Az elsőt 1993 augusztusában még Diáksziget néven szervezték, egy évvel később EuroWoodstock lett belőle, 1996 és 2001 között a főszponzor a rendezvény nevében is megjelent (Pepsi Sziget), 2002 óta viszont pusztán Sziget Fesztivál. Az is régóta egyértelmű, hogy az egykor kívülállónak számító/gondolt Sziget már az ezredfordulóra a mainstream része lett, nemcsak kulturális jelenség, de egyben társadalmi lakmuszpapír és marketingesemény is. Mára jelentősen megváltozott a mögötte álló gazdasági környezet is, a két alapító atya közül Müller Péter Sziámi előbb kivonult a szervezésből, majd 2007-ben végleg megvált a részesedésétől, a főszervező Gerendai Károly pedig a 2010-es években előbb a döntésekben hátrább lépett, majd 2023 januárjában – magyar tulajdonostársaival együtt – az utolsó 30 százalékos pakkot is eladta. Ezzel teljességgel a Luxemburgban bejegyzett Superstruct Holdingé lett a Sziget (a teljes vételár becslések szerint 18 milliárd volt).
Az új évezredben e sikersztorival egyenes arányban nőtt a szervezők súlya az ország kulturális életében. Hogy mennyire örömteli vagy sem, nézőpont kérdése, de tény: a 2010-es évek közepéig kevés olyan hatalmas tömegeket megmozgató országos rendezvény akadt Magyarországon, amelyhez a Szigetnek valamilyen szinten ne lett volna köze. És bár a Sziget Kft. éves forgalmának fő bevételét mindig is maga a Sziget jelentette, azért hosszú éveken át ott sorakozott mellette kettő, egyenként sok száz milliós rendezvény: a Volt fesztivál és a Balaton Sound (a Voltot idén már meg sem rendezték, és könnyen lehet, hogy 2024 júliusában a Balaton Sound is az utolsó volt). Meg ott a bő tíz éve működő, a tehetősebbeket és/vagy gasztronómiailag igényesebbeket megcélzó Gourmet fesztivál. És hát ne felejtsük azt sem, hogy a portfóliójuk része volt a Sport Sziget és a Budapest Parádé is.
A hőskor: Diáksziget, EuroWoodstock, Sziget ’95
A Sziget előképének az 1975-ben indult vándorló fesztivált, az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozóját, közismertebb nevén az EFOTT-ot szokás tartani. 1993 tavaszán egy zötykölődő mikrobuszban éppen azt taglalta a két generációt megtestesítő Gerendai Károly (1970) koncertszervező és Müller Péter Sziámi (1951) zenész, költő, színházi-filmes ember, hogy miként lehetne e gigantikus és alkoholgőzös házibuli több, jobb, érdekesebb. Ekkorra már megszűntek azok a szervezett táborozási formák (VIT, építőtábor, ifjúsági tábor), melyeket bár átitatott a vitatott ideológia, ám mégiscsak a nemi és spirituális szocializáció, a kapcsolatteremtés, a bulizás és a mámor fontos terepei voltak. Másrészt szintén a feledés homályába vesztek azok a nagy tömegeket megmozgató kulturális események, melyek nem valamely eszme vagy műfaj mentén szerveződtek, hanem különböző művészeti ágak és stílusok vonzerejét felhasználva próbálták összetoborozni a fiatalokat.
Elsőként kellett egy terep, ami nyugodt és elszigetelt, ahol nem zavarnak senkit, de Budapesttől sincs messze. Kezdetben három helyszín merült fel: a hűvösvölgyi Nagyrét, a budaörsi repülőtér és az Óbudai-sziget. Utóbbival kapcsolatban akkoriban két szemlélet csapott össze: legyen ott egy virágzó szállodalánc vagy maradjon meg minden tenyérnyi zöld terület. Ebben a polémiában Müller és Gerendai az akkori városvezetésnek egy harmadik kiutat ajánlott – ha már több sikeres rockkoncertet tartottak itt (Fekete Bárányok, 1980, Szuperkoncert, 1981, Viszlát Iván, 1991), miért ne lehetne azt időről időre odaadni a fiataloknak.
Diáksziget-köszönet, 1993
Az első Szigetet egy Erkel utcai lakás nagyszobájából szervezték, amelyet Gerendai és Müller egy, a kezdeményezéssel szimpatizáló reklámszakembertől kapott, aki csupán annyit kért cserébe, hogy vegyék be a buliba egyetemista fiát, Szekfű (ma Karafiáth) Balázst. Aki a fesztiválról szóló könyvemben (Sziget 1993–2012, 2012, Kossuth Kiadó) a következőképp emlékezik vissza a hőskorra:
„Akkor még nem sejtettem, hogy az életembe fél évre teljesen beköltözik a Sziget. Mindenki beletett valamit, én gyakorlatilag a magánéletemet is. Többször előfordult, hogy reggel, amikor az aktuális barátnőm kilépett az ágyból, eléggé zavarba jött, amikor a nagyszobában belebotlott tizenkét nyüzsgő emberbe. Később a társaság kinőtte a nagyszobát, így az irodához csatoltuk a kisszoba felét is, és gyakorlatilag az ágy volt egyedül az enyém a saját lakásomban. (…) És hogy miként lehet egy ilyen fesztivált hatásosan beindítani? Úgy tettünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy itt majd megjelenik százezer ember, dacára annak, hogy írtunk májust, és nem volt másunk, csak Péter víziója. Amit mindannyian a magunkévá tettünk – ez komoly húzóerőt jelentett –, mindenki elhitte, ez működni fog. Ehhez jött Karcsi kapcsolatrendszere az iparágból. Ő akkor egyébként arról volt híres, hogy csupa bukta bulit szervez, de megszállottan csinálta, és számára azért is volt elég turbulens ez a korszak, mert első felesége, Éva, az első Sziget szervezése alatt volt terhes, és ha jól emlékszem, éppen a fesztivál alatt szült.”
A baráti kötődések az első években tényleg sok mindent meghatároztak, így oldották meg például a filmes és színházi vonalat, a biztonsági szolgálatot (In-Kal) vagy a gazdaságis feladatokat. Miközben a szponzorok és állami szervek bevonásában a prímet Sziámi vitte, aki elképesztő kommunikációs készséggel ontotta a szlogeneket, adta a karizmatikus víziókat, a több generációt megérintő kozmikus löketeket. Hogy a Sziget egy hely, ahol mindent szabad, de semmit sem muszáj. Egy tábor, mely senki érdekeit nem szolgálja, csak a résztvevőkét. Hogy kell egy hét együttlét és kikapcsolódás a világegyetem diákjainak, akik kortól függetlenül tanulnak vagy keresik a tanulnivalót. Meg hogy, ami az alatt az egy hét alatt a Szigeten kívül van, az nincs.
1994-es EuroWoodstock-reklámfilm
Ha 1993 merész álomnak számított, 1994 kétségkívül még merészebb volt, melynek apropóját a hatvanas évek amerikai fesztiválnyarainak szimbóluma, Woodstock jubileuma adta. Ennek kapcsán hozták el Budapestre a nemzedék nagy túlélőit, többek között Alvin Lee-t (Ten Years After), Eric Burdont, a Jefferson Starshipet (egykori Jefferson Airplane), s a Woodstockba anno amúgy el nem jutó Jethro Tullt. Ekkor a nagyszínpadra amúgy még döntően magyar formációk forogtak – ma már elképzelhetetlen, de ott játszott például Bornai Tibor (KFT), Bródy János, Deák Bill Gyula, a Kampec Dolores, Ripoff Raskolnikov vagy Takáts Tamás.
„Az Eurowoodstock Karcsi ötlete volt – emlékezett Sziámi az említett könyvben. – Még azt sem mondtam rá, hogy hűha, de azt igen, hogy előre menekülni jó. Lőjünk valamit, hátha. S bár eléggé arcra estünk, de megtörtént, hogy Magyarországnak lett egy sikeresnek mondható, százezres fesztiválja. A Sziámi zenekar pedig amolyan házigazda szerepet töltött be. Nagyjából mi nyitottuk és sokáig mi is zártuk a rendezvényt, sok vendéggel, ereszd-el-a-hajam hangulatban, hajnalig.”
hogy újra divatba jött a hosszú haj, a szakadt farmer, a virágmintás ing, meg az ezt az életérzést megtestesítő zenekarok. Ráadásul a szellem tökéletesen illett a kezdeti vízióba, a Kell egy hét együttlétbe, az országtól és a fővárostól való 168 órányi függetlenedésbe. De hiába a siker és a lelkesedés, az Eurowoodstock pénzügyileg minden előzetes várakozást alulmúlt: a 18,7 millió forintos deficit kijózanító pofon volt. (Ezt látva lépett ki a rendezvény mögött álló Sziget Kft.-ből Szekfű Balázs, és maradt Gerendai és Müller annak tulajdonosa.)
Az észérvek mentén haladva az első drasztikus lépést 1995-ben tették meg: az akkoriban is nevetségesen alacsony jegyárakat majdnem a kétszeresére emelték (ekkor lett a napi belépő 500 forint, a hétnapos bérlet 3000 forint). A korábbi kudarcból okulva óvatosabban bántak a reményekkel, az infláció ellenére az egy évvel korábbinál szám szerint is kevesebb, mintegy 100 millió forint lett a költségvetés, amiből gazdálkodtak. Meg is látszott mindez az anyagi mérlegen: ez az első év, amikor a szaldó pozitív lett.
Szigetes életképek, 1994
Az átfordulás (1996–1998)
1996-ban vette kezdetét az eredeti sztárfelhalmozódás. A nagyszínpadon több napra több külföldi név is jutott, ekkor láthattuk-hallhattuk többek között – egy sessionzenészekből hevenyészve összeállított csapat élén – a Guns N' Roses-gitáros Slasht, a teljesen kiszámíthatatlan, végletekig bebogyózott Iggy Popot, a fesztivál első 55 ezres buliját hozó techno-punk Prodigyt, a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legjobb alterock csapatának számító Sonic Youth-t, a durva hardcore-ban hasító Therapy?-t vagy a kilencvenes évek britpopjának egyik nyolcvanas évekbeli elindítóját, az önmaga árnyékát jelentő Stone Rosest.
Ennek a sztárfelhalmozásnak azonban ára is volt:
Kellett is magyarázkodni rendesen.
Gerendai Károly a könyvben mindezt így kommentálta: „Akkoriban a kilincselés életünk fontos eleme volt. Abban az ingatag, eladósodással, bizonytalan jövőképpel teli helyzetben a kiutat csak egy hosszabb távú szponzori együttműködésben láttuk. Ezért, úgy éreztük, bármit fel lehet kínálni. Nem akartuk a jegyeket a duplájára emelni, a programokat radikálisan csökkenteni, és ráadásul a Pepsi nem is akart beleszólni a dolgainkba. Fontos megjegyeznem, hogy nem ők jöttek megvenni a nevet, hanem mi ajánlottuk fel. Szerintem vállalható kompromisszum. Akkor tényleg a lét volt a tét.”
A motivációk tehát világosak, még ha egyesek számára nehezen elfogadhatóak is, és az is bizonyos, hogy a magyar társadalom és az azt leképező magyar szigetlakó akkor ehhez még csak módjával volt hozzászokva. Miként az is biztos, hogy a fogyasztási szemlélettel szembeni ellenállás addigra az átlagmagyarban lényegesen csökkent, a renitenskedők pedig tömegviszonylatban elenyészők, darabosabban fogalmazva, legfeljebb látens piaci tényezők.
Az egy nagy- és hét kisszínpadra szétzavart 250 koncert mellett változatlanul voltak színházi és bábszínházi előadások, performanszok, szabadiskola, táncsátor, videósátor, szabadban filmvetítés, tartalmas gyerek- és sportprogramok, képzőművész-találkozó, Afrika-fesztivál, házasságkötő és válósátor. No és első alkalommal techno, a Lovebarikád, az exbizottságos Bernáth/y Sándor víziójától vezérelve. „Hülyeség ellenállni, ha ekkora közönsége van, és vannak benne jó dolgok”, miként Sziámi nyilatkozta.
Kispál és a borz – Ágy, asztal, TV (Sziget, 1994)
Tankcsapda-koncert (Sziget, 1995)
Ekkor lépett színre Tarlós István III. kerületi polgármester (2010 és 2019 között Budapest főpolgármestere volt), aki az elsők között ismerte fel, hogy a Sziget farvizén remek kommunikációs lehetőségek rejlenek. Évekig a hangpárbaj, 2001-ben jött a melegügy, aztán bölcsen visszavett. 2006-tól a Fővárosi Közgyűlés tagjaként már kevesebb érintkezési felülete volt a Szigettel, 2010-től főpolgármesterként azonban átmenetileg megint ellenük fordult, és területhasználati díjat vetett ki, amit aztán később visszavont.
Máig tartja magát az a városi legenda, hogy az egész decibelháború-lavinát a Szentendrei úti felüljárónál lévő Kövi Szűz Mária Plébániatemplom akkori vezetője indította el, amikor szombat este felhívta Tarlós Istvánt, hogy tarthatatlan ez a zaj, sürgősen intézkedjen. Ráadásul az egyik napilap az önkormányzatnál megkérdezte az egyik munkatársat, hány konkrét lakossági bejelentés érkezett a Sziget ellen. Aki, nem tudván, hogy ez kényes adat, simán megmondta, hogy 17 darab. Miközben a főnöke több tízezer embert emlegetett a sajtóban.
A polgármester akcióját amúgy végig rögzítette az épp a Szigeten tartózkodó Wisinger János és stábja kamerája. Eredetileg magáról a rendezvényről szándékoztak forgatni, de az élet felülírta. Így született meg a 48 perces Hangszigetelés című dokumentumfilm, amely leginkább a helyzet abszurditása és mindenekelőtt Tarlós István alakítása miatt maradt meg máig emlékezetesnek.
A programbőségre ebben az évben sem lehetett panasz: 28 helyszínen 800 program közül lehetett mazsolázni. A külföldi sztárlista – Motörhead, David Bowie, Rollins Band, Faith No More, Chumbawamba, Foo Fighters, New Model Army, Cardigans, dEUS – elég erős, bár közel sem karakteres, viszont minden napra legalább két külföldi húzónév jutott.
Szintén az év fejleménye, hogy
és így – 1995 után másodszor – nem csak nyereséget produkált a rendezvény, de ebből a nyereségből javarészt sikerült kiegyenlíteni az évek során felhalmozódott és maguk előtt görgetett 10 milliós adósságot.
Megvolt az első szigeti duplázó, a brit anarchopoppunk Chumbawamba, miközben az igazi merész húzást a cikiretró vonalat beindító Boney M fellépése jelentette. S akkor még nem is beszéltünk az ebben az évben debütáló Táncdalfesztivál sátorról (lásd később). De a nagyszínpadon ott tombolt a punknagyasszony Patti Smith, a folkpunk Pogues egykori csillaga, az ír Shane MacGowan sem hazudtolta meg önmagát, oly mértékben tocsogott az alkoholban, hogy jószerivel lépni és beszélni sem tudott, nemhogy énekelni. Az amerikai neopunkhullám egyik zászlóscsapata, a Green Day viszont hozta a hozhatót: egység, egyszerűség, egyértelműség.
Sziget fesztivál 1996
1999-ben viszont már kétségkívül az „új” Szigetet láthattuk, ekkor lehetett érezni először a következő két évben kiteljesedő arculatváltást, az új típusú, profi szemléletet, a fogyasztásorientáltságot, a stílusban, színvonalban, célközönségben való széjjeltárulkozást.
A „Kell egy hét együttlét” szlogen ekkorra megkopott, 1999-ben már a hetijegyek mentek kevésbé, úgy tűnt, a fiatalok csak ki-kirándulnak a Szigetre, a táborozás egyre kevésbé divat. De nemcsak a napijegyesek száma ugrott meg látványosan, a hetijegyesek sem töltötték kinn az egész hetet, napközben rendre kijártak a városba fürödni, szellőzni, bevásárolni. Pár éve még ők voltak a „Sziget emigránsai”, ekkorra azonban teljesen természetessé vált, hogy két gigantikus tömegbuli között az ember némi pihenésre, felfrissülésre, netán magányra vágyott. A kezdeti társas együttlétet egyre inkább az individuumok véletlenszerű egymás mellé sodródása váltotta fel, itt már nem az idea, hanem a gyakorlat lett a fontos, nagyon is racionális ellazulás volt ez. Kell az együttlét, csak kérdés, hogy meddig? Két napig, háromig, esetleg ötig?
A Szigetnek meg, ha tömegrendezvény akart maradni, alapvetően divatkövetőnek kellett lennie. Például abban is, hogy a megváltozott érdeklődésű tömegnek kiket kínált főfogásként. És ez akkor is így van, ha bizonyos szinten maga is tud divatot diktálni, sok ember számára érdekesebbé tenni esetleg addig ismeretlen zenekarokat, produkciókat. De az aktuális irányzatokat be kellett építeni az életükbe, mert ha ezt nem tették volna, anyagilag nem bírtak volna talpon maradni.
Való igaz, hogy nem hoztak ekkor már David Bowie méretű nagyvadakat, de az álmoknál fontosabb lett a realitás.
miközben a viszonylag ismeretlen Toy Dolls nagyon nyereséges tudott lenni: olcsók voltak, sokan kijöttek rájuk és jól érezték magukat.
„Azért nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ebben a nem túl nagy és gazdag országban, ahol ráadásul a poprockzenei hagyományok is meglehetősen zavarosak, ahol a trendek késéssel és torzulással érkeznek be, ott az elmúlt években összehoztuk Európa egyik legfontosabb és leglátogatottabb fesztiválját. És ezt a pozíciónkat tartani kell, ha nem akarjuk, hogy az emberek leírjanak bennünket” – nyilatkozta a könyvben Gerendai, beismerve, hogy az az évi sztárzenekarok nagyobb része érezhetően már egy másik generációhoz szól. Mint mondta, éveken keresztül kényelmes helyzetben volt, hozta a kedvenceit, úgy gondolta, maga is célközönség. De be kell látnia, „kiöregedett”, és a kérdőíves felmérésen a fiatalok sokszor olyan formációkat jelöltek meg, melyek egy részéről nem is hallott. Például a német Guano Apesről, mely végül az az évi Sziget egyik sikerzenekara lett.
A cikk és a történet folytatása következik szombaton!
