Elmaradt társadalmi megemlékezést pótol a kutatás?
Nem teljesen. A korszakot a kulturális ellenzékiség szemszögéből próbáljuk feltárni. Hogyan vihet át a kultúra a hatalom által megtűrt, vagy éppen tiltott értékeket? Hogyan maradt fenn az ellenzékinek minősített kultúra? Kik őrizték meg, miért maradtak meg inkább, mint sok, széles körben terjesztett propaganda szöveg? A magángyűjtők által megőrzött emlékek hogyan kerültek közgyűjteményekbe? A kommunista korszakra gyakran úgy tekintünk vissza, hogy az emberek csak elszenvedői voltak a hatalom tetteinek, nem volt önálló mozgásterük. Szeretnénk megmutatni, hogy ez nem így volt.
Az ellenzékinek tartott csoportok - például művészek vagy vallási közösségek - bizonyos porondokon formálhatták környezetüket. Voltak, akik eltettek olyan tárgyakat, dokumentumokat, amiért nem feltétlenül dicsérte meg őket akkoriban bárki is, de ennek a történetével korábban nem foglalkoztak. A korszak kutatása gyakran olyan sémák mentén zajlik, melyek kizárják az ilyen "hőstetteket", holott ezek tették lehetővé, hogy demokrácia épülhessen ki a 90-es években Magyarországon. Fontos tudni, hogy hazánk története miért tér el a többi, volt szocialista országától. A 90-es években kialakult különbségek mutatják, hogy itt az előzmények is mások lehettek.
Segítette vagy gátolta a kutatást az, hogy a közelmúlt eseményeit vizsgálták? A még életben lévő szemtanúkkal személyesen is tudtak beszélni. Ugyanakkor ez sok sebet is feltép.
Ez mindennapos probléma. 15 országban zajlott a kutatás, 12 intézet, illetve egyetem vett részt a projektben. Mivel az ellenzékiség kultúrájáról szóló dokumentumok között kevés az írott forrás, a kutatás számára nagyon fontosak ezek az interjúk. Célként tűztük ki, hogy minden gyűjtemény történetéhez keresünk egy interjúpartnert.
Vannak párhuzamosságok, különbözőségek a vizsgált országok ellenkultúrái között?
Minden országban hasonló módon összeállított kérdőíveket használtunk, s mivel hasonlóak voltak a kérdések, összehasonlíthatóvá váltak a kutatások, amire eddig nem volt lehetőség. Már az ellenzékiség fogalmát is különbözőképpen értelmezték az egyes országokban: Litvániában a fegyveres ellenállás tagjának kéziratait is ide sorolták, Csehországban a szamizdat titokban sokszorosított verseket, regényeket jelentett, a román diktatúra alatt a teljes kisebbségi irodalom ebbe a körbe tartozott. Románia ebből a szempontból nagyon hasonlít az egykori NDK-hoz, ahol a kulturális ellenálláshoz tartozó gyűjteményeket éppen az NSZK-ban őrizték meg. Bulgáriában a török kisebbség hivatalosan nem létezett, ennek dokumentálása ellenzékinek számító tudományos és kulturális tevékenység volt. Kutatásunkban enciklopédikusan számbavesszük, milyen kulturális tevékenységet minősített ellenzékinek a kommunista hatalom, másfelől az adatbázishoz (http://cultural-opposition.eu) tartozik egy kézikönyv, egy elemzés is.
Milyen magyar sajátosságot találtak?
Magyarországon a tűrt és a tiltott kategóriák között viszonylag szabadon lehetett mozogni, volt egy bizonyos szürke zóna, leginkább a képzőművészetben. Esetükben ez azt jelentette, hogy néha a megélhetésért a propagandához kapcsolódva készítettek alkotásokat, emellett a művészi autonómiájukat kifejező, értékes műveket hoztak létre, melyeket aztán vagy tűrt, vagy tiltott a hatalom. Így időnként szabadon, időnként tilosban járva, de néha nyilvánosan is alkothattak. Más országokban ezek a határok kevésbé voltak átjárhatóak. A szankció nálunk legfeljebb annyiban nyilvánult meg, hogy nem támogatták őket, de többnyire nem járt a tiltott tevékenységükért börtön, mint például Litvániában vagy Romániában.
Mit mutatnak a gyűjtemények, hogyan reagált a hatalom ezeknek a csoportoknak a tevékenységére?
A totális hatalom számára mindenfajta önálló gondolkodás problematikus. Ha valaki autonóm, azt a hatalom - legyen az kommunizmus vagy nácizmus - természetéből fakadóan előbb-utóbb megbünteti. Ugyanakkor szüksége is van rájuk, hiszen az ellenségkép mozgósíthatja a támogatóit. Ez is kellett ahhoz, hogy Magyarországon a 80-as években majdnem egymillió párttag legyen. Nem azért, mert kötelező volt belépni: elhitették velük, hogy egy jó cél érdekében lesznek a kommunista párt tagjai. Ahhoz, hogy ezt elhiggyék, kellettek ellenségek, ehhez a képhez pedig az autonóm cselekvő emberek kiváló alanyok voltak. Aztán kulturális ellenzékiségnek számított, de megtűrt kategóriába tartozott a táncház, ami a népi hagyományból táplálkozott. Ez a jelenség is magyar sajátosság. Itt a népi kultúra bizonyos elemeit beépíthették a hivatalos kultúrába, és nem tiltották be, ha valaki néptáncokat táncolt. Az emberek szerették, népszerű volt, gyorsan terjedt. Ezért lehetőséget biztosítottak számukra a kultúrházakban, amit amúgy a kommunista nevelés eszméinek hoztak létre.
De olyan is volt, amikor sok pénzzel támogattak ellenkulturális alkotókat, például filmrendezőket, akik külföldön elismerést arattak, például Jancsó Miklóst Magyarországon, vagy Andrej Wajdát Lengyelországban. Ez a módszer hozzátartozott a rendszer imázsához. Azt sugallták ezzel: itt lehet szabadon beszélni. Holott nem lehetett, mert voltak tabutémák. Magyarországon tilos volt nyilvánosan beszélni 56-ról, a szabad választások és a többpártrendszer hiányáról? De ha valaki elfogadta a játékszabályokat, akkor beszélhetett például Jancsó-filmekről, és ez a szabadság látszatát kelthette. Emiatt jöhettek létre akár a hatalom támogatásával is ezek az művek, melyek értékesek, de a szabad alkotást rendszeresen büntető hatalmat úgy tüntetik fel, mint ami párbeszédet, vitákat tenne lehetővé.
Ezáltal zavart is okozhattak ezek a művek: miközben a hatalom céljait szolgálják, sokan hihették, hogy bátor kiállások az elnyomás ellen.
Jó példa erre az Ifjúsági Park története, amelyet a KISZ budapesti bizottsága hozott létre, fiataloknak a szocialista művelődésre és szórakozásra. Ott felléptek olyanok, akiket a hatalom támogatott, de olyan zenekarok is, amelyeket épphogy megtűrtek. A fiatalok azt érezhették, hogy szabadság van, hiszen nyugati mintára játszó magyarok játszanak, és még kólát is lehet kapni. Ám a koncertről kilépve szembetalálkoztak azzal a budapesti valósággal, ahol nem volt szabad nyilvánosan beszélni bizonyos dolgokról. Ha valaki mégis megtette, kirúghatták a munkahelyéről vagy az egyetemről. A hatalom tehát létrehozott olyan ál-területeket, ahol meg lehetett élni a szabadság illúzióját, ami ugyanakkor lehetővé tette bizonyos kulturális értékek megszületését. Számunkra fontosak azok a gyűjtemények, melyek az alternatívnak számító rock kultúrát őrzik, még akkor is, ha ennek az ellenzékiségnek a kereteit a kommunista ifjúsági szövetség teremtette meg.
A kutatás során elsősorban nem a mozgalmakra, hanem a kulturális jelenségeket megőrző gyűjteményekre koncentráltak?
Ez azért fontos, mert így válik hosszú távon láthatóvá az ellenkultúra története. Megvilágítjuk, hogy a 80-as 90-es években bizonyos jelenségek hogyan kerülnek be a köztudatba, vagy éppen miért nem. Vannak olyan gyűjtemények, melyek ismertebbek, és akadnak olyanok, melyekről csak a kutatók hallottak. Ha a gyűjtemények történetére összpontosítunk, más nézőpontból válik érthetővé a korszak. A projektet az Európai Bizottság Horizon 2020-as programja támogatja. Ezek arra vonatkoznak, hogy a kulturális örökségeket őrző gyűjtemények helyzetét hogyan lehetne javítani, és milyen jó gyakorlatok léteznek erre az egyes országokban. Magyarországon jó gyakorlat például a Fortepan, ami nemzetközileg is egyedülálló. A módszer, a magánfotók ingyenes közzététele az egész régióban ismeretlen. Ha a gyűjtemények fenntartói lemondanak a bevételről, és nyilvánossá teszik a korszakra vonatkozó tudásanyagot, azzal jót tesznek mindenkinek: az érdeklődő ingyen jut anyaghoz, nekik pedig növekszik a publicitásuk, az anyagokat többen használják.
A kutatás eredménye felhasználható oktatási segédanyagként is?
A középiskolások számára is érthetőbbé válik a korszak története, ha több ország eseményeit össze tudják hasonlítani. Ha megnézzük, máshol hogyan működött, akkor például érthetőbbé válik a cenzúra jelentése az 50-es, 60-as, 70-es vagy 80-es években. A honlapunkon minden elérhető több nyelven: kézikönyv, online kiállítás, adatbázis, valamint az egyes országokról szóló összefoglaló elemzések is.
Nyitókép: Az első budapesti táncház 1972. május 6-án a Liszt Ferenc téri Könyvklubban.
Korniss Péter fotóművész, Novák Ferenc koreográfus, Borbély Jolán etnográfus, Csoóri Sándor költő. Forrás: Fortepan
