Frank London, a klezmer egyik legnagyobb alakja, a The Klezmatics frontembere ezernyi módon vesz részt a világ zenei életében. A Frank London's Klezmer Brass Allstars jó tíz éve létezik már - London egy turnéjukon akadt össze a vezető szerb rezesbandával, a Boban Marković Orkestarral, s azóta egy közös lemezt is kiadtak már. A Sziget tízéves, remek programmal ünneplő Világzenei Nagyszínpadának utolsó 2009-es koncertjére is együtt érkezett a két zenekar, hogy megmutassa: a zenében mennyire nem számít, hogy ki zsidó, ki roma, ki szerb vagy amerikai - csak a harmónia zenész és zenész közt. "A rezesbandák testvérisége", ahogy az este elnevezése is mutatja.
Londonék all-star csapata nyitja a koncertet - egyszer csak a húrok közé csapnak (meg persze rázendítenek a trombitára) az egyelőre meglepően kevés egybegyűlt előtt, mintha csak intrót játszanának a valódi kezdet előtt. Pedig a "New Wave Avant-Klez jazz" zászlóvivőjének a legelső hangtól fogva, mindvégig egyformán komolyan lehet és érdemes venni a zenéjét - gyűlik is a tömeg: fél óra alatt mégiscsak megtelik a Világzenei Nagyszínpad előtti tér. Még a Sziget nagy dobásával, a Faith No More koncertjével párhuzamosan is.
Aztán hamarosan csatlakozik Londonhoz Boban Marković is - érdekes ebben az új szerepben, a trombita másik mestere melletti egyenrangú zenészként (és nem zenekarvezetőként) látni. Hol ugyanazt fújják mind a ketten, hol egymásra reagálnak, hol Marković idomítja zenéjét a klezmerhez, hol London adaptálja gond nélkül a szláv dallamokat - mi meg csak csettintünk, hogy ez milyen egyértelmű is, hogy mennyire illik egymáshoz a klarinétos, dobos, gitáros klezmer meg a balkán rézfúvó-zenekaros zenéje. Hogy mennyire természetesen támogatja és egészíti ki egyik a másikat.
Ám hiába a közösként beharangozott koncert, hamar a színpadra vonul Marković fia, Marko és a teljes zenekar is, hogy saját számaikat játsszák, ahogy máskor is. Eleinte még felváltva játszanak London zenekarával, de aztán jó fél-háromnegyed órára csak a Boban i Marko Marković Orkestaré a színpad, csak az ő slágereik - a Bubamara, a Mesecina - és kevésbé jól sikerült új számaik (a Marko-érából) szólnak. A hangulat remek, és öröm látni, hogy nagyobb már a harmónia apa és fia között, mint mikor legutóbb játszottak együtt nálunk - ám mégse ezt vártuk. Ha minden alkalommal jó is hallgatni ezeket a profi fúvósokat, ha mindig jó is élvezni a lelkes frontember lelkesítő koncertjeit, most még akkor is hiányzik a klezmer. Később játszanak még együtt, előkerül még a klarinét - de a koncert elejének ígérete így is csak félig teljesült. Túl jók és túl különlegesek ők együtt ahhoz, hogy ilyen keveset mutassanak meg a ritkán látható projektzenekarból.
