Igazi régivágású pesti kabarét rendez nyáron Fesztbaum Béla az Óbudai Társaskör kertjében. A következő évadban ismét egy Molnár Ferenc-premierben kapott szerepet, a szerző tárcáiból összeállított egyszemélyes estjét május 30-án a Zsidó Művészeti Napokon is bemutatja. Interjú.
Több mint húsz éve tagja a Vígszínháznak. Soha nem fordult meg a fejében a váltás gondolata?
Természetesen felmerül néha, de a feladatok és a hely mindig itt tartott. Ahogyan A padlásban énekli a Rádiós: nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim. Természetes, hogy néha akadnak kétségek: vajon helyiértékén kezelik-e az embert. Ám ez az érzés sosem volt olyan erős, hogy elmenjek innen, és sosem mérgezte a munkám. Tehát az elmúlt huszonegy-két év konklúziója, hogy igazán sosem vágytam el innen. Ha a színészet felől közelítem meg a kérdést, meg kell említenem a nagyszínpad varázsát, hiszen csodálatos érzés több mint ezerszáz embernek játszani. Ugyanakkor a Pesti Színház egészen más közeg, nem is beszélve a Házi színpad különleges intimitásáról, amely tizenegyedik éve ad otthont A léggömb elrepül című Kosztolányi-estemnek. A Vígszínház repertoárja rendkívül sokszínű, én afféle all round színészként boldogan vetem bele magam Shakespeare, Molnár Ferenc, Bulgakov műveibe, zenés és prózai előadásokba.
Már nincs olyan, hogy „vígszínházi stílus"?
Nincs. Szakdolgozatomban egy fejezet erejéig foglalkoztam a vígszínházi stílussal, amely különleges kulturális együttállás eredményeként jött létre a századforduló környékén, a Vígszínház alakulásakor. Egyszerre jelentette az épület neobarokk eleganciáját, az újszerű díszleteket, a színészek visszafogott játékmódját, a műsorpolitikát, a személyzet eleganciáját. Később ezt szűkebb értelemben elsősorban a színészi játékstílusra, valamiféle szalon-naturalista csevegésre használták, mára viszont ez is kikopott. Egy-két előadás azért akad a színház repertoárjában, amelyben tetten érhető ez a stílus.
DLA-t, azaz művész doktori disszertációt is írt a Vígszínház első igazgatójáról, Ditrói Mórról, a tanulmány könyvként is megjelent. Miért volt fontos a doktori?
Nem azért, hogy a nevem elé biggyeszthessem a doktor előnevet, nem is használom. 1997-ben kerültem a Vígszínházhoz, és évek teltek el úgy, hogy rengeteget dolgoztam színészként. Ugyanakkor van egy filosz-énem is; ha nem így alakul az életem, akkor vélhetően bölcsészként végeztem volna. Tíz évvel ezelőtt kicsit több szabadidőm maradt, és elvégeztem Veszprémben a színháztudományi mesterképzést, ahol természetesen a Vígszínházzal foglalkoztam.
Miért magától értetődő ez?
Mert az itt eltöltött tíz év alatt, ahogyan megismertem belülről is az intézményt, a legendás alkotók történeteit, számos kérdés merült fel bennem. Ehhez hozzátartozik, hogy különösen vonz a századforduló világa, miliője. A szakdolgozatom a modernitás és a hagyomány viszonyát vizsgálta a Vígszínházban. Ebben a tanulmányban már foglalkoztam a színház első igazgatójával, Ditrói Mórral.
Akiről nagyon keveset tud a közönség.
Gyakorlatilag igazi fehér folt volt. Marton László kezdeményezésére viszont megjelent a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájának ajánlott témái közt. Úgy éreztem, ez igazán nekem való. Egy nagy utazás Ditrói Mór egész élete, csaknem százéves aggastyánként halt meg, rengeteg mindennek tanúja, részese volt az 1850-es évek közepétől. Noha remélem fogok még hasonlót írni, bizton állítom, hogy ez volt a szakmai életem egyik legcsodálatosabb kalandja, ami többnyire azon a széken zajlott, ahol most Ön üldögél.
A színházi öltözőjében?
Igen, hiszen csaknem minden napomat itt töltöm. Próbák szünetében, előadások közt, amikor adódott fél órám-órám, írtam.
Mit írna, ha ismét lehetősége, ideje adódna?
Lehetne folytatni ezt a témát, hiszen Jób Dánielről, a színház későbbi művészeti igazgatójáról ugyancsak keveset tudunk, noha Magyar Bálint A Vígszínház történetében róla is írt, akárcsak Ditróiról.
Ditrói Mór alapozta meg a teátrum működését. Milyen szempontból volt jelentős a munkája?
Hozzá köthető az a fajta színjátékbéli fordulat, ami a tizenkilencedik századi, főként a Nemzeti Színházra jellemző, deklamáló játékstílushoz képest valami gyökeresen mást hozott. A magyar színháztörténet ezt a fordulatot leginkább orosz alkotókhoz – például Sztanyiszlavszkijhoz – vagy Hevesi Sándorhoz köti, és elfeledkezik arról, hogy volt egy magyar előképe. Ditrói Mór már a 19. század végén ebben a stílusban játszatta a színészeit, és ehhez az esztétikához igazította a társulati munkát. Furcsamód éppen a Vígszínház takarta el Ditrói Mórt, aki igazi háttérember volt, a színlapra sem íratta rá a nevét.
Másrészt a színházat támogató „pénzemberek" ízlését kiszolgáló műsorpolitika olykor kompromisszumokat követelt tőle, ezért akadt, amit nem szívesen vállalt. A francia bohózatok frivol vagy malacságokkal teli világa távol állt az irodalmi ízlésétől és ambícióitól, hisz Ditrói mégiscsak egy nemzeti színházból, a kolozsvári színház éléről érkezett Budapestre. Nem véletlen a dolgozat – és később a kötet – címe: Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik. Tehát a szívében őrzött nemzeti színházi ambíció nemes irodalmi alapanyagokkal olykor ellentmondásba került a Vígszínháztól várt pesti szórakoztatással.
Nem kockázatos az egyszemélyes előadás úgy, hogy Ön állítja össze a szöveget, Ön rendezi, és áll ki a színpadra?
Számomra nagyon felszabadító. Színészként számos izgalmas rendezővel dolgozom együtt, örömmel veszek részt ezekben a munkákban, mégis jól esik néha ilyen kötöttségek nélkül dolgozni.
A Rosmersholmban rendezőként is dolgozott a szalonban.
Egy nagyon erős és sokfelől érkező színészcsapat jött össze az Ibsen-darabra, amelynek tagjai teljesen természetesen fogadták, hogy a rendezői munkám mellett játszom is az előadásban. Szerintem ez nem olyan komplikált, mint azt elsőre hisszük.
Nyáron is rendezni fog.
Rendszeresen fellépek az Óbudai Társaskörben, jelenleg is fut az öt éve bemutatott Seress Rezső-estem. Harsányi Mária igazgató igazán különleges ötlettel talált meg, ami éppen egybeesett az én régóta dédelgetett vágyammal, hogy megidézzem a valaha volt pesti kabaré világát. Igazi régi vágású pesti kabarét álmodtam színpadra, amiben felsejlik Nagy Endre öröksége. Ez míves szórakoztatást jelent, amely hozzászól közéleti kérdésekhez is, azzal együtt, hogy rendkívül gazdag, kifinomult humora és líraisága van.
Régi anyagokból válogatott?
Igen, már összeállítottam az előadást: zenés és prózai jelenetek sora, amely színházi élményt ígér. Remek társakra találtam ebben; négy színész lesz színpadon, rajtam kívül Pápai Erika, Kerekes József és Benedek Miklós, akinek hihetetlen tudása, rutinja van ebben, nevéhez – valamint Császár Angela és Szacsvay László nevéhez – kötődik a legendás Budapest Orfeum. Megtisztelő, hogy elvállalta a feladatot. Július 17-én lesz a Café Mennyország premierje, a címet az egyik jelenettől kölcsönöztem.
A Vígszínházban milyen feladatai lesznek a következő évadban?
Egy Molnár Ferenc-bemutatóban fogok játszani. A színház előveszi A doktor urat, amelyet az 1902-es ősbemutató óta nem tűzött műsorára, a rendező Zsótér Sándor lesz.
Hihetetlen siker A Pál utcai fiúk, amiben Rácz tanár úr szerepét játssza. A kollégáival megalapították A GRUND – vígszínházi fiúzenekart is.
Két évvel ezelőtt egy téli napon ültünk a társalgóban, és a kávéházi asztal mellett beszélgettünk arról, hogy az előadások különleges hangulatát, ezt az érzést érdemes lenne megőrizni, továbbvinni. Felvetettem, hogy alakítsunk zenekart, ahol az előadás számai mellett a Vígszínházhoz köthető szerzők dalait és az angol rockzenei klasszikusokat játsszuk. A közönség hihetetlen nagy szeretettel fogad minket, nyáron rengeteg helyen fellépünk majd szerte az országban.
Nyitókép: Gál Bereniké
