Belépek a bunkerbe. Rögtön anyám jut eszembe: a második világháború alatt csecsemőként a bölcsőben felejtették, amikor a család az óvóhelyre menekült. Nagyanyám sírt, hogy az oroszok elviszik a gyerekét, mire véget ér a bombázás. Amikor már biztonságban kijöhettek a bunkerből, a családtagok berohantak házba, s legnagyobb meglepetésükre anyám ott volt, ahol hagyták, valaki még a cumit is a szájába tette. 

Gyerekkoromban a nagyszüleim és az ő ismerőseik sokat meséltek a második világháború alatt átélt dolgokról. Azt is tudtam, hogy a szomorú szemű Eszti nénivel valami nagyon rossz dolog történt, amiről soha senki nem beszélt, de valahogy mégis ott volt a hallgatásban az a barna zsírpapírba csomagolt titok. Így képzeltem akkoriban a titkokat, barna zsírpapírba csomagolva, elásva valahol a kert végében.

Mint később kiderült, nem is tévedtem annyira nagyot. Eszti néni halála után ugyanis előkerült néhány levélke, amit papírba göngyöltek, s amiből aztán összeilleszthető volt az a szerelmi dráma, amit 1945 után átélt a Szovjetunióban. Így mesélte később nagyanyám, és azt is hozzátette, Eszti néni is málenkij roboton volt, mint ahogyan sokan mások Hajdú-Bihar megyéből. A nagyszüleimet nem hurcolták el kényszermunkára, azt mondják, a Jóisten velük volt, meg mindig sikerült elbújniuk, amikor egy falubeli jelezte, hogy jönnek az oroszok. Eszti néni rosszkor volt rossz helyen, őt elvitték a szüleivel együtt. Hogy pontosan hol töltötte azt a néhány évet, senki nem tudja, ő ugyanis sosem mesélt róla – félt. Mint ahogyan az is csak a halála után derült ki, hogy a málenkij robot alatt beleszeretett egy erdélyi férfiba, akivel a hazatérése után soha többé nem találkozott. A neki írt levelek is csak Eszti néni halála után kerültek elő, azokat soha senki nem adta postára, leginkább azért, mert nem ismerték a férfi elérhetőségét. Aztán a rokonok, miután hallottak a málenkij robotra elhurcoltak által kitalált és alkalmazott „szélpostáról”, gondoltak egy nagyot, és a kilencvenes évek végén egyszer csak szélnek eresztették Eszti néni leveleit, hátha célba érnek. Romantikus elképzelés, bevallom, de én inkább megtartottam volna ezeket az írásokat.

Utolsó szívdobbanások

A Magyar Nemzeti Múzeum Málenkij Robot Emlékhelyén hamar megtalálom a „szélpostás” leveleket is. Mindezt Érsek Lajos múzeumpedagógusnak köszönhetem, aki útitársam és kalauzom ebben a különleges világban. A budapesti Ferencvárosi pályaudvar közvetlen szomszédságában magasodó betonbunker legalább olyan izgalmas titkokat rejt, mint egykoron az általam elképzelt, kert végében elrejtett barna zsírpapírok. Szólok, csakis az jelentkezzen be erre a nem mindennapi időutazásra, aki nem menekül el a múltból előásott borzalmak elől sem, s aki szeretné meghallgatni a végtelen orosz hómezők jelöletlen sírkeresztjei felől érkező utolsó szívdobbanásokat. Azon egymillió magyar honfitársunkét, akiket a második világháború után elhurcoltak „egy kis munkára”, amiből aztán többnyire hosszú évek lettek.

Málenkájá rábotá. Az én korosztályom még érti ezt az orosz kifejezést, hiszen az iskolában megtanították nekünk ezt a két szót is. S bár már hét-nyolc évesen is le tudtuk fordítani, nem hinném, hogy bárki is tudta közülünk, milyen borzalmakat takar ez az egyébként két hétköznapi szó.

Érsek Lajos egészen az elejéről kezdi a mondanivalóját, amikor besétálunk a Málenkij Robot Emlékhelyre. S bár van némi fogalmam a történelemnek erről a fekete korszakáról, nem bánom, hogy felelevenítjük a dicstelen múlt ezen időszakát. Éppen erre való egyébként az emlékhellyé avanzsált egykori bunkerépület, amely a Magyar Államvasutak légoltalmi óvóhelye volt egykoron. A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai úgy alakították ki A pokol bugyrai nevet viselő állandó kiállításukat, hogy a többszintes betonbunker minden emeletén szolgálhassanak valami meghökkentő és igazán értékes információval bíró meglepetéssel. Ilyenek például azok a téglák is, amelyekbe foglyok nevei és dátumok vannak vésve. Érdekel, hogy ezek eredeti darabok-e. Érsek Lajos bólogat: amelyek üveglap alatt vannak, eredetiek. Ezek mind a magyarországi gyűjtőtáborokból származnak, ahol a kényszermunkára összeszedetteket várakoztatták mindaddig, amíg vagonokba nem terelték őket, hogy aztán végső úti céljukra, a Szovjetunióba induljanak a beígért málenkij robotra.

Csak a létszám számított

Nagyapám mindig azt mesélte, ha szóba került a málenkij robot, hogy az orosz katonáknak semmi nem számított, bárkit elvittek kényszermunkára, ha éppen az útjukba került. Nagyapám nem volt történész, csak egyszerű parasztember, de okos dolgokat tudott mondani. Érsek Lajos is megerősíti, hogy 1945-ben, a háború befejezése után az orosz katonák a nekik kiadott utasításnak megfelelően szedték össze a magyar embereket, hogy kényszermunkára vigyék őket. Az szinte lényegtelen volt, hogy az illető munkaképes volt vagy sem, hogy nő, férfi vagy gyerek volt, csakis az számított, hogy „kilegyen a létszám”. Olyan is előfordult, hogy a fogolytáborokba menet elhunyt emberek pótlására a mozdonyvezetővel vagy akár az őrökkel töltötték fel a transzportot. Az emlékhely második, feketére festett kamrájában a már említett téglák mellett olvashatók azok a „szélpostás” levelek is, amelyeket az imént említettem. Ezeket azok az elhurcoltak írták, akiket az utcán váratlanul szedtek össze, és már arra sem volt idejük, hogy értesítsék szeretteiket. Kis cédulákra jegyezték fel üzeneteiket, azokat szélnek engedték azzal a reménnyel, hogy valaki megleli és eljuttatja azokat a családtagjaikhoz. Bármilyen meglepő, sok ilyen üzenet találta meg végül a címzettjét. 

S bár egészen az utolsó szovjet katona kivonulásáig senki nem mert beszélni arról, mi folyt 1945-től éveken keresztül a málenkij robotra kijelölt táborokban, azóta a történészek nagyon sok tragikus történetet derítettek fel. Elsősorban a túlélők elbeszéléseiből tudjuk, mi is zajlott valójában a „kis munka” jelszó égisze alatt. A Málenkij Robot Emlékhelyen egyebek mellett az egykori foglyok vallomásait is megnézhetik az érdeklődők.

Döbbenetes hallani, ahogy a testi bántalmazásokról vallanak; vagy éppen arról, hogyan söpört végig a tífuszjárvány a táborokban, miként éheztették a foglyokat, hogyan kellett egész nap a bányában görnyedniük vagy az asszonyoknak többtonnás csilléket mozgatni. Egyesek arról is beszámoltak, hogy szeretteik bányaszerencsétlenségek áldozatai lettek, de volt, aki csonka kezét mutatva mesélt arról, hogyan nyomta össze a csille, s hogyan veszítette el az ujjait. 

Ha kilépett, lelőtték

A szomorú szemű Eszti néni mindig sántikált. Sosem mertem megkérdezni tőle, mi történt a lábával, féltem, ha faggatom, még bánatosabb lesz. Gyerekként elképzeltem, hogy szörnyek elől menekült, s így sérült meg. Ma már tudom, hogy kegyetlenebb szörnyetegek között töltötte az élete egy részét, mint ahogyan én azt képzeltem. Már felnőtt voltam, amikor nagyanyám egyszer azt mesélte, Eszti néninek elfagyott három lábujja, azért jár furcsán. A túlélők közül többen beszámoltak arról, hogy kényszermunka közben a nagy hidegben megfagyott a lábuk. Eszti nénivel is ez történhetett. 

S bár rengeteg tragikus esemény zajlott a Szovjetunióban lévő táborokban, az ottani vezetők mégis úgy akarták beállítani a málenkij robotot, mintha az a világ legtermészetesebb és legjobb dolga lett volna. Éppen ezért csoportképeket készítettek a foglyokról, amelyeken boldognak, de legalábbis elégedettnek tűnnek. Az emlékhely harmadik kamrájában egyebek mellett ezek láthatók. Van fotó focistákról, baráti társaságról és pufajkás nőkről is. Ha valaki nem tudja, hogy ezek a felvételek egy donbaszi vagy éppen egy grozniji kényszermunkatáborban készültek, azt hihetné, a fotókon lévő emberek szórakozásból álltak fényképezőgép elé. A valóságban azonban csakis arra kellettek a képek, hogy a szovjetek megmutassák: az elhurcoltak jól vannak, az életük megfelelő mederben zajlik. Ez azonban nem így volt.

A pokol bugyrai című kiállítás negyedik kamrájában éppen azt láthatjuk, milyen embertelen körülmények között éltek és dolgoztak az elhurcolt magyarok. Túlélők beszéltek arról, hogy nők és férfiak időnként meztelenül voltak összezárva, a betegek sokszor nem kaptak gyógyszereket, a nők is ugyanolyan kemény fizikai munkát végeztek, mint a férfiak, s ha sorakozó alatt valaki kilépett az oszlopból, azt azonnal lelőtték. A halottakat jelöletlen tömegsírokban földelték el. Az ötödik kamrában az ő emléküket idézték meg a kiállítás megálmodói. A hófehér szobában felállított három fakereszt és a teremben hallható tompa szívdobbanások megállásra késztetik a látogatót. Ha eddig nem, itt mindenképpen átérzi az ember, milyen súlyos tragédiát takar a málenkij robot kifejezés.

A nagy túlélők

A Málenkij Robot Emlékhelyen tett látogatásom során több olyan megdöbbentő történetet is hallottam, amelyeket vélhetően soha nem felejtek majd el. 

Muszbek Nórika egy szovjet kényszermunkatáborban született. Édesanyja négy hónapos terhes volt, amikor elvitték málenkij robotra. Rettenetes körülmények között kellett szülnie, a terhessége alatt éheztették. Kislánya három hónapos volt, amikor Máriát váratlanul hazaküldték tizenhárom kisgyerekes anyukával együtt. Mindannyiukat bezsúfolták egy vagonba. Az élelmük hamar elfogyott, az asszonyok teje elapadt, a csecsemők sorra meghaltak. Az elhunyt gyermekeket az őrök kidobálták a sínek mellé, az anyák hiába tiltakoztak. Mire hazaértek, csak Nórika és még egy csecsemő maradt életben. 

Egy másik túlélő azt mesélte, hogy a tífuszjárvány alatt egyik alkalommal rengetegen meghaltak, a holttesteket egy pincébe dobálták be. Egyszer az őr arra lett figyelmes, hogy valaki zörgeti a pinceajtót. Azt hitte, szellemjárás van. Később kiderült, hogy az egyik férfi magához tért a holttestek között, ő próbált segítséget kérni. Szerencséje volt, ugyanis túlélte a málenkij robotot, és végül hazakerült. 

A hazatérők a földet csókolták

Nagyanyám úgy emlékezett, hogy Eszti néni az 1940-es évek végén tért haza a málenkij robotból. Neki szerencséje volt, ugyanis szüleivel együtt életben maradt, de sok magyar odaveszett a munkatáborokban, ahol a hivatalos szovjet álláspont szerint azért kellett dolgozniuk, mert „fasiszták voltak, akik a Szovjetunió ellen harcoltak”. Az 1947-es békeszerződés aláírása után megkezdték a foglyok hazaszállítását, de az csak az ötvenes években fejeződött be. A szovjet források szerint 420 ezren tértek vissza Magyarországra, de vélhetően ennél kevesebben voltak. A hazatérés pillanatait az emlékhely hatodik kamrájában tekinthetjük meg. A hetedik szoba az emlékezésé.

S bár a hazatérők a szerencsésebbek közzé tartoztak, sokan maradandó károsodásokat szenvedtek a málenkij robot alatt. Ahogy az ember a túlélők elbeszéléseit hallgatja, az is nyilvánvalóvá válik, hogy bár a testi tünetek az idők során sokaknál megszűntek, a lelki traumák gyógyíthatatlanok. 

Miután elköszönök Érsek Lajostól, és elhagyom a bunkert, azon gondolkodom, vajon Eszti néni megkönnyebbült volna-e, ha egyszer elmesélheti valakinek a Szovjetunióban átélteket. Vajon ha le tudta volna rakni súlyos terhét, és ha lett volna ember, aki segít neki megkeresni egykori szerelmét, tudott volna még mosolyogni? 

Holnap levelet írok egy férfinak, aki 1945-ben egy szovjet kényszermunkatáborban beleszeretett egy Eszter nevű szép hajdúsági lányba, s miután hazaküldték őket, el kellett válniuk. Megírom neki, hogy Eszti néni haláláig hű maradt hozzá, és szerelmét a sírba is magával vitte. Holnap szélnek eresztem ezt a levelet, hátha megtalálja valaki, aki célba juttatja. De nekem az is jó, ha erre a cikkre jelentkezik az az erdélyi férfi (vagy családja), aki történetem névtelen főszereplője. Tegnap még szkeptikus voltam, de a málenkij robotból visszatérők történeteit hallva ma újra hiszek a csodákban. Hiszem, hogy megtalálhatom Eszti néni egykori szerelmét. 

Fotók: Bach Máté

Megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában.