A Mesterségek Ünnepe minden évben Szent István-nap köré szerveződik, amikor a budai Várban mintha egy középkori piac kelne életre: az utcákat és tereket elfoglalják a szebbnél szebb kézműves portékák, a látványműhelyek, a mesteremberek, a kikiáltók és a gólyalábasok. Szintén hagyomány, hogy a hazai kézművesek mellett más országok mesterei is bemutatkoznak, idén Törökország lesz a díszvendég. Az évezredes kulturális örökséggel rendelkező országban számos hagyományos kézművesmesterség és néphagyomány maradt fenn, ezekből mutatunk néhányat.
Yemeni, azaz a török bőrcipő
A yemeni hagyományos török, kézzel készített bőrcipő, amelyet évszázadokon át viseltek a mindennapokban, különösen Törökország déli régióiban, például Gaziantepben, ahol a yemeni cipők készítésének hagyománya máig fennmaradt.
A gyártáshoz használt bőr különleges eljárással készül: először növényi cserzéssel kezelik, így biztosítva annak tartósságát és rugalmasságát, majd természetes festékkel festik. A cipő talpa szintén bőr, amely erős, de egyben rugalmas alapot ad, míg a felsőrész jellemzően puha kecske- vagy juhbőrből készül. A varrás vastag pamutfonallal, kizárólag kézzel történik, ami a cipők tartósságát növeli.
Mivel a yemeni cipő teljes egészében természetes anyagokból áll, így rendkívül kényelmes viselet, és lehetővé teszi a láb szellőzését is. Különféle színekben és formákban kapható, de mindegyik modell közös jellemzője a letisztult design. Gyakran díszítik egyszerű, elegáns motívumokkal, amelyek tükrözik a török népművészet gazdagságát.
Ebru, azaz a papírmárványozás
Ha török kézművességről van szó, talán az ebru jut mindenkinek először az eszébe. A 15. századból eredeztetett művészeti ág neve a perzsa abr szóból származik, ami felhőt jelent, utalva a festmények lágy, elmosódott formáira.
Az ebru festés során olyan speciális, marhaepével kevert festékeket használnak, amelyek nem oldódnak a vízben. A festéket egy speciális fésű vagy egy tű segítségével formázzák, az így létrehozott bonyolult, absztrakt mintákat, virágokat rögzítik papírra egyetlen precíz mozdulattal: a papírt óvatosan a víz felszínére helyezik, majd lehúzzák, így a festék a papírra tapad. A különleges technika miatt minden egyes minta egyedi és megismételhetetlen, a véletlen és az alkotó képességeinek egyensúlya alkotja a művészet lényegét. A színes, márványos mintákkal hagyományosan a könyvborítókat és a kalligráfiai munkákat díszítették, ma már önálló alkotásként is megállják a helyüket. 2014-ben az ebru festészet felkerült az UNESCO által kiadott, az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára.
Hat, azaz a török kalligráfia
A török kalligráfia az iszlám világ egyik legnagyobb tiszteletben tartott művészeti ága. A szépen formált írás művészete a muszlim kultúrában különleges jelentőséggel bír, mivel az iszlám hagyomány szerint a Korán szövegét nem képekkel, hanem gyönyörű írással ékesítették. A török kalligráfia a 8. században kezdett el fejlődni, és a 16-17. században érte el virágkorát az Oszmán Birodalomban. Nemcsak papíron, hanem kerámiákon, szöveteken, fán és kőfaragásokon is megjelenik, és a mai napig az iszlám művészet egyik legmeghatározóbb és legelterjedtebb formája maradt.
A kalligráfusok hosszú évekig tanulják mesterségüket, amely nagyfokú precizitást, türelmet és elkötelezettséget igényel. Speciális eszközük a toll vagy kalam, amely általában nádból vagy bambuszból készül, valamint különleges tintát használnak, hogy a vonások élesek és tiszták legyenek.
A kalligráfia művészete nemcsak esztétikai értéket képvisel, hanem spirituális jelentőséggel is bír a muszlim kultúrában. A szövegek gyakran tartalmaznak vallási idézeteket, Korán-verseket vagy áldásokat, így a kalligráfia művelése egyfajta meditációs gyakorlat is, amelyben a művész minden egyes vonással közelebb kerül Istenhez.
Kilim, azaz a lapos szőnyeg
A török kilim szövés egy ősi textilművészet, amely mélyen gyökerezik Anatólia kulturális hagyományaiban, generációról generációra örökítve a tudást. A kilimek lapos szövésű szőnyegek, amelyeket gyakran használnak padlóburkolatként, falikárpitként vagy akár takaróként. Készítésük során főként természetes anyagokat használnak – gyapjút, selymet, pamutot –, a szálakat pedig növényi festékekkel színezik, így gazdag, mély árnyalatokat kapnak, amelyek az idő múlásával sem fakulnak meg.
A kilimek szövése hagyományosan kézzel, szövőszéken történik, mintázatuk jellemzően geometrikus, stilizált motívumokból áll, amelyek gyakran szimbolikus jelentéssel bírnak. Ezek a motívumok lehetnek egyszerűek, mint a rombuszok, vagy bonyolultabbak, mint a virágok és állatok. A szövőművészek saját kreativitásukat és hagyományaikat ötvözik a szövés során, és törekednek arra, hogy minden darab egyedi és megismételhetetlen legyen.
Işleme, azaz a török hímzés
A hímzés egy szintén gazdag hagyományokkal rendelkező török kézművesség. Jellemzően ruházat díszítésére szolgál, a hímzések gyakran szimbolikus jelentéssel bíró motívumokat ábrázolnak, mint például virágokat, leveleket, állatokat vagy geometriai formákat. A hímzések technikái és stílusai régiónként változnak, de a leggyakrabban használt anyagok a pamut vagy selyem, amelyeket színes fonalakkal díszítenek. A hímzett textilek különleges alkalmakon, például esküvőkön vagy vallási ünnepeken is fontos szerepet játszanak, ezeken a minta a szépséget és a gazdagságot jelképezi.
A tűcsipke, azaz az oya egy másik jelentős kézművestechnika, amely igen finom és aprólékos munkát igényel. Az oya eredetileg a kendők, sálak és más textíliák szélét díszítette, de ma már önálló dísztárgyként, például nyakláncként is használják. A tűcsipkék gyakran virágokat, leveleket vagy absztrakt formákat ábrázolnak, amelyek szintén hordoznak szimbolikus üzeneteket.
Ipek boyama, azaz a török selyemfestés
A török bazárok elmaradhatatlan kellékei a fantasztikus színekben játszó selyemsálak. Ezeket még ma is többnyire kézzel festik, hagyományos technikával, amely még a 15. században fejlődött ki az az isztambuli és a bursai műhelyekben.
A török selyemfestés technikája szintén nagy precizitást és kézügyességet igényel. A selymet először kifeszítik egy keretre, majd speciális festékekkel, gyakran természetes alapú pigmentekkel festik meg. A motívumok legtöbbször stilizált növényi minták, virágok, levelek és arabeszkek, amelyek az iszlám művészetben gyakran visszaköszönnek. A gazdag, élénk színek és a bonyolult részletek nemcsak a textíliák díszítésére szolgálnak, de egyfajta spirituális kifejezésmódként is felfoghatóak, hasonlóan a kalligráfiához. A minták gyakran hordoznak szimbolikus jelentést, és a festési folyamat maga is egyfajta meditációként értelmezhető, ahol a művész minden egyes ecsetvonással közelebb kerül az isteni szépséghez.
A Mesterségek Ünnepét augusztus 17–20. között tartják a budai Várban, ahol a török népművészetek műhelytitkaiba is bepillantást nyerhetünk.
