Sőt, semmiféle forradalmat nem akartunk csinálni (vö.: Antall József idevonatkozó idézetét), ugyanis épp a békés rendszerváltásra készültünk. Viszont ebben az időben már szinte minden magyar lakótelepen fogható volt a Music Television, és már láthattuk e híres fotó bemozgatott, klipre álmodott változatát, George Michael Freedom! című látomását, ami bizonyos szempontból mégis kapcsolódott a rendszerváltás követeléseihez. Mi akkor többek között szólásszabadságot akartunk, George Michael és a modell lányok pedig a lehető legnagyobb szabadságot, aminek úgy gondolták, hogy a divat lesz az első számú médiuma. Amikor 1990-ben ez a fotó elindította a szupermodellek korszakát, mi még nem ismertük a Vouge-ot, a rendszerváltásig a Képes7 és az IPM voltak a menő magazinok, ezeket láttuk a Ladák kalaptartóin vagy a koloniál dohányzóasztalokon. Nálunk lassan honosodott meg a nyugati magazinkultúra. A Playboynak megjelentek ugyan a magyar mutációi közvetlen a rendszerváltás után, de azzal is csak a férfiak jártak jól, a magyar Cosmopolitan csak 1997-től, míg a magyar JOY 1998-tól jelent meg.
Akkor honnan értesülhettünk a kilencvenes évek sztármodelljeinek kalandjairól? Többek között az 1994 márciusában induló Blikkből, amely lap naponta szállította a nemzetközi sajtó topmodellekről szóló híreit. Alapvetően tehát a bulvár hozta közel Peter Lindbergh képeit, de abban a vizuális kontextusban – a harsány layout és nem túl nívós hirdetések között – nem érvényesültek ezek az alkotások. Sokan csak akkor szembesültek az életmű jelentőségével, amikor 1996-ban megjelent Lindbergh 10 Women című könyve, amelyből több mint százezer példányt adtak el, illetve akkor, amikor 1997-ben Images of Women címmel Lindbergh első átfogó monográfiáját publikálta.
Lindbergh budapesti kamarakiállításán számos ikonikus fekete-fehér fotográfiáját láthatjuk, és végre nem a magazin formátum műszaki paramétereivel, hanem sok esetben poszter nagyságban. Mintha csak egy luxi Airbnb lakás nappalijában lennénk. Na jó, nem, itt a hatalmas belmagasság és a képtár tere kijelöli a fotográfiák kontextusát, megmutatva, hogy milyen volt a 20. század végének kortárs szépségideálja, de megmutatja azt is, hogy maguk a divatipar termékei, a ruhák, kiegészítők csak másodlagosak a modell személyisége mellett. Tehát a személyiség varázsán van a hangsúly, minden más csak egy történet kiegészítése. Lindbergh nem akarta kizsákmányolni a modelljeit, szándéka szerint meg akarta szabadítani a nőket a fiatalság és a tökéletesség terrorjától. (Jó kérdés, hogy ha valaki kizárólag tökéletes alakú, sztárstátuszban lévő modelleket fényképez, az miképp szabadítja meg a női társadalmat ettől a terrortól?)
Rendben, Lindbergh a társasági elit portréfényképészete és a hollywoodi elit glamúrfotói után visszahozta a természetességet, a meghittséget és az expresszív dinamizmust. A fekete keretben látható, érzékin természetes portrék mellett láthatunk fotókat Brad Pittről, Monica Belucciról, Madonnáról és Nicole Kidmanről is. A modelljeire úgy tekintett, mint a hollywoodi csillagokra, csak éppen sokkal természetesebbnek, szókimondóbbnak, vagányabbnak mutatta őket. Lindbergh negyven évet töltött el a legrangosabb divatmagazinoknál, és mindig nyughatatlan, önmagát kereső alkotó volt, már akkor is, amikor tizenévesen kirakatrendezőként dolgozott a duisburgi Karstadt és Horten áruházaknál. Később beiratkozott a Berlini Képzőművészeti Akadémiára, majd bálványa, Vincent van Gogh nyomdokain Arles-ba stoppolt, onnan Spanyolországon és Marokkón keresztül folytatta útját, majd visszatért Németországba, hogy az észak-rajna–vesztfáliai Krefeld művészeti főiskoláján absztrakt művészetet tanuljon. 1971-ben Düsseldorfba költözött, ahol megismerkedett a fotográfiával, majd 1973-ban megnyitotta saját műtermét, és olyan fotós sztárokkal dolgozott együtt a Stren magazinnál, mint Helmut Newton, Guy Bourdin és Hans Feurer. Ezután Párizsba tette át a székhelyét.
A természetes hatású, pózmentes képeire felfigyelt az American Vogue, nekik készítette el 1988-ban az ikonikus úgynevezett fehér inges csoportképet (Estelle Lefebure, Karen Alexander, Rachel Williams, Linda Evangelista, Tatjana Patitz és Christy Turlington), amellyel nem sokkal ezután elkezdődött a szupermodellek nagy korszaka. Szintén a nevéhez kötődik az 1989-ben készült New York-i kép, amelyen Linda Evangelista, Naomi Campbell, Tatjana Patitz, Cindy Crawford és Christy Turlington láthatók. Utóbbi fotó a rendszerváltás után Budapest hétköznapi divatesztétikáját is meghatározta. A plázakorszak előtt a helyi Cindy Crawfordok vagy Claudia Schifferek feszes bodykban, kényelmes Skinny fehérneműkben, kopott Diesel vagy Replay farmerekben sétáltak a Váci utcában és a butikokkal szegélyezett Rákóczi úton.
Felmérhetetlen Lindbergh popkultúrára gyakorolt hatása, és nemcsak azért, mert háromszor készített Pirelli-naptárt (1996, 2002, 2017), és számos lemezborítót tervezett, többek között Tina Turnernek (Foreign Affair), Sheryl Crow-nak (The Globe Sessions) és Beyoncénak (I Am... Sasha Fierce). Egyszerűen azért, mert ő definiálta az ezredforduló környékén azt, amit így hívunk: egy korszak szépségideálja. Filmes hatású, történetmesélő képeivel ő indította el a divat egyik aranykorát, amit jórészt csak most dolgoznak fel dokumentumfilmek, memoárok és kiállítások, olyan kiállítások, mint amilyet a Műcsarnokban is láthatunk.
