Bár a beszélgetés apropóját a szeptember 29-i Müpa-beli Honnan jön a dal című sit down tragedy műfajú est adta, az egykori Heaven Street Seven frontembere, a Budapest Bár Artisjus-díjas szövegírója, számos zenei formáció és performansz művésze hivatásról, az ihlet forrásáról, graffitikről, Ördögökről és a zen buddhizmusról is mesélt az Előadó-művészi Jogvédő Irodának adott interjúban.
„Több kerek évszám közeledik a zenei pályafutásomban, ezért úgy gondoltam, érdemes lenne különleges módon megemlékezni erről, és egy kevésbé szokványos előadással színpadra állni.
Az elmúlt harminc év során gyakran kérdezték – akár a Heaven Street Seven, a Neo, a Budapest Bár vagy a szólószámaim kapcsán –, hogy honnan jön az ihlet egy-egy dalhoz, szöveghez. Az ötlet adta magát, a jubileumok kapcsán járjuk körbe ezt a témát, engedjünk bepillantást a kulisszák mögé, felvillantva egy-egy dal születését, evolúcióját. Mindezt úgy, hogy ötvözzük a színház és a koncert élményét.
A hangulatot az erős vizuális elemek mellett azzal is fokozzuk, hogy zenészeinket elmozdítjuk a megszokott hangszereik mellől. Izgalmas estet akartunk, amelyben van hideg, meleg, mélység, magasság, humor és drámaiság, pont úgy, mint az életben. Anélkül, hogy a poént lelőném: a kérdésre, hogy honnan jön a dal, mi az ihlet legmélyebb forrása, nincs kész válaszunk. Baj lenne, ha lenne. Vannak azonban történeteink, és alig várjuk, hogy megoszthassuk a közönséggel” – árulta el a koncertről Szűcs Krisztián, akiben a zene szeretete magától értetődő módon alakult ki. Nagypapája az Operaház hegedűművésze volt, az ő reggeli gyakorlásain hallott dallamok megmaradtak benne, kántortanító dédnagypapájának zongoráján pedig számos Heaven Street Seven-dalt írt.
„Egyszer édesanyámtól kaptam egy Beatles-válogatáskazettát, amelynek a B oldalán a második szám a You’ve Got To Hide Your Love Away volt. Azonnal rezonált velem. Igaz, akkor gitározni még nem, csak valamennyire zongorázni tudtam, mégis valami eldőlt bennem. Nem lettem ugyan »rendes« hangszeres zenész, nem iratkoztam be különböző zenei iskolákba, a magam útját járva tanultam zenélni” – emlékezett vissza a fordulópontra, ahol végképp eldőlt, hogy a zene lesz az útja.
Szűcs Krisztián dalaiban zene és költészet erősen összefonódik. Erről és Bródy János dicséretéről így vélekedik: „Örülök, hogy így látja Bródy János, nagyon megtisztelő. Már egészen fiatalon úgy éreztem, hogy van költői vénám – persze tizenhat évesen mindenki úgy gondolja –, de én így is maradtam.
Az írás számomra mankó az élethez, segít kimondani, feldolgozni és feloldani a nehézségeket, traumákat. A szöveg mellett azonban számomra a hangszerelés is legalább ennyire fontos.
Soha nem elégedtem meg azzal, hogy tessék, itt a szöveg, és még hozzádobok pár akkordot, a többit pedig oldja meg a zenekar. Mindig a teljes alkotói folyamat részese akartam lenni. Kezdve attól, hogy az ágy szélén ülve cincogok a gitáromon, egészen addig, amikor azt mondjuk, igen, ez a dal kész!”
Az elmúlt három évtizedben különböző profilú zenekarokban (HS7, Budapest Bár, Neo), műfajokban (alternatív rock/indie rock, elektronikus, kuplék, sanzonok, versek megzenésítése) és szerepekben (dalszerző, szövegíró, énekes, gitáros) is próbára tette magát. Az, hogy a már kitaposott utak helyett folyton újakat keres, véleménye szerint személyiség kérdése. „Nehéz tetten érni magamban, hogy nálam miért van ez így. Egyszerűen csak szeretek sokféle dolgot csinálni. Kísérletezgetni, új dolgokat kipróbálni. Játszani. Ilyen értelemben soha nem szeretnék komoly felnőtt lenni.”
Az interjúban szó esett arról, hogy az alkotás sok energiát követel. Szűcs Krisztián számára a zen buddhista gyakorlatok hatnak tisztító erővel, és az önrealizációt, saját maga mélyebb megismerését is fontosnak tartja. Emellett szeret kirándulni, felfedezni a természetet, de – jegyezte meg – „természetesen mindenekelőtt áll a család, a gyermekünk és Bogyó kutyánk. Tervezek egyszer egy nagyobb lélegzetvételű írást is, de az is inkább igényli majd, és nem pótolja az energiákat.”
Meghatározó olvasmányaként beszélt egy Dosztojevszkij-regényről. „Ahányszor újraolvasom például az Ördögöket, olyan feleszmélés, mintha először olvasnám. Egészen elképesztő, ahogyan írt. Ahogyan egy-egy sorshelyzet kapcsán felkérdezi az olvasót, de közben nem ad didaktikus, szájbarágós válaszokat.
Fontosnak tartom a kérdéseket, megkérdőjelezéseket, visszakérdezéseket. Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy semmire sincs pontos, mindenekfelett álló válasz.
Talán ez az egyik legnagyobb nehézség, kihívás az életben. Úgy gondolom, a művészeteknek, a zenének is az a feladata, hogy jó kérdéseket tegyen fel és ne akarjon válaszokat adni. Talán ezért szeretem én magam is a nyitott végű mondatokat.”
