Tombor Zoltán: Úgy teszem univerzálissá a problémát, hogy a saját kínlódásomat feketén-fehéren kirakom az asztalra

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a divatfotó inkább csak dekoráció, felszínes, és sajnos percek alatt el is avul. Most valami teljesen mással rukkoltál elő: Lost & Found című egyéni kiállításod a függőséggel való, nagyon személyes küzdelmedet mutatja be. Mikor jött el az a pont, amikor eldöntötted, hogy józan leszel?

Az elmúlt 15 évben már sok olyan sorozaton dolgoztam, ami nem megrendelésre készült, viszont nagyon érdekelt. Végigfényképeztem Brooklynt úgy, hogy a vállamon egy kamerával sétálva próbáltam megtalálni a város minden olyan szegletét, ami nem európai. Értelmezni próbáltam azt a teljesen más világot, ahol nagyon egyedül éreztem magam. Harminc éve fényképezek, és nyolcadik éve vagyok józan. Az ezt megelőző öt évben a függőségem még éppen nem ment a munkám rovására, de az addikciómnak köszönhetően a feleségemmel, Nellivel már sok olyan vitánk volt, ami kezdett terhes lenni.

Ahogy egyre mélyebbre mentem a függés örvényében, egyre kevesebb energiám volt, egyre kevésbé tudtam koncentrálni bizonyos dolgokra. Sokat utaztam New York és London között, az állandó átállások miatt pedig rászoktam az altatóra, közben pedig sokat ittam és gyakran drogoztam is, sőt, tíz-tizenkét kávét gurítottam le naponta. Itt voltunk Budapesten 2018 augusztusában, amikor egy sűrű este után igen másnaposan próbáltam legyűrni egy gyógysört, mire Nelli megkérdezte, hogy mikor volt utoljára olyan nap, amikor nem ittam. Fel sem tűnt, de három évre visszamenőleg nem találtam olyan napot, hogy ne lettem volna legalább spicces.

Milyen űrt kellett betöltenie a stimulálószereknek az életedben, és végül mikor fogalmazódott meg benned, hogy ennek a fotóprojektnek el kell készülnie?

Két évvel ezelőtt fordult meg a fejemben először. Öt év tisztaság után találkoztam dr. Máté Gábor A sóvárgás démona című könyvével. A józanságom alatt sokat gondolkodtam azon, hogy mi a függés és az az űr, amit szerekkel igyekeztem pótolni. Mi az, amihez az ember ennyire ragaszkodik és ami által egyre lejjebb és lejjebb megy? Sok gyermekkori traumát cipelek, anyám hullámzó lelkiállapota miatt túl hamar kellett felnőtté válnom: ez az az űr vagy hiány, amit próbáltam betölteni.

A könyv ráébresztett minderre. Sok leszokó és visszaeső emberrel beszélgettem, beleástam magam a szakirodalomba, majd kitaláltam, hogy elkezdem dokumentálni az utamat, hátha sikerül olyan összefüggésekre rátalálnom, amire képek nélkül nem tudnék. Összeszedtem azt a rengeteg változatos érzelmet, gondolatot és felismerést, amelyek meghatározták a függés időszakát a vágytól a hazugságig, az eksztázistól a bűntudatig. Metaforikus és szimbolikus elemeket gyűjtöttem össze fejben, amiket aztán elkezdtem fényképezni, útközben pedig rájöttem, hogy még izgalmasabb lenne, ha az archívumomból is beemelnék korábbi képeket, amelyek jól működnek a függés egy-egy aspektusával.

Elkezdett kialakulni egy komplexebb vízió: belekerült a gyerekkorom, a szüleim, a lemerülés, az eksztázisszerű őrület és a felismerés, a tisztaságra való vágyakozás, majd a józanság is. Ebben az időszakban vettem fel a kapcsolatot a Capa Központtal és Mucsi Emese kurátorral, akivel az elmúlt egy évben dolgoztuk össze mindezt kiállítássá.

Autodidakta módon tanultál meg fotózni, és 2003-ban, egy baleset után bevillant, hogy amikor anno Helmut Newton képeit nézegetve fotós szerettél volna lenni, akkor többre vágytál, mint amit a hazai lehetőségek engedtek. Ezzel a lendülettel fogtad magad, és elköltöztél olasznyelv-tudás nélkül Milánóba. Mindent fel akartál tenni egy lapra?

Nagyon hamar olyan pozíciót kellett betöltsek, ahol nem lehettem többé kisgyerek, aki hazamehet a problémáival és segítenek neki, sokkal inkább felnőttként kellett viselkednem. Szerintem többek között ennek köszönhetően zsigerből jön, hogy azonnal és hatékony megoldásokat keresek: jöhet bármilyen nehéz feladat, a kezdeti kétségbeesést hamar pontos terv követi.

Azt éreztem, hogy Magyarországon szinte mindent megcsináltam, amit akkoriban lehetett divat és portré műfajában, és szerettem volna megmérettetni magam a nemzetközi pályán. Olaszország passzolt a legjobban a habitusomhoz a zenéjével, kultúrájával, gasztronómiájával, ráadásul autóval megközelíthető távolságával. Egy szót sem tudtam olaszul, de a divatban angolul szinte mindenki beszél. Miután kiköltöztem, hamar jött a frissítő pofon: két évig munka nélkül kínlódtam, sokszor deprimáló felkéréseket kellett vállalnom, aztán szépen lassan kiépítettem kapcsolatokat, felvett egy ügynökség, és elkezdtem jobb munkákat csinálni. Eltelt nyolc év Milánóban, melyből az utolsó kettőt már a feleségemmel töltöttem. Egy borgőzös hajnalon felvetettem, hogy neki kéne futni Amerikának, és némi sakkozás után végül kézen fogva nekivágtunk a tengerentúlnak, ahol majdnem kilenc évet éltünk.

Említetted, hogy magányosak voltatok Amerikában. Milyen volt ez az élet?

A tengerentúl sok szempontból messze van, nemcsak időeltolódási értelemben, hanem kulturális és társadalmi szempontból is igen távoli Európától. Átköltözni körülbelül annyira extrém, mintha az ember Kínában vagy Indiában telepedne le, noha ott is idővel megtalálja a saját közösségét, és többé-kevésbé képes integrálódni.

New York a világ közepe, ott vannak a legfontosabb művészeti ügynökségek, ha valaki úgymond „New York based”, tehát ott él és onnan utazik, az sokkal meggyőzőbb a nemzetközi megrendelők számára. Eggyel magasabb polcra került a művészetem, aminek köszönhetően egyre inkább elkezdtem ragaszkodni ahhoz a világhoz, amit soha nem éreztem magaménak. Nekem az amerikai valóság mindig is rideg, sivár, érzelmeit elfojtó közösség, amelyik az egyént kizárólag teljesítményben méri. Ezt a kulturális és emocionális űrt soha nem tudtam átdolgozni magamon, mindig is idegen bevándorlóként tekintettem magamra, amelyet megerősített a környezetem. Visszanézve örülök, hogy bokszoltam abban a ringben is, mert nagyon sokat tanított az értékes és fontos dolgokról, annak okán, hogy jelentős hiányt szenved ezekben. Teherbírásban, világlátásban, a munkámhoz való viszonyomban, fegyelemben, függésben és annak leépítésében is. Tanulságos volt – mint egy kemény egyetem, amin jó túl lenni.

A Hazafelé című sorozatod volt az első, amely elrugaszkodik a magazinok világától és személyesebb hangvételt üt meg.

Palvin Barbara barátomat kértem fel, hogy segítsen feleleveníteni a magyar gyökereinket, akkor már ő is régóta New Yorkban élt. Barbi egy rendkívül vagány, közvetlen és nagyon jó humorú ember, akinek csípőből jön az, hogy milyen egy menő kelet-európai csaj.

Amerikában annyira más emberekkel, más ritmusban és kultúrában éltem, hogy elkezdtem felejteni, ez a projekt pedig az emlékezést és a visszatalálást is szolgálta. Amikor a Homeward (Hazafelé) sorozatot elkezdtem fényképezni, Nellivel már döntöttünk a hazaköltözésről, amit 2019 decemberében meg is tettünk.

A pandémia, a #MeToo és hasonló mozgalmak után átalakult a társadalmi párbeszéd. Milyennek látod ma a divatfotót?

Amióta hazaköltöztem New Yorkból, hatalmasat változott a világ, különösen a pandémiát követően. A szépséghez való viszonyunk is megváltozott, ahogyan az is, hogy milyen formában lehet egy modell külsejét minősíteni.

A divatfotót már csak néhány régi kedvencem munkáin keresztül figyelem, akik még gondolkoznak, amikor kamerát vesznek a kezükbe. A futószalagon gyártott, jellemzően nyegle, bárgyú és ötlettelen magazinos sorozatok érdektelenné váltak már a nagyközönség számára is. Korábban fontos volt, hogy legyenek képileg izgalmas megoldások, legyenek esztétikusak a fotók és a témára nézve is relevánsak maradjanak. Ez a rapid és vibráló közösségi média által uralt divatkultúrában már nem érdekel senkit.

Ma már az alkotói fotográfia az, amiben jól érzed magad?

A lényegi különbség a kettő között, hogy az egyiknél pénzért dekorálsz, míg a másik esetében szellemileg kifejeződsz. A divatfotó egy eladást serkentő, kommerciális terület, ami arról szól, hogy amit lefényképezel, az jobban nézzen ki, mint a valóságban. Álmokat árulunk, amiért fizetnek, ehhez képest az alkotói fotográfiában megfigyelsz egy általános problémát vagy egy saját személyesebb ügyedet veszed szemügyre, és ezt elkezded analizálni a kameráddal.

Szólsz a közönségedhez, de elsősorban nem pénzt keresel vele, hanem kifejezed magad, állást foglalsz a képeiddel. Két nagyon eltérő dolog, még akkor is, ha ugyanaz a fotós csinálja és a fotók hordozzák az alkotó világhoz való esztétikai hozzáállását. Nem szándékom, hogy a művészeti céllal készült munkám néhány esetben ne legyen divatfotószerű. Hiszen főként attól válik relevánssá, hogy bizonyos kérdéseket milyen eleganciával oldok meg képileg, milyen mélyen tudok gondolkodni, és mindezt mennyire hatékonyan tudom a kulturális területen termőre fogni. Ez intelligencia kérdése, nem azon múlik, hogy hol és kinek dolgozol.

A kiállítás megnyitóján elérzékenyültél, amikor megköszönted, hogy az ország legfontosabb kortárs fotográfiai intézményében mutathatod be az alkotásaidat. Másképp állnak hozzád a művészszcénában azért, mert a divat világából érkeztél?

A magasművészettel foglalkozó elit döntéshozói minden kommerciális megrendelést teljesítő fotóssal kicsit úgy vannak, mint a zeneakadémián a rappel: értjük, hogy te is zenélsz, de mégis mit keresel itt nálunk? Egy olyan világba próbálok kívülről belépni, amelyhez korábban nem tartoztam. Az első lépésem a művészet irányába a Hazafelé című kiállítás volt, aztán a 2021-es, pandémiáról szóló Fényterápia. Ott is használtam modelleket, és látható benne a divatfotós attitűd, de már egyértelmű a merengés, a téma részletes vizsgálata, egy olyan aktuális társadalmi probléma megjelenése, amivel mindannyian szembesültünk.

Hogyan írnád le a személyes stílusodat?

Elsősorban emberi érzelmeket vizsgáló, transzparens, egyszerű és talán letisztult is a szó esztétikai értelmében, viszont legkevésbé tartom fontosnak, hogy mit gondolok a saját képeimről. Nekem a fontos az, hogy mire jutottam a képek kitalálása, fényképezése és értelmezése révén. A már megjelent munkák megítélése a közönség feladata. Ebbe már nincs beleszólásom.

Mi az, amit a néző a kiállítás képeiből és belőled és az utadból magával tud vinni?

A vizuális művészetek sajátja, hogy amint felkerül a kép egy galéria falára, figyelni kell rá. Megváltozik a viszonyod vele, hiszen a befogadó műtárgyként tekint rá, és kapcsolódni próbál hozzá.

A munkám elsődleges célja, hogy a problémára, jelen esetben a függőségre felhívjam a figyelmet. Úgy teszem univerzálissá, hogy a saját kínlódásomat és tapasztalataimat feketén-fehéren kiteszem az asztalra.

A függés nagyon komplex társadalmi probléma. Nekem ez szerhez és alkoholhoz köthető, de a pornó-, az internet- és játékfüggőség vagy a társadalom által elfogadott, sőt erénynek tartott munkafüggés is idetartozik. Egy szerencsejátékost elítél a közösség, de egy munkamániás vagy egy csinos, ám evészavaros fiatal gyakran pozitív visszacsatolást kaphat. Bevonom a közönséget, hogy a képeim tükrében gondolkodjunk együtt erről a számomra meghatározó, de a társadalom szempontjából is igen fontos ügyről.

Van olyan kép, amely különösen fontos számodra a kiállított fotók közül?

Hármat emelnék ki. Az elsőn egy létrát és annak földre vetett árnyékát látjuk. Az ember természetes és veleszületett vágya az előrejutás, a mindig eggyel magasabb szintre lépésre vágyódás a hierarchikus világunkban. Ez a „mindig egy picit több kell” gondolat hatja át az addikció egészét is. A sötét árnyék a zuhanást és földet érést szimbolizálja, a magába záródó forma pedig a ciklikusságot. Kívülről szögletes, de belülről kerek. Egy másik képen a Duna vizén lebegek: ez a fotó a magányról és elszigeteltségről mesél, ami a függés örvényében egész otthonos volt nekem.

A harmadik képen a várandós feleségem látható magzatpózban. Én hiányt szenvedtem az anyai kapcsolódásban, és igyekszem jobban csinálni, mint ahogy saját szüleim tudták. A portré egy képcsoport közepe: egy tojás és a születés, az én gyerekkori képem és az ártatlanság, az anyatej és a feltétlen gondoskodás, a köldökzsinór és az anyaság mint minden felett álló spirituális kötelék jelenik meg. Nelli pucér, szoborszerű képén át a saját gyermekkorom lidércnyomása is enyhül, és közben azt mantrázom, hogy Lujza lányom az apja lehető legjobb verzióját kell hogy kapja.