Hogyan emlékszel vissza arra, amikor először olvastad Jack Kerouac Úton című művét?
Ez a történet a régi időkben játszódik, egy olyan környezetben, ami nagyon távol volt tőlünk. Mi már hallottunk róla, de itt Allen Ginsberg nem jelent meg a könyv. Ma már elképzelhetetlen, hogy milyen szintű lefedés volt mindenfajta irányú beszivárgás Magyarországra – komoly rendőrségi megtorlásai voltak, ha valakit elkaptak. Ez az az idő, amikor átjöttünk a határon (ha volt olyan szerencséd, hogy egyáltalán elmehettél), és még az újságot is elvették tőlünk, nehogy behozzuk az országba. Voltak olyanok, akiket meztelenre vetkőztettek. Az Úton is ez a korszak, illetve kicsivel még előbbi, de belelóg ebbe az időbe, főként, ha figyelembe vesszük, hogy hozzánk mindig később kerültek be ezek az információk, a tárgyakról nem is beszélve. Nekünk ezek az írások (is) olyanfajta szabadságeszmét nyitottak meg vagy képzeltünk el általuk, aminek most a nyomait sem látom Amerikában. Annak idején mindenkinek volt, s biztosan most nektek is van Amerika-képetek – persze, ha majd ellátogattok oda, megtudjátok, hogy az egyáltalán nem így van. Senki nem tudja megfejteni Amerikát. Nekem a harmadik út hozta meg azt az eredményt, hogy rájöttem, Amerikában van egy általános polgári kényelem: lehet úgy tankolni, hogy nem szállsz ki az autóból, lehet úgy vásárolni, hogy kihozzák és berakják a csomagtartódba, és ez csak egy apró szelete az egész ottani társadalmi létezésnek. Illetve van egy létbiztos bizonytalanság is, mert az ország felének, vagy nagyjából a felének nincs társadalombiztosítása. Amikor pedig végigutazzuk Amerikát, legalábbis Közép-Keletről egészen Délig, az is szembetűnik, hogy minden egyforma. Ez az igény abból származik, hogy van egy népréteg, és próbálják kordában tartani. Persze a háború időszakában voltak átalakulások, a tőke megnyitotta a lehetőséget egy szűk környezetnek, azok útnak indultak, a többiek viszont, akik alulfizetett napi munkából éltek, maradtak. Ezt emelte ki a Woodstock film, amelyben olyan mondatok és gondolatok is elhangoztak, hogy a létünknek mindössze annyi jelentősége van az állam szempontjából, hogy „tanulj, dolgozz, alapíts családot, fizess adót és halj meg”. Ezek az alappillérek, de ez mindenütt így van a világon, csak ők ismerték fel először erőszakos formában. Kerouac Útonjában pedig ennek az időszaknak az összefüggéseit találjuk meg; a céltalan utazás lényegét, hogy haladjak, menjek valamerre, ez a hippikultúra és a beatnemzedék. De itt a kezemben az Üvöltés is, amiben még több derül ki ezekről az időkről. Például a New York-i Greenwich Village egy olyan találkozóhely volt, ahol ezek az emberek éltek, ahol megfejtették a világot a maguk módján, ahol kialakultak bizonyos nézetek is, olyan csoportok, akik tagadták az államot. Az állam semmibevétele pedig gyakorlatilag hozta magával a látszólag engedélyezett erőszakot. Beszélhetünk a baby boomról is, ezek az emberek mindenféle konvenciótól függetlenül eltávolodtak a valóságtól, úgy éltek, ahogyan akartak, kitermelve egy olyan kultúrát, amely meghatározta az egész világot. Ez volna a kiindulópontja annak, hogy hogyan kell nézni most ezt a könyvet, és ezért lenne érdemes megnézni olyan filmeket is, amit ajándékba kaptunk: Eper és vér, Zabriskie Point, Easy rider, vagy ott van a Monterey Popfesztivál bulijáról készült film. Monterey akkor kezdődött, amikor én érettségiztem. Ezek a filmek az elégedetlen amerikai fiatalságot, az erőszakot, a rendőrterrort próbálták bemutatni, hogy nekünk elmenjen a kedvünk attól, hogy oda vágyakozzunk. Ellenben tele voltak nagyon jó zenékkel – kétszeres nyereség volt.
Mikor olvastad először a Kerouac-írást vagy a most is kezedben lévő Üvöltést, illetve milyen hatásai voltak Magyarországon ezeknek a könyveknek?
Az Üvöltés 1967 környékén jelent meg először, akkor a híre nem ért el minket. Nagyjából az első berobbanás idején, amikor a szállongó információk bejöttek az országba, akkor olvastam, ami már a ’82-es kiadás. Az akkori fiatal korosztály rárepült ezekre az írásokra, s vagy értették őket, vagy nem, de valamilyen formában, ha nem is foglaltak állást, de egy beállítottságot kreáltak a szövegek által. Ebben az időszakban nálunk az volt a fontos kérdés, hogy ki tud többet a Szovjetunióról. Elmebaj volt az egész – s mi azt láttuk, éreztük ezekből az üzenetekből, hogy nem jó helyen vagyunk. Voltak, akik kezdték érzékelni ezeket a hatásokat, Cseh Tamás vagy Hobo is foglalkozott vele, ráláttak a lényegre, s eleve mázlijuk volt, hogy közelébe jutottak ilyen dolgoknak. Akkor jöttek az első lemezek, illetve az a fajta kultúra is, ami már a hippikorszaknak az egyik eredménye. Ott volt a Woodstock is – ezeket mind meg kellene nézni, és a mai fiataloknak lehetne egy világos állásfoglalásuk általa, másképp az Úton is egy olvashatatlan, érthetetlen könyvnek számít a mai ifjúság körében.
Érdekes, amit mondasz, mert nagyon sok olyan visszajelzést olvastam, ami pont ezt igazolja: a fiatalok unalmasnak, érthetetlennek tartják ezt a könyvet, kezdve a nemzedék szlengfogalmaival, amelyeket már az akkori magyar sem biztos, hogy értelmezni tudtak.
A Kerouac-könyvet magyarul olvastam, de én is – valószínűleg – csak azért tudtam elképzelni, azért tudtam érzékletesen megérteni a szlengfogalmakat, mert láttam az előbb is említett filmeket. Láttam azt a miliőt – abból is sugárzott az unalom. És mi volt a vége? Az Easy Riderben a szabad ember mehet, motorozhat, Hendrix szól a háttérben, viszont a végén ezt a szabad embert lelövi egy bunkó kamionsofőr. Az Eper és vér egy diáklázadást mutat be, egy romantikus, szerelmi történet, amelyben két hős van – ez is ugyanolyan unalmas, ám jó zene szól benne. A végén itt kiderül, hogy rájuk megy a nemzeti gárda, végignézzük, hogyan hurcolják el őket, példát statuálva ezzel nekünk. Így már más az olvasat, látva ezeket a filmeket is. Mondjuk én az Útont nem tudtam, nem bírtam egyszerre elolvasni, mert nem kötött le. A Ray Charles filmet sem tudtam végignézni egy ültömben, ennek viszont érzelmi okai vannak – rádöbbentem a film közepén, hogy ez nem az a Ray Charles…
A te életedre is rá lehet húzni azt a címkét, hogy úton, hiszen nagyon sok helyen megfordultál már, ahova a családodat is vitted. Ezeket az utakat, utazásokat össze lehet hasonlítani az író útkeresésével?
Nem gondolom, hiszen én nem voltam olyan hierarchikus körülmények között, mint azok, akik ezt a helyzetet megélték és leírták. Ahogyan Ginsberg, akár az Üvöltéssel, megformálta ezt a dolgot… Ő volt különben az előzménye Kerouacnak is. Ők ketten voltak azok, akik kiemelkedtek ebben a kultúrában, de érdemes még neveket felsorolni ebből a könyvből: Gregory Corso, Norman Mailer, Norman Podhoretz. Kerouac pedig a legjobb minőségű írónak számított ebből a körből. Érdemes kézbe venni az Üvöltést is, nehéz olvasmány, de ad az élethez valamit, ha mást nem, legalább az elutasítás igényét. Ahogy erről beszélgetünk, eszembe jut az is, hogy mennyi minden történik hasonlóan, mint ahogyan abban az időben volt. Vannak ilyen visszacsatolások az életben, nem egyszer tűnnek fel dolgok, hanem állandó jelleggel ott vannak, persze változásokon mennek keresztül, de újra megtörténnek. Akkor is megtörténik újra, ha tudod, hogy rossz. Ez már az emberi értelem és az érzelem kapcsolatából származó indulat.
Milyen érdekes az is, hogy ezeknek a könyveknek ilyen nagy hatásuk volt a társadalomra, meg tudta mozdítani, ki tudta mozdítani az embereket a komfortzónájukból. Az Úton is úgy van mai napig feltüntetve, hogy ez a beatnemzedék bibliája. Mekkora hatalma van ma ehhez képest az irodalomnak?
Voltak különféle társadalmi összetevők Európában. Az volt a cél, hogy egyformává tegyék az embereket. Ezt akarta a fasizmus, ezt akarta a kommunizmus is, hogy kialakuljanak szovjet embertípusok. Végül kialakult ez a mai kultúra az internettel, és ennek sikerült. De beszélhetünk a másikról, a trendtelenről, az pontosan az ellentmondása annak, hogy ne mondja meg senki, hogy mit egyek, mit igyak, milyen ruhát hordjak, senki ne mondja meg, hogy milyen legyek. Az abszolút tagadása valaminek. Ők a társadalmat tagadták, én meg ezt a rendet tagadom, ameddig van bennem lélegzet. A kortárs irodalmat nem olvasom, mert már nem érdekelnek azok a témák, amit megéltem. A Hír TV megállás nélkül adja a régi filmeket, és én nem tudom megnézni ezeket, mert dührohamot kapok attól, hogy hogyan néztünk ki. Nem azért lettünk ilyenek, mert ilyennek születtünk, hanem azért, mert ilyenné tettek bennünket. Elzártak a világtól, nem adtak információt, és fölülről uralták, hogy mire szabad gondolni, mire nem. Most sincs ez másképp. Talán majd egy kulturális forradalom egyszer azt fogja mondani, hogy elég volt, és akkor lesz egy új Úton.
A könyv fülszövegén olvashatunk a beatnemzedék életérzéséről és törekvéseiről: „spontán, gátlástalan, lázadó, lüktető, száguldó, őrült, az élet titkának mélyére hatoló, új irodalmat akartak létrehozni”. Ezt a törekvést te hogyan élted meg?
Az irodalom megalkotódott magától. De volt, akinek több köze volt az íráshoz, mert olvasottabb volt, mint a többiek, és rájött, hogy ki tudja fejezni a véleményét, tud beszélni a hibákról a saját nézőpontjából, volt mondanivalója. Minden embernek van egy saját személyisége, akármilyen oldalról is bombáznak, az a személyiség, az ember elindul egy irányba és véleményt nyilvánít. Ez a könyv is így jöhetett létre. Azt is hozzá kell tenni, hogy Kerouac egyetemre járt, nem a kuka mellett aludt éjszaka, hanem képezte magát, mint a kortársai, köztük Ginsberg is. Valójában őt tartják a beatnemzedék pápájának.
Kerouac azt mondta, a beat a nemzedék legnagyobb íróinak művészetében nem egy társadalmi program, nem egy szubkultúra forradalma, hanem sokkal inkább valamiféle mélyen rejlő lelki, spirituális lényeg keresése.
Mi nem mélyedtünk ennyire el, nekünk mást jelentett, és mi nem is voltunk ott. Bár azért szerintem ez szubkultúra volt. Ebben az időben elindult egy olyan valami, aminek nyomai vannak írásban: a lelket nem lehet adni. És ott vannak az utánzók, akik mennek a falka után, van, aki nem is érzi magát jól, de megy.
Te alapjáraton – ahogyan a múltkori beszélgetésünkből is kiderült – a zene felől közelíted meg ezeket a helyzeteket. Milyenek voltak a fiatalkori olvasmányélményeid, mely könyvek voltak meghatározóak az életedben?
Az én gyerekkoromban a játszásnak az egyetlen lehetősége az volt, hogy vagy kimentünk valahova focizni, vagy olvastunk. Én nagyon sokat olvastam, számomra az egyik legfontosabb tevékenység ez volt. Általában történelmi dolgokat, de kikerülhetetlen volt Móricz és Jókai is. Abban az időben pedig tágabb volt a világirodalom vonzása is, nagyon sok olyan könyv megjelent, amiben nem lehetett politikai inputot találni. Másképp viszont voltak korlátozások: ilyen volt a határsáv is. Bizonyos kilométerre a határtól már jelentettek a határőrségnek. Belföldi vonatutakon is voltak ellenőrzések, ha valaki a személyigazolványával nem tudta bizonyítani, hogy a határsávon belül lakik, nagyon komoly indokkal tudott csak bemenni a határ közeli településekre. Ez már 1971.
Ehhez képest mi volt a helyzet a többi európai országgal?
Szerződéssel tudtunk közlekedni, de még így is szükségünk volt a vízumra, hogy át tudjunk utazni Ausztrián. A fogadó országtól viszont meg kellett kapni a tartózkodási és munkavállalási engedélyeket. Ezután jó esetben megkaptuk a pecséteket, elindultunk, de a határsávnál ugyanúgy ellenőriztek, majd a határon is kipakoltatták az összes holminkat. Nickelsdorfban kauciót kellett fizetni azért, hogy átvihessük a dolgainkat, nehogy útközben eladjuk őket. De az is érdekes, hogy amikor kint voltunk, sok mindent láttunk – a nincstelenséget is. Lengyelországban például. Amikor viszont ezek az emberek eljöttek Magyarországra, azt látták, hogy a körúton ki van rakva minden, zöldségesek, felakasztva a sonkák, kolbászok – ez volt maga az Eldorádó. Persze ha valakinek az érdeklődési köre túlnyúlt ezen, és meg akarta keresni magát a világban, elindult. Ha nem lett volna olyan politikai presszúra és rendőri felügyelet, az Útont itthon is meg lehetett volna írni.
Az általad megtett utakat hogyan tudnád jellemezni – akár visszautalva a Kerouac-könyvre?
Az én úton levésem már céltudatos volt, megvoltak a miértek, nemcsak botorkáltam egy világban, amibe azért mentem el, mert itt nem éreztem magam jól. Talán ennek a könyvnek éppen ez volna a mai szemmel nézett mottója: járni, kelni tanácstalanul, csapongani a világegyetemben. Az én helyzetem azért volt más, mert meg kellett küzdenem saját magamért abban a korszakban, küzdenem kellett azért, hogy muzsikálhassak. Választanom kellett az iskola és a zene között is. A zenét választottam.
