtam jól zongorázni. Nagyon erős zongoristagárda volt akkoriban: Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Schiff András. 

– Hogyan hatottak önre?

– Rajongtam értük, de hiába voltak a közelemben, nem gyakoroltam annyit, hogy olyan jó legyek, mint ők. Aztán tizenhat évesen kétszakos lettem, miután felvettem az éneket. Ekkor találtam meg az utam. 

– A tanárai észrevették, hogy más utat választott?

– Persze. A zongoratanárom, Kertész Lajos bácsi hamar látta, hogy belőlem sosem lesz zongorista, mégis sokat foglalkozott velem, rengeteget beszélgettünk. Mondhatni apám helyett apám volt, ugyanis édesapám akkoriban keveset volt velünk, járta az országot. Az énektanárnőm, Fábry Edit néni azt mondta: „Mucikám, belőled musicalszínésznő lesz! Azonnal menj el Jeszenszkyhez tanulni!” Majd elkezdett dzsesszbalettre járatni. Elmentem a Keleti Pista bácsi által vezetett Pinceszínházba, ahol mások mellett Sörös Sándor, Gyabronka Jóska és Korcsmáros Gyuri játszott. Ennek is köszönhetem, hogy később felvettek a színművészetire. A konzervatórium olyan alapot adott, amire bármikor támaszkodhatok. Jól zongorázom, a növendékeimet pedig kísérni és skáláztatni tudom. A Bartók rádió Muzsikáló délután című műsorát is ezért vezethettem éveken át. A Madách Színházban felvett muzsikusportréimat most láthatják a Bánffy György Kulturális Szalon Facebook-oldalán. 

– Van olyan színész, aki a pályafutása legszebb éveiként beszél a Színház- és Filmművészeti Főiskolán töltött időszakáról, és van, akinek ez nem volt jó emlék. Ön miképp élte meg?

– Nehéz időszak volt. Horvai István és Kapás Dezső osztályába jártam, amely nagyon erős volt, mindig nagyon féltem, hogy kirúgnak. Gyerek voltam, az egyik iskolapadból ültem át a másikba, még az élethez sem volt sok közöm, amikor felvettek, és a színpadot egy idilli, gyönyörű világként képzeltem el. Az tett helyre, hogy harmadévesként elkezdtem forgatni a Csínom Palkót és a Zöld diót, így mire a vizsgaelőadások jöttek, addigra már a legjobbak között voltam.

– És most itt ülünk a Madách Színházban, ahol annak idején elkezdődött a pályafutása.

– 1974-ben, főiskolásként kerültem ide. Akkor egészen más volt a Madách, mint most. Más volt a büfé, a székek, a hangulat, és persze a nagy öregek is itt voltak. Elsőként a Murányi kalandban játszottam Tolnay Klárival, Psota Irénnel, Almási Évával és Sztankay Istvánnal, az Abelard és Heloise-ban pedig olyan nagyágyúkkal, mint Piros Ildikó, Dajka Margit, Huszti Péter, Bessenyei Ferenc és Lázár Mária, akitől egy rúzst kaptam a premierre. „Ez egy csókálló rúzs” – mondta nekem. Felkentem, és soha többet nem tudtam leszedni magamról.

A Madách mellett tizennyolc éve a Turay Ida Színházban is játszom. Mindkettőre anyaszínházamként tekintek. Itt híres musicalszínésznővé váltam, ott pedig jó prózai színésznő lettem. Ádám Ottó hívott ide, de mivel a diploma után nem szerződtetett, egy évre Veszprémbe mentem, ahol főszerepek tömkelegét osztották rám. Sikeres voltam, és hamar híre ment, hogy mennyire jó vagyok; ekkor Ádám Ottó visszahívott.

– Mennyit hezitált a visszatérésen?

– A színészmesterséget vidéken lehet igazán megtanulni. Jó szerepeket kaptam, szerettek és számítottak rám, ezért jó lett volna még egy-két évet ott tölteni. Ádám Ottó a bölcs humorával azt mondta: „Én most hívom, hogy jövőre mi lesz, azt nem tudom.”

A visszatérés mellett szólt az is, hogy akkor már ismertem Kisfaludy Andrást, és szerelmesek voltunk. Sűrűn meglátogattuk egymást, de nem hiszek a távházasságban. Két embernek együtt kell élnie, hogy a házasságuk erős legyen. Ez bebizonyosodott, hiszen nemsokára lesz a 45. házassági évfordulónk, ami művészembereknél különösen szép.

– Már a kezdetekben is számos legendás színésszel szerepelt egy színpadon. Volt köztük olyan, akire mentoraként tekintett?

– Szinte mindenki az volt. Másként működött akkoriban az idősebb színészek tisztelete, mint manapság. Persze mindenkit tegeztünk, kérték is. A kezdeti időkben Dajka Margittal volt szoros kapcsolatom. Sok mindenre megtanított. Szerettem nézni, ahogy próbál. Az előadások alatt a takarásban figyeltem, ahogy játszott vagy készült. Annyira édes volt, hogy tanulmányt lehetne írni róla, nagyon komolyan vette a feladatát. Psota Irénnel a Doctor Herzben és Az apácákban játszottam sokat. Nem tekintett rám vetélytársként, hisz más alkat voltam, mint ő. Díva volt. Tőle is sokat tanultam. Figyelt rám, és mindig mondott valami építő dolgot, amit megfogadtam. 

– A Macskáknak 1983-ben volt a bemutatója, nyolcszázszor játszott benne. Az előadás változott az évek alatt?

– Nem, Seregi László kőbe véste a koreográfiát. Az asszisztensével, Kaszás Ildikóval olyan dolgokat tanítottak meg nekünk, hogy egy életre szóló „táncosbatyut” kaptunk tőlük. Egy fájdalmam van: én, aki muzsikus vagyok, nem dolgozhattam élő zenekarral, mert mi végig az 1982-ben felvett alapra énekeltünk a színpadon. Így akármilyen állapotban voltam, a végeredmény mindig ugyanolyan, mondhatni mechanikus lett. Harmincévesen kezdtem, 42 évesen abbahagytam, de 12 év után is könyörögtek nekem, hogy ne menjek. „Hüvike, ne butáskodj! Ilyen nincs, maradnod kell!”

De később, a nagy évfordulókra mindig visszatértem, Szirtes Tamás igazgató úr pedig úgy osztotta be a darabot, hogy a régiek is beálljanak. Az én részemnél, amikor azt énekeltem: „Ül a család az asztalnál, ha itt a dél”, és oldalról bejöttem, fantasztikus volt megélni, ahogy a közönség egy emberként hördült fel, és üvöltözött: „Jé, visszajött a Hűvösvölgyi!” Nagy öröm számomra, hogy a 2013-as fiatal gárdában már a lányom, Kisfaludy Zsófia is benne volt.

Úgy gondolom, hogy a Macskák a hűségem jutalma, mert amikor 1976-ban visszajöttem, leszerződtem, ’83-ig gyakorlatilag nem csináltam sok mindent. Prózai szerepeket kaptam, de egyik sem volt főszerep. Más fiatal színész, ha úgy érzi, nem számítanak rá, feláll és továbbmegy.

– Mi tartotta itt?

– Egyrészt a családom, másrészt hogy Ádám Ottó kiengedett forgatni. És a szeretet, hisz főiskolásként is ide akartam tartozni. Aztán jött a musical. Ez azt mutatja: egy dolog, hogy az ember mit gondol, mire vágyik, egy másik pedig, hogy odafönn mit gondolnak róla és hogyan terelgetik az életét. Abban mindig hittem, hogy az életben minden dolognak helye van. Ha elmegyek fellépni, rólam mindenkinek egyből a Macskák jut eszébe, miközben számos előadásban szerepeltem. De ez így van jól! Fantasztikus musicaleket játszottam. Sztár voltam, csak nem tudtam róla. De nem is viselkedtem úgy, hanem lubickoltam a gyönyörű szerepekben. Szép pálya volt ez.

– Még mindig az.

– A pandémia sok mindent megkérdőjelez, egy év kiesett.

– Van, amit újra kell tanulni?

– Mindent. Ha folyton dolgozol, benne vagy egy folyamatban, és használod az eszközeidet: az agyadat, az idegrendszeredet, a hangodat, majd hirtelen egy évig otthon maradsz, megváltozik az életed: főzöl, mosol, unokázol, tornázol, sétálsz, rendbe teszed a házat. A pandémia hozadéka, hogy a különböző színházak oldalait lestem, érdekelt, mit csinálnak a kollégáim. Megnéztem a Centrál Színház A vérszipoly című előadását, és régi produkciókat, mint a Vígszínház klasszikusát, a Jó estét, nyár, jó estét, szerelmet

– A járvány előtt nem volt ilyesmire ideje?

– Nem, hiszen a Turay Ida Színházzal vidékre is sokat jártunk, illetve volt két premierünk, amit nem tudtunk kijátszani. Az egyik a Girl-swing, amelyben Bozsó Jóska kifejezetten nekem írt egy jó szerepet. A másik A nemzet csalogánya, amely Blaha Lujzáról szól, ezt viszont én írtam magamnak. Nagyon sajnálom, mert el kellett volna kezdeni játszani, hiszen a darabok a közönség előtt formálódnak. Szeretek próbálni, de a nézők visszajelzésének azért örülök, mert ilyenkor sokkal bátrabb, csibészebb vagyok. Sok mindent megcsinálok, kipróbálok, aminek hatására minden kialakul. Blaha Lujzát négyszer játszottam el a másfél év alatt, félek, hogy tényleg emlékszem-e mindenre, végig tudom-e mondani a hetven percet.

– A szerep ért önben?

– Abszolút! Már most másképpen gondolok sok mindent, mint amikor először játszottuk.

– Azt nyilatkozta, hogy sok hasonlóság van Blaha Lujza és ön között.

– Ha a külső jegyeket nézzük, ő is egy pici, filigrán, szapora beszédű, széles arcú magyar asszony volt. Polgárcsaládból származott, de a szerepei miatt parasztasszonyként, bírónéként maradt meg a fejünkben. És ugye gyönyörűen énekelt. Blaha Lujza  kora zenés színésznője volt, ahogy én is a sajátoménak. Ő a népszínművekben, én a musicalben teljesedtem ki. Katolikusként mély istenhite volt, ahogy nekem is, bár én református vagyok. Magyar színésznőnek vallotta magát, és a világhírnév sem csábította el, mert itt érezte jól magát. Persze bejárta a világot, de mindig hazajött. Huszonegy éves koromban nekem is felajánlották, hogy hagyjak itt mindent, és menjek ki Németországba énekelni, de nemet mondtam. Úgy gondoltam, hogy nem azért taníttatott ki Magyarország színésznőnek, hogy fogjam magam, és elmenjek a nagyvilágba, és különben is hogyan lesz így családom, tettem fel magamnak a kérdést. Pedig akkor még nem is ismertem a férjemet.

– Egy Kex-koncerten ismerte meg?

– Nem, bár a jártam a Kex együttes koncertjeire, amelynek a dobosa volt. A barátnőim, a Hofmann lányok szerették a zenekart, és mindig elcsábítottak a bulikra. Nagy show-t csináltak, de valamiért távol állt tőlem az a műfaj, hisz én egy klasszikus lelkületű lány voltam. Persze jól éreztük magunkat. A barátnőim szereztek róla képeket, olyanokat is, amiken még kicsi volt, és folyton mutogatták nekem. Nem tudom, honnan lophatták. András pedig fiatalon is nagyon csinos volt, sokan hajtottak rá. Ez 1970 környékén volt, de csak ’74-ben ismerkedtünk meg. Az édesanyja – aki az énektanárnőmmel, Cser Tímeával jó barátságban volt – kozmetikát nyitott. Sok filmben szerepeltem, és a smink miatt ráfért a bőrömre a kezelés. Ő elküldött hozzá, és egy életre ott ragadtam.

– Tudta, hogy Kisfaludy András édesanyjához megy?

– Nem, nem kapcsoltam, hogy ő az a Kisfaludyné. Furcsálltam, hogy három-négy órát töltöttem nála. Szerintem már akkor eldöntötte, hogy én leszek a menye. Valamit megérezhetett. Folyamatosan Andrásról beszélt, akkor jöttem rá, hogy ez a kexes, és addig kezelt, amíg ő is befutott. Bemutatkoztunk egymásnak, és elkezdődött a L’amour Toujour. 

– Mint mondta, a humor nagyon fontos a házasságukban.

– Nekem kedves, bájos humorom van, de a mostani szerepemben, például amit Pozsgai Zsolt írt és rendez, fanyar humorú, szarkasztikus bárónét játszom. Rajtakapom magam, hogy használom, amit a nagy elődeimtől: Psota Iréntől, Tolnay Kláritól vagy Dajka Margittól láttam. Mára leülepedtek bennem azok a poénok, az a hangvétel, ahogyan ők dolgoztak. Ahogy öregszem, és beleértem az olyan szerepekbe, mint az anya, a nagyanya vagy a takarítónő, elkezdtem hallani a hangjukat a fülemben, úgy, ahogy egykoron ők csinálták. Ez sokat segít. Bár nem úgy mondom, ahogy ők, hanem átengedem magamon, hogy az enyém legyen.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/6. számában olvasható.