Tebenned ég a szenvedély

Számtalan olyan történetet hallottam, ahol az Antigoné olvasását végigszenvedte a család, hogy ne kapjon rossz jegyet a gyerek az iskolában. Egyik anyuka a fia helyett lapozta végig, és utána együtt írták meg az olvasónaplót. Még én is emlékszem, ahogy felolvasom az öcsémnek a részleteket, hogy elmagyarázzam, mi is történik a jelenetekben. Nem is csoda, ha egy kilencedik osztályos tanuló értetlenül ül felette, vagy félredobja, hogy unalmas. Hiszen megértéshez szükséges az ókori görög kultúra, vallás és hiedelemvilág ismerete, ahogy a drámák akkori szerepével és felépítésével is tisztában kell lennie az olvasónak.

Akkor mit adhat a mai olvasóknak és tanulóknak egy több ezer évvel ezelőtt született görög mű? Ennek jártunk utána cikkünkben, összegyűjtve azokat a témákat, melyeket felvet az Antigoné.

Többek között ezekről a kérdésekről gondolkozhatunk vagy beszélgethetünk a mű kapcsán:

Előre megírt a sorsunk, vagy változtathatunk rajta?

Van-e különbség büszkeség és büszkeség között?

Meddig bátorság a tettünk, és mikortól vakmerőség?

Miért engedték, hogy egy nő leckéztesse meg a királyt olyan korban, amikor a nők a férfiak gyámsága alá tartoztak?

Egyenlőek-e az emberek a halálban?

Mintha egy szappanoperát néznénk?

Az Antigoné ? ahogy a legtöbb ókori görög dráma ? érthetetlen a görög mondavilág ismerete nélkül, amely mai szemmel a brazil szappanoperákra emlékeztetheti az átlagos olvasót. Az Antigoné a thébai mondakörhöz kapcsolódik, melyben van minden, amit egy sorozatba szoktak sűríteni: árulás, eltitkolt múlt, szerelem, viszály, szenvedély, bűn és természetesen bűnhődés is. Minden egy jóslattal kezdődik: Théba királyának azt mondják, saját fia fogja őt megölni, majd elveszi a feleségét. Mit tennénk, ha ilyen szörnyű jövőt vetítenének elénk? Természetesen minden úton-módon igyekeznénk azt megakadályozni. Ezért a király megtartóztatja magát, nehogy gyermeke szülessen. Majd, amikor mégis világra jön fia, megbízza a szolgáját: tegye ki a Kitarón hegyére. Csakhogy a szolgának megesik rajta a szíve, és egy pásztornak adja, aki saját gyermekeként neveli fel a fiút: Oidipuszt.

Felnőttként Oidipusz is elmegy a jósdába, és neki is ugyanazt jósolják: meg fogja ölni apját, és saját anyját veszi majd feleségül. Hogy a fiú elkerülje sorsát, elhagyja nevelőszüleit ? akiket igazinak hisz ?, és Théba felé veszi az irányt, nem sejtve, hogy valójában az igazi otthona felé tart. Már útközben megöli édesapját, akit nem ismer fel, és akivel vitába keveredik. Mikor Thébába ér, a várost éppen egy szfinx tartja rettegésben mindaddig, amíg valaki választ nem ad a találós kérdésére: melyik az az élőlény, amelyiknek hangja csak egy van, de lába hol kettő, hol három, hol négy, s akkor a leggyöngébb, amikor a legtöbb a lába? Akik nem tudták megfejteni a találós kérdést, azokat a szörny azonnal felfalta.

A választ Oidipusz találja ki: az ember a megoldás, mert kisgyermek korában négykézláb jár, felnőttként szilárdan meg tud állni a két lábán, öregkorában pedig botra, azaz három lábra támaszkodik. Így elnyeri a királyné kezét, aki valójában az édesanyja. Házasságukból születik meg Antigoné, drámánk főhőse, és lánytestvére: Iszméné, valamint két bátyjuk.

A történet máris számtalan kérdést vet fel: elkerülhetjük a sorsunkat? Oidipusznak és apjának lett volna esélye más életre, vagy a végzetén senki sem változtathat? Mi lett volna, ha a jóság, az igazság és szeretet útját követik? Ha az édesapa nem dobja el magától gyermekét félelmében, és saját családjában nőhetett volna fel Oidipusz? Ha nem lett volna olyan hirtelenharagú és kegyetlen, hogy az úton egy vita folytán megöli a számára idegen apját és annak kocsisát? A baljóslatú sorsuk beteljesüléséhez ugyanis éppen a rossz döntéseik, tetteik vezetnek el.

A titok természetesen sosem marad rejtve. A mondában is kiderül az igazság, Oidipus pedig megtudva, mit tett szüleivel, megvakíttatja magát. Fiai ? akikkel a jóslat szerint az egymás közti viszály fog végezni ? megbeszélik, hogy felváltva uralkodnak majd, Eteoklész azonban nem adta át trónját Polüneikésznek, testvérének, hanem száműzi őt a városból. Polüneikész Argoszba kerül, ahol a király segítségével indul vissza saját otthona ellen. Végül a két testvér valóban meghal az egymás elleni küzdelemben, az új király pedig Oidipusz édesanyjának testvére: Kreón lesz. Ezzel kezdődik az Antigóné, amikor Kreón megtiltja, hogy Polüneikészt, az otthonára támadó királyfit eltemessék. Csakhogy ezzel a fiú húga: Antigoné nem ért egyet.

A leggyakrabban erre összpontosítanak a drámaelemzések is, kiemelve, hogy a történetben az isteni és az emberi törvény feszül egymásnak. Antigoné pedig az istenek törvényét választja Kreón parancsa helyett, és ettől válik hőssé, míg az új király, Kreón gyilkossá. De valóban ennyire fekete-fehér volna a történet? Miről szól még a dráma?

Az első erős nő

?Meg kell hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.?

A fenti idézetet Iszméné, Antigoné lánytestvére fogalmazza meg, amikor Anitgoné arról győzködi, hogy tartson vele eltemetni testvérüket, hiszen az isteni törvény erre szólítja fel őket.

Iszméné pedig válaszol, és válasza nem is a jó-vagy rossz döntésről szól, hanem a nő helyéről a társadalomban. A drámában nem ez az egyetlen idézet, ami arra utal, hogy a harc eleve egyenlőtlen. Egy nő próbál itt ellenszegülni a férfiak döntésének ? egy olyan világban, az ókori görögök földjén, ahol a nőknek nemhogy szavazójoguk nem volt, de még a színpadra sem tehették a lábukat, ezért a női szerepeket, köztük Antigonét is férfi játszotta. Periklész (Athén, i. e. 495 ? Athén, i. e. 429.), aki azokban az években volt hatalmon, amikor Szophoklész is alkotott, úgy vélekedett a nőkről, hogy természetüknél fogva gyengék, és kínosnak tartotta, ha egy asszonynak akár csak az erényeit is dicsérték férfitársaságban, mert véleménye szerint egy asszonynak akkor van jó híre, ha egyáltalán nincs híre.

Az Antigonéban bőven van utalás erre az egyenlőtlenségre Kreón részéről, aki sokszor válaszol a lány döntésére azzal, hogy nőként nem parancsolhat:

?E lány a gőgösséget úgy tanulta ki,
Hogy városunk törvényén tette túl magát;
Gőgjének az már második próbája volt,
Hogy bűnös tett után büszkén nevetni tud,
Ő lenne férfi és nem lennék férfi én,
Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül?

?Ezért meg kell a város rendjét védeni,
S hogy asszonykéz megbontsa, hagyni nem szabad,
Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak,
De asszony rabjának ne mondjanak soha!?

?míg én élek, nem lesz asszony itt az úr.?

Mégis éppen egy nő kapja a főszerepet, erkölcsileg ő győzedelmeskedik, és csupa olyan tulajdonságot ruháznak rá, mint a bátorság, őszinteség, kitartás, erő.

A testvéri szeretet ereje

Iszméné más. A két lánytestvér: mint tűz is víz ? jelenik meg, amit Iszméné így fogalmaz meg: ?Hideg fut át, s tebenned ég a szenvedély.? A lány nem mer a város, azaz Kreón törvénye ellen fellépni, és nem támogatja Antigonét, de ez nem testvéri szeretetének hiánya. Hiszen amikor kiderül Antigoné tette, és felelnie kell Kreón előtt, akkor Iszméné mellette áll, és vállalni akarja vele a büntetést. Miért teszi ezt? És miért nem fogadja el Antigoné?

Először talán kegyetlennek tűnik Antigoné elutasítása. Nem bocsátja meg Iszménének korábbi gyengeségét és félelmét, vagy csak így akarja megmenteni testvére életét? Ami látszik: Iszméné továbbra sem azért akar osztozni Antigoné sorsában, mert megbánta, hogy nem segített a temetésben. Őt nem Antigoné döntésének helyessége érdekli, hanem a testvéri szeretet vezérli. Akkor is vállalná a sorsát, ha Antigoné helytelenül döntött volna. Talán éppen ez fáj Antigonénak, és ezért utasítja el.

Mi a bűne Kreónnak?

Kreón maga fogalmazza meg a darab elején elvét, amely elvezet végzetéhez:

?Ki egy egész város felett uralkodik,
S nem tart ki, bár az elhatározása jó,
Ha nyelvére a rettegés fékét veti,
Mindig hitványnak tartottam s tartom ma is.?

Kreón úgy gondolja, egy uralkodónak ki kell tartani döntései mellett. Bűn ez? Kreón úgy véli, a halálban ?egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz?. Szeretné megkülönböztetni a bűnöst, aki saját városa ellen tört, és a korábbi királyt, aki védte otthonát. Bűn volna ez?

Vagy Kreón egyetlen bűne, hogy gőgös és büszke, és nem hajlandó hallgatni a bölcsebbekre és a nép szavára?

Kreón azt a döntést hozza, hogy a rájuk támadó királyfit nem temethetik el. Amikor megtudja, hogy valaki parancsa ellen szegült, és mégis megadta a végtisztességet a halottnak, haragra gerjed. Személyes támadásnak veszi az engedetlenséget, mellyel ellenségei akarják hatalmát meggyengíteni. Ezért szalad ki a száján: halált érdemel a tettes. Később pedig szilárdan tartja magát a szavához, amit meggondolatlanul kimondott. Úgy hiszi, ha meginog, nem lehet jó uralkodó, hiszen nem tart ki első elhatározása mellett. Akkor sem enged, amikor kiderül, hogy a tettes a szeretett Antigoné, fia jegyese:

?A nép hazugságon ne fogjon engemet,
Inkább haljon meg ő. Zeuszt, törzse istenét
Hívhatja már. Ha tűröm azt, hogy egy rokon
A rendet bontsa, mit mer az, ki távol áll??

Később fia, Haimón is figyelmezteti, hogy a nép Antigoné mellett áll, Kreón azonban nem enyhül.

?Mert az, ki mindig csak saját eszére ad,
S úgy véli, másnak nyelve sincs és lelke sincs,
Üres fejűnek gyakran az mutatkozik,
Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud,
És semmi húrt meg nem feszít túlságosan.?

Ezt vágja apja fejéhez a fiú. Kreón azonban csak akkor ijed meg, amikor a jós elétárja a jövőt, melyben saját gyermekét fogja elveszíteni rossz döntése miatt. Akkor azonban már késő: Antigoné addigra megöli magát, vele hal Kreón fia, a tragédia hírére pedig Kreón felesége is öngyilkos lesz. Ekkor pedig különös változáson megy keresztül Kreón: belátja vétkét és vezekelni szeretne.

?Balsorsra szánt szegény fejem
Hát jós vagyok? Hát láthatok jövőbe én?
Vagy jártam-é ennél fájdalmasabb utat?

Hogyan ölt a merevség,
Látjátok itt azt, aki ölt
És azt, aki meghalt, az apát s a fiút.
Jaj, átkozott parancsaim!?

?Ó, jaj nekem, én nem okolhatok
Senkit sem magam helyett,
Én öltelek meg, én nyomorult,
Én, én, az igazság ez.
Fogjatok gyorsan, szolgák, s vigyetek,
Ki semmibb lettem a semminél.?

Ki a történetben Anitgoné?

Mi mozgatja a lányt? A testvéri szeretet vagy az isteni parancs? Honnan van ekkora ereje szembeszállni a király haragjával majd a halállal? Ezekre a kérdésekre kereshetjük a választ, ha elmerülünk a szövegben. Ami bizonyos, kitart az isteni parancs mellett, és vállalja is tettét. Benne is ott bújik a büszkeség, mint Kreónban, hiszen gondol hírnevére.

?Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek,
Mint avval, hogy testvérem eltemettem én.?

Összeomlik azonban, amikor megtudja, hogy nem a halál, hanem az élő eltemetés vár rá egy sziklasírban:

?Tovább s bár élek még, a holtak odva vár.
Az istenek melyik törvényét hágtam át?
Hogy nézzek már az istenekre én, szegény?
Szövetségest ugyan kiben remélhetek,
Ha így jutalmazták meg jámborságomat?
Ha mégis istenek szemében így helyes,
A szenvedésben ismerem fel vétkemet.
Ha meg nem én, de itt ezek vétkeztek, úgy
Csak azt szenvedjék, mit rám mértek jogtalan!?

A befejezésben azonban már nem halljuk őt. Nem kap szót, amikor úgy dönt, öngyilkos lesz. Nem tudjuk, mit beszélt vőlegényével a sziklasírban, és mik voltak utolsó mondatai. Ebben az esetben is ő a főszereplő? Valóban a benne zajló változások állnak a dráma középpontjában? A cím becsapós, hiszen Antigonét emeli ki, a történet azonban Kreón gondolataival, érzéseivel zárul. Ő az, aki mégsem a gonoszt játssza a darabban, hiszen képes változni, belátni rossz döntéseit. Ez a változás áll a középpontban. Egy férfi helytelen törtvénye, majd belátása. A jó útra azonban éppen egy nő vezette rá, akinek szavai azóta szállóigévé váltak: ?Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.?

Írta: Wéber Anikó